Forduljatok az Úrhoz!

W. Christopher Waddell püspök

második tanácsos az Elnöklő Püspökségben

E halandó életben nem tudunk ellenőrzésünk alatt tartani mindent, ami velünk történik, azonban teljes ellenőrzéssel rendelkezünk afelett, ahogyan az életünkben végbemenő változásokra reagálunk.

1998 tavaszán feleségemmel, Carollal és négy gyermekünkkel, valamint nemrég megözvegyült anyósommal néhány napot Hawaiin tölthettünk egy családi nyaralással egybekötött üzleti út alkalmával.

A járatunk indulása előtti éjjel az akkor négyhónapos kisfiunknál, Jonathonnál külső- és középfülgyulladást állapítottak meg, s emiatt legalább három-négy napra eltiltották a repüléstől. Az a döntés született, hogy Carol otthon marad Jonathonnal, míg én a család többi tagjával elutazom.

Az első jele annak, hogy ez az utazás nem az elképzeléseim szerint fog alakulni, röviddel érkezésünk után mutatkozott meg. Egy, az óceánra néző, holdfényben úszó, pálmákkal szegélyezett ösvényen sétálva megfordultam, hogy megjegyezzem, mily szép is ez a sziget, mire ebben a romantikus pillanatban Carol helyett az anyósom nézett vissza rám – akit, megjegyzem, nagyon szeretek. Egyszerűen csak nem így képzeltem el. Ahogy Carol sem számított arra, hogy szabadságát az otthonunk magányában kell eltöltenie a beteg gyermekünkkel.

Lesznek olyan alkalmak az életünkben, amikor ismeretlen ösvényen találjuk magunkat, olyan körülmények közepette, melyek súlyossága jóval meghaladja egy megzavart nyaralásét. Hogyan reagálunk, amikor ezek a – gyakorta a befolyásunkon kívül eső – események átírják az életre vonatkozó terveinket vagy reményeinket?

1944. június 6-án, a normandiai partraszállás napján az Egyesült Államok hadseregének egyik fiatal alhadnagyát, Hyrum Shumway-t az Omaha partszakaszra vezényelték. Bár épségben elérte a szárazföldet, július 27-én, a szövetségesek előrenyomulása közben súlyos sérüléseket szenvedett egy felrobbanó harckocsiaknától. Élete és leendő orvosi pályafutása egy szempillantás alatt drámai fordulatot vett. Egy sor műtétnek köszönhetően Shumway testvér a legsúlyosabb sérüléseiből felépült ugyan, de a látását soha nem nyerte vissza. Hogy miként reagált?

Miután három évet töltött egy rehabilitációs kórházban, hazatért a wyomingi Lovellbe. Bár tudta, hogy az orvosi karrierről dédelgetett álmai szertefoszlottak, eltökélt volt, hogy továbblépjen, megnősüljön, és családfenntartó legyen.

Végül a marylandi Baltimore-ban talált állást rehabilitációs tanácsadóként és vakokkal foglalkozó munkaügyi szakértőként. Saját rehabilitációja során rájött, hogy a vakok sokkal többre képesek, mint azt gondolta, és az e pozícióban töltött 8 éve során több vakot helyezett foglalkoztatásba, mint bármely más tanácsadó Amerikában.

Az abból fakadó magabiztossággal felvértezve, hogy immár képes fenntartani egy családot, Hyrum e szavakkal kérte meg választottja kezét: „Kedvesem! Ha felolvassa a leveleket, összepárosítja a zoknikat és vezet helyettem, a többi már nekem is menni fog.” Nem sokkal ezután egymáshoz pecsételték őket a Salt Lake Templomban, és végül nyolc gyermekkel áldattak meg.

1954-ben a Shumway család visszatért Wyomingba, ahol Shumway testvér 32 éven át a siketek és gyengénlátók állami oktatási igazgatójaként dolgozott. Ez idő alatt 7 évet szolgált a Cheyenne 1. Egyházközség püspökeként, majd 17 évet cövekpátriárkaként. Nyugdíjba vonulását követően a Shumway házaspár idős misszionáriusként szolgált az angliai London Déli Misszióban.

Hyrum Shumway 2011 márciusában hunyt el, az embert próbáló körülmények közepette is az Úrba vetett hit és bizalom örökségét hagyva hátra nagyszámú gyermeke, unokája és dédunokája számára.

Hyrum Shumway életét ugyan megváltoztatta a háború, ő azonban sosem kételkedett isteni természetében és örökkévaló lehetőségeiben. Hyrumhoz hasonlóan mi is Isten lélekfiai és lélekleányai vagyunk, és „elfogadt[uk] tervét, melyen keresztül fizikai testhez és földi tapasztalatokhoz juthatt[unk] annak érdekében, hogy tovább fejlődhess[ünk] a tökéletesség felé, és végül az örök élet örököseiként elérj[ük] isteni rendeltetésü[n]ket”. Semmilyen mértékű változás, megpróbáltatás vagy ellenállás nem változtathatja meg ezt az örök pályát, kizárólag a saját – az önrendelkezésünk gyakorlása során meghozott – választásaink.

A változások és a belőlük fakadó kihívások, amelyekkel a halandó lét során szembenézünk, különféle formát öltenek és eltérő mértékűek lehetnek, és mindannyiunkat egyedi módon befolyásolnak. Hozzátok hasonlóan én is tanúja voltam, ahogy barátaim és családom tagjai kihívásokkal küszködnek a következő okokból:

egy szerettünk halála
egy keserű érzésekkel teli válás
esetleg a házasságkötés lehetőségének hiánya
egy komoly betegség vagy sérülés
sőt, természeti katasztrófák, amilyeneknek nemrégiben tanúi is lehettünk szerte a világon.

És még sorolhatnánk. Bár minden változás az egyéni körülményeinkre van szabva, van azonban egy közös elem az ebből származó megpróbáltatásokban, illetve kihívásokban: Jézus Krisztus engesztelő áldozata révén mindig elérhető a remény és a békesség. Jézus Krisztus engesztelése minden megsebzett test, sérült lélek és megtört szív számára biztosítja a legfőbb jobbító és gyógyító folyamatokat.

Ő mindenki másnál jobban érti, személy szerint mire van szükségünk ahhoz, hogy a változások közepette tovább haladhassunk előre. Barátainktól és szeretteinktől eltérően a Szabadító nemcsak együtt érez, hanem képes tökéletesen azonosulni is velünk, hiszen Ő már megtapasztalta mindazt, amit most mi. Amellett, hogy megfizette bűneink árát és szenvedett azokért, Jézus Krisztus minden olyan életutat megtapasztalt, minden olyan kihívással szembenézett, minden olyan fizikai, érzelmi és lelki fájdalmat átérzett, amelyben a halandóság során valaha is részünk lesz.

Boyd K. Packer elnök ezt tanította: „Jézus Krisztus irgalma és kegyelme nem korlátozódik azokra, akik bűnt követnek el…, hanem magukban foglalják az örökkévaló békesség ígéretét mindazok számára is, akik elfogadják és követik Őt… Irgalma hathatós gyógyír, még a megseb[zett] ártatlanok számára is.”

E halandó életben nem tudunk ellenőrzésünk alatt tartani mindent, ami velünk történik, azonban teljes ellenőrzéssel rendelkezünk afelett, ahogyan az életünkben végbemenő változásokra reagálunk. Ez nem azt jelenti, hogy kihívásainknak és megpróbáltatásainknak ne lennének következményei, vagy hogy könnyű lenne azokat kezelni, velük szembenézni. Ez nem azt jelenti, hogy mentesülünk minden fájdalomtól vagy szomorúságtól. Azt azonban igenis jelenti, hogy van okunk a reményre, és hogy Jézus Krisztus engesztelése miatt előrehaladhatunk és jobb – örömmel, fénnyel és boldogsággal teli – napok várnak ránk.

Móziás könyvében Noé király egyik korábbi papjának, Almának, valamint népének beszámolóját olvashatjuk, akik, „miután figyelmeztette [őket] az Úr, …a vadonba mentek Noé király seregei elől”. Nyolc nap elteltével „elérkeztek egy …nagyon szép és tetszetős földre, egy tiszta vizű földre”, ahol „felütötték sátraikat, és elkezdték a földet művelni, és kezdtek épületeket építeni”.

Helyzetük biztató volt. Már elfogadták Jézus Krisztus evangéliumát. Már megkeresztelkedtek annak szövetségéül, hogy szolgálni fogják az Urat és betartják az Ő parancsolatait. És „rendkívül sokasodtak és boldogultak [a] föld[ön]”.

Körülményeik azonban nem sokkal ezután megváltoztak. „A lámániták egy serege jelent meg azon föld határán”. Almát és népét ezután rabságba hurcolták, és „oly nagyok voltak a megpróbáltatásaik, hogy kezdtek buzgón Istenhez fohászkodni”. Ha ez még nem lett volna elég, fogvatartóik még azt is megparancsolták nekik, hogy szűnjenek meg imádkozni, és „ha valakit rajtakapnak, hogy Istenhez fohászkodik, azt öljék meg”. Alma és népe semmivel sem érdemelte ki megváltozott helyzetét. Hogy miként reagáltak?

Ahelyett, hogy Istent vádolták volna, Őhozzá fordultak és „kiöntötték neki a szívüket”. Hitükre és néma imáikra az Úr ekképpen válaszolt: „[V]igasztalódjatok meg[!] [M]egkönnyítem a terheket…, melyeket a vállaitokra raktak, hogy még csak nem is érzitek azokat a hátatokon”. Hamarosan „az Úr megerősítette őket, hogy könnyen el tudják viselni a terheiket, és ők vidáman és türelmesen vetették alá magukat az Úr minden akaratának”. Bár a rabságból ekkor még nem szabadultak ki, az Úrhoz fordulás, nem pedig az Úrtól való elfordulás által részesültek a szükségleteik és az Úr bölcsessége szerinti áldásokban.

Dallin H. Oaks elder ezt tanította: „A gyógyító áldások számos módon érkezhetnek az egyéni szükségleteinknek megfelelően, melyet Ő, aki a legjobban szeret minket, jól ismer. Néha a »gyógyítás« orvosolja a betegségünket vagy felemeli a terhünket. Néha azonban azáltal »gyógyulunk meg«, hogy erőt vagy megértést vagy türelmet kapunk ahhoz, hogy elviseljük a ránk rakott terheket.”

„[O]ly nagy volt hitük és türelmük”, hogy végül az Úr kiszabadította Almát és népét, ahogyan minket is ki fog szabadítani; Alma és népe pedig „köszöneteikkel árasztották el Istent, mert …rabságban voltak, és senki nem tudta volna kiszabadítani őket, csakis az Úr, az Istenük”.

Szomorúan ironikus, hogy oly sok esetben sajnos éppen a segítségre leginkább rászorulók fordulnak el annak tökéletes forrásától – Szabadítónktól, Jézus Krisztustól. A rézkígyóról szóló ismert szentírásbeli beszámoló azt tanítja, hogy a kihívások közepette is van választásunk. Miután Izráel gyermekei közül sokakat „tüzes repülő kígyók…” martak meg, egy „mintakép emeltetett a vadonban, hogy aki csak ránéz, az élhessen. [A döntés azonban rájuk volt bízva.] És sokan ránéztek és éltek.

[…] De sokan voltak annyira makacsak, hogy nem akartak ránézni, ezért elvesztek.”

Az ősi izráelitákhoz hasonlóan minket is arra biztatnak, hogy tekintsünk a Szabadítóra és éljünk, hiszen az Ő igája gyönyörűséges és az Ő terhe könnyű, még ha a miénk esetleg nehéz is.

Az ifjabb Alma ugyanezt a szent igazságot tanította, amikor így fogalmazott: „mert én tudom, hogy aki Istenbe helyezi a bizalmát, az támogatva lesz a próbatételeiben és a gondjaiban és a megpróbáltatásaiban, és felemeltetik az utolsó napon”.

Ezekben az utolsó napokban az Úr megannyi „rézkígyót”, vagyis forrást biztosított számunkra, melyek mind arra hivatottak, hogy segítsenek nekünk Krisztusra tekinteni és Őbelé helyezni a bizalmunkat. Az élet kihívásainak kezelése nem a valóság figyelmen kívül hagyásáról szól, hanem sokkal inkább arról, hogy hova összpontosítjuk a figyelmünket, illetve hogy milyen alapra építünk.

Ezek a források magukban foglalják, de nem korlátozódnak a következőkre:

a szentírások és az élő próféták tanításainak rendszeres tanulmányozása
gyakori, őszinte ima és böjt
érdemes úrvacsoravétel
rendszeres templomlátogatás
papsági áldások
képzett szakemberekkel történő konzultáció, sőt
orvosi utasításra elrendelt és aszerint szedett gyógyszerek.

Bármilyen változással is találjuk szembe magunkat életünk során, és bármilyen ismeretlen ösvényeken is visz az utunk, az, hogy miként reagálunk, a mi választásunk. A Szabadító felé fordulni és megragadni kinyújtott karját – mindig ez a legjobb lehetőségünk.

Richard G. Scott elder ezt az örökkévaló igazságot tanította: „Az igazán tartós boldogság, és az azzal járó erő, bátorság és képesség, hogy leküzdjük a legnagyobb kihívást jelentő nehézségeket, a Krisztus-központú életből fakad. […] Azonnali eredményekre ugyan nincs biztosíték, abban azonban teljes mértékig biztosak lehetünk, hogy az Úr idejében elérkeznek a megfelelő megoldások, győzedelmeskedik a béke, és minden űr betöltetik.”

Ezekről az igazságokról teszem tanúságomat. Jézus Krisztus nevében, ámen.