Fogadjuk vezetőnkké a Szent Lelket!
Micsoda páratlan ajándékot kapnak azok, akik Jézus Krisztusba vetik hitüket! A Szent Lélek ez az ajándék.
Ezen a húsvétvasárnapon gondolataink az Úr Jézus Krisztus feltámadására terelődnek, valamint az üres sírboltra, mely minden hívőnek reményt ad Krisztus győzelmében az egyébként bizonyos vereség felett. Pál apostollal együtt hiszem, hogy miként Isten „feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, [ugyanígy] megeleveníti a [mi] halandó test[ün]ket is az ő [bennünk] lakozó Lelke által”.
A megelevenít azt jelenti, hogy életre kelt. Csakúgy, ahogy feltámadásának hatalma által Krisztus visszahozza testünket az életre a fizikai halál után, ugyanígy megeleveníthet minket, vagyis életre kelthet bennünket a lelki halálból. Mózes könyvében olvashatjuk, hogy Ádám is átesett ilyenfajta megelevenítésen: „[Ádám] megkeresztelkedett, és leszállt rá Isten Lelke, és így született a Lélektől, és megelevenedett a belső emberben”.
Micsoda páratlan ajándékot kapnak azok, akik Jézus Krisztusba vetik hitüket! Ez az ajándék pedig az, hogy a Szent Lélek megadja nekünk a „Krisztusban való élet[et]”, ahogy az Újszövetség nevezi. Néha azonban nem vesszük-e vajon természetesnek ezt az ajándékot?
Testvérek, különleges kiváltság, hogy vezetőnkké fogadhatjuk a Szent Lelket, ahogy azt a következő élmény is mutatja.
A koreai háború idején Frank Blair tengerészzászlós egy Japánban állomásozó csapatszállító hajón teljesített szolgálatot. A hajó nem volt elég nagy ahhoz, hogy hivatalos káplánja legyen, ezért a kapitány megkérte Blair testvért, hogy legyen a hajó nem hivatalos káplánja, mivel látta, hogy a fiatalember a hit és az elvek embere, akit az egész legénység tisztel.
Blair zászlós ezt írta: „A hajónk egy hatalmas tájfunba került. 15 méter magasra csaptak a hullámok. Én voltam őrségben, …amikor a három hajtóműből az egyik leállt, a hajó tengelyén pedig repedést észleltek. Már csak két hajtóművünk maradt, melyekből az egyik csupán félerővel működött. Komoly bajban voltunk.”
Blair zászlós befejezte az őrséget, és épp lefekvéshez készülődött, amikor a kapitány kopogott az ajtaján. Azt kérdezte: „Imádkozna, kérem, ezért a hajóért?” Blair zászlós természetesen igent mondott.
Blair zászlós ebben a pillanatban imádkozhatott volna pusztán annyit, hogy „Mennyei Atya, kérlek, áldd meg a hajónkat, és oltalmazz meg minket”, majd lefeküdhetett volna. Ő azonban ehelyett azért imádkozott, hogy megtudja, van-e bármi, amit ő tehetne azért, hogy biztonságba kerüljön a hajó. Blair testvér imájára válaszul a Szentlélek arra késztette, hogy menjen fel a hídra, beszéljen a kapitánnyal, és szerezzen további információt. Megtudta, hogy a kapitány épp azt próbálja eldönteni, mekkora erővel működtessék a hajó megmaradt két hajtóművét. Blair zászlós visszatért a kabinjába, és újból imádkozott.
Imájában így szólt: „Mit tehetek én azért, hogy segítsek a hajtóművek problémája kapcsán?”
Válaszként a Szentlélek azt súgta, hogy járja körbe a hajót, és végezzen megfigyelést, hogy további információhoz jusson. Újra visszatért a kapitányhoz, és engedélyt kért, hogy körbejárhassa a hajó fedélzetét, majd pedig egy mentőkötéllel a dereka körül kimerészkedett a viharba.
A hajófaron állva figyelte, amint a hatalmas propellerek kiemelkednek a vízből, amikor a hajó épp egy hullám tetejére ér. Csupán az egyik működött teljesen, és az nagyon gyorsan forgott. Miután ezt látta, Blair zászlós újra imádkozott. Az egyértelmű válasz, melyet kapott, az volt, hogy az utolsó jó hajtómű túlzott terhelés alatt áll, és le kell lassítani. Így hát visszatért a kapitányhoz, és erre tett javaslatot. A kapitány meglepődött, és közölte vele, hogy a hajó gépésze épp az imént javasolta pont az ellenkezőjét: növeljék a jó hajtómű sebességét, hogy minél előbb kiérjenek a viharból. A kapitány azonban úgy döntött, hogy Blair zászlós javaslatára hallgat, és lelassíttatta a hajtóművet. Hajnalra a hajó már a nyugodt vizeket szelte biztonságban.
Mindössze két órával később a jó hajtómű megadta magát. A megmaradt, félerőn forgó hajtómű segítségével a hajó beevickélt a kikötőbe.
A kapitány így szólt Blair zászlóshoz: „Ha akkor nem lassítjuk le azt a hajtóművet, akkor a vihar kellős közepén mondta volna fel a szolgálatot.”
Anélkül a hajtómű nélkül nem tudtak volna kormányozni. A hajó felborult volna, és elsüllyed. A kapitány köszönetet mondott a fiatal UNSZ-tisztnek, és közölte vele, hogy szerinte Blair zászlós lelki benyomásai mentették meg a hajót és annak legénységét.
Na mármost, ez a történet kellőképpen drámai. Bár nem valószínű, hogy ilyen veszélyes körülmények között találjuk magunkat, a történet fontos irányelveket tartalmaz arra vonatkozóan, hogy miként tudunk még gyakrabban a Lélek iránymutatásában részesülni.
Először is, ha kinyilatkoztatásról van szó, akkor megfelelően rá kell hangolódnunk a menny hullámhosszára. Blair zászlós tiszta és hithű életet élt. Ha nem lett volna engedelmes, nem lett volna meg a lelki magabiztossága, mely ahhoz kellett, hogy úgy imádkozzon a hajó biztonságáért, ahogy tette, és hogy ilyen konkrét iránymutatást kapjon. Ahhoz, hogy Isten irányíthasson bennünket, mindannyiunknak erőfeszítést kell tennünk arra, hogy életünket az Ő parancsolataival összhangba hozzuk.
Néha azért nem tudjuk fogni a menny adását, mert nem vagyunk érdemesek. A bűnbánat és az engedelmesség a módja, hogy ismét zavartalan legyen a kapcsolat. Az Ószövetségben a bűnbánat szó azt jelenti, hogy „elfordulni” vagy „megfordulni”. Amikor távol érzitek magatokat Istentől, egyszerűen el kell határoznotok, hogy elfordultok a bűntől és a Szabadító felé fordultok, aki tárt karokkal fog rátok várni ott. Örömmel várja, hogy vezethessen benneteket, ti pedig mindössze egy imányira vagytok attól, hogy újra részesülhessetek ebben az iránymutatásban.
Másodszor, Blair zászlós nem pusztán azt kérte az Úrtól, hogy oldja meg a problémáját. Azt kérdezte, hogy mit tehetne ő, hogy a megoldás része legyen. Hasonlóképpen mi is megkérdezhetjük: „Uram, mit kell tennem azért, hogy a megoldás része legyek?” Ahelyett, hogy imánkban csupán felsoroljuk a gondjainkat és kérjük az Urat, hogy oldja meg azokat, kezdeményezőbb módokon kellene törekednünk arra, hogy elnyerjük az Úr segítségét, és elköteleznünk magunkat, hogy a Lélek útmutatása szerint fogunk cselekedni.
Blair zászlós történetének van egy harmadik fontos tanulsága is. Vajon tudott volna-e ilyen nyugodt meggyőződéssel imádkozni, ha korábban már nem kapott volna iránymutatást a Lélektől? Nem akkor kell leporolni a Szentlélek ajándékát, és elgondolkodni azon, hogyan is kell használni, amikor a tájfun lecsap. Ez a fiatalember szemmel láthatóan egy olyan mintát követett, melyet már számos alkalommal használt korábban is, többek között teljes idejű misszionáriusként. Kell, hogy a Szent Lélek csendes vizeken is irányítson minket, hogy aztán a legádázabb viharban is félreérthetetlen legyen számunkra a hangja.
Néhányan talán úgy gondolják, hogy nem szükséges napi iránymutatást várnunk a Lélektől, hiszen „nincs rendjén, hogy [Isten] minden dologban parancsolj[on]”, különben rest szolgákká válnánk. Ez a szentírás azonban néhány korai misszionáriusnak adatott, akik olyan kinyilatkoztatás elnyerésére kérték Joseph Smitht, melyre nekik maguknak kellett volna szert tenniük. Egy korábbi versben az Úr megmondta nekik, hogy jöjjenek a missziós területre, „amint azt megtanácskozzák maguk és énköztem”.
Ezek a misszionáriusok konkrét kinyilatkoztatást akartak az útiterveik kapcsán. Még nem tanulták meg, hogy a személyes ügyeikben saját útmutatásra törekedjenek. Az Úr nevén nevezte ezt a hozzáállást: restség. Az egyház korai tagjai talán annyira örültek, hogy igaz prófétájuk van, hogy fennállt a veszélye, talán meg sem tanulják, saját maguk miként kapjanak kinyilatkoztatást. Lelkileg önellátónak lenni azt jelenti, hogy a saját életünkre vonatkozóan meghalljuk az Úr hangját az Ő Lelkén keresztül.
Alma azt tanácsolta fiának, hogy „minden dolgodban tanácskozz az Úrral”. Nagyszerű kiváltság, ha ily módon élhetünk – amit gyakran „a Lélek általi életnek” hívunk. Ez a nyugalom és a bizonyosság érzését hozza magával, valamint a Lélek gyümölcseit, amilyen például a szeretet, az öröm és a békesség.
Blair zászlós azon képessége, hogy kinyilatkoztatást kapjon, megmentette őt és tengerésztársait a tomboló vihartól. Napjainkban másfajta viharok tombolnak. Az élet fájáról szóló példázat a Mormon könyvében erőteljes képi elemekkel ábrázolja, miként lehet lelki biztonságra lelni egy ilyen világban. Ez az álom hirtelen megjelenő sötét ködökről számol be, melyek célja, hogy lelki pusztulást hozzanak az egyház tagjaira, akik az Istenhez visszavezető ösvényen járnak.
Ahogy elgondolkodom ezen a képen, emberek sokaságát látom lelki szemeim előtt, akik az ösvényen járnak, néhányuk szorosan kapaszkodva a vasrúdba, mások azonban pusztán követve az előttük járók lépteit. Ez utóbbi hozzáállás nem igényel túl sok gondolkodást vagy erőfeszítést. Egyszerűen azt teszed és gondolod, amit mások tesznek és gondolnak. Ez mind szép és jó, ha süt a nap. Ám a megtévesztés viharai és a hamisság köde figyelmeztetés nélkül érkeznek. Ezekben a helyzetekben a Szentlélek hangjának beható ismerete lelki élet-halál kérdés.
Nefi erőteljes ígérete az, hogy „akik Isten szavára hallgatnak és ahhoz ragaszkodnak, …soha el nem vesznek; és az ellenség kísértései és tüzes nyilai sem tudják őket a vakságig legyőzni, hogy pusztulásba vezessék őket”.
Az ösvényen előttetek járó emberek lépteinek követése nem elég! Nem tehetjük és gondolhatjuk egyszerűen azt, amit mások tesznek és gondolnak; irányított életet kell élnünk. Mindnyájunknak saját kezűleg kell a vasrúdba kapaszkodnia. Akkor alázatos magabiztossággal járulhatunk az Úr elé, tudván, hogy Ő a „kez[ünk]nél fogva vezet majd [minket], és választ ad nék[ünk] az imái[nk]ra”. Jézus Krisztus nevében, ámen.