Még hetvenszer hétszer is
Egy botlást okozó kövekkel és tökéletlenséggel tarkított életben mindannyian hálásak vagyunk a második lehetőségekért.
A tévedés az élet velejárója. A kiváló zongorajáték elsajátítása lehetetlen több ezernyi – vagy akár milliónyi – hiba nélkül. Egy idegen nyelv megtanulásához az embernek több ezernyi – vagy akár milliónyi – zavarba ejtő hibát kell vétenie. Még a világ élsportolói is számtalanszor hibáznak.
Valaki így fogalmazott: „A siker nem a kudarc hiánya, hanem az, amikor az ember a lelkesedése elvesztése nélkül halad kudarcról kudarcra.”
Amikor Thomas Edison feltalálta a villanykörtét, állítólag ezt mondta: „Nem ezer kudarc ért. Ezer lépés vezetett az izzó felfedezéséhez.” Charles F. Kettering „a siker útját szegélyező jelzőtábláknak” nevezte a kudarcokat. Remélhetőleg minden tévedésünk a bölcsesség egy újabb leckéjévé válik, a botlást okozó köveket pedig gázlókövekké változtatja.
Nefi rendíthetetlen hite segített neki kudarcról kudarcra haladva végül megszerezni a rézlemezeket. Mózesnek 10 próbálkozásába került, míg végül sikerült kimenekülnie Egyiptomból az izráelitákkal.
Eltűnődhetünk: ha Nefi is és Mózes is az Úr megbízásából cselekedett, akkor miért nem avatkozott közbe az Úr, hogy már az első próbálkozásukat sikerre vigye? Miért engedte nekik – és miért engedi nekünk – a botladozást és a kudarcot a sikerre tett kísérleteink során? Az e kérdésre adható sok fontos válasz közül hadd emeljek ki néhányat:
-
Először is: az Úr tudja, „hogy mindezen dolgok tapasztalatot adnak nek[ünk], és a jav[unk]ra válnak majd”.
-
Másodszor: megengedi, hogy megízleljük „a keserűt, hogy értékelni tudj[uk] a jót”.
-
Harmadszor: bebizonyítja, hogy „az Úré a had[viselés]”, és egyedül az Ő kegyelme által tudjuk elvégezni a munkáját és olyanná válni, mint Ő.
-
Negyedszer: segít egy sor olyan krisztusi tulajdonság kifejlesztésében és csiszolásában, amelyek csak ellentétek által és a „nyomor kemenczéjében” finomíthatóak.
Így aztán egy botlást okozó kövekkel és tökéletlenséggel tarkított életben mindannyian hálásak vagyunk a második lehetőségekért.
1970-ben, a BYU elsőéves hallgatójaként felvettem egy fizika alapjai kurzust, amelyet a kiváló professzor, Jae Ballif tartott. A kurzus minden egységének elvégzésekor vizsgáztatott minket. Ha egy hallgató hármast kapott, és javítani szeretett volna, Ballif professzor megengedte, hogy módosított kérdésekkel újra levizsgázzon ugyanabból az anyagból. Ha a hallgató másodjára négyest kapott, és javítani akart, harmadszor is vizsgázhatott, majd negyedszer és így tovább. Azzal, hogy számtalan új esélyt adott, segített kiválóan teljesítenem, és végül ötöst kaptam a kurzusán.
Rendkívül bölcs professzor volt, aki arra inspirálta a hallgatóit, hogy ne adják fel – hogy ne tragédiának, hanem tanulási lehetőségnek fogják fel a kudarcot, és ne féljenek tőle, hanem tanuljanak belőle.
Nemrégiben felhívtam ezt a nagyszerű embert – 47 évvel a fizikakurzus elvégzése után. Megkérdeztem tőle, miért volt hajlandó korlátlan számú próbálkozási lehetőséget adni a hallgatóinak a jegyük javítására. Így felelt: „Ugyanazon az oldalon akartam állni, mint a tanulók.”
Bár hálásak vagyunk a hibákat, vagyis az elme kudarcait követő második esélyekért, mégis csodálattal ámulunk a Szabadító kegyelmén, amellyel második esélyt ad a bűnt, vagyis a szív kudarcait követően.
Senki sem áll még inkább a mi oldalunkon, mint a Szabadító, aki megengedi, hogy újra és újra nekifussunk az Ő vizsgáinak. A Hozzá hasonlóvá válás számtalan második lehetőséget kíván a természetes emberrel való mindennapos küzdelmeink során, amelyeknek része a vágyaink kordában tartása, a türelem és a megbocsátás elsajátítása, a lustaság legyőzése és a mulasztás vétkeinek elkerülése, hogy csak néhányat említsek. Ha tévedni emberi dolog, akkor mennyi kudarc szükséges ahhoz, hogy a természetünk többé ne emberi, hanem isteni legyen? Több ezer? Sokkal inkább egy millió.
Tudva, hogy a szoros és keskeny ösvény bővelkedik majd a megpróbáltatásokban, és hogy a kudarcaink mindennaposak lesznek, a Szabadító végtelen árat fizetett azért, hogy annyi esélyt adjon, amennyi csak szükséges ahhoz, hogy sikeres vizsgát tegyünk halandó próbatételünk végén. Az ellenkezés, melynek megtapasztalását megengedi nekünk, gyakran leküzdhetetlennek és szinte elviselhetetlennek tűnik, Ő mégsem hagy minket remény nélkül.
Ahhoz, hogy reménységünk folyton megújulhasson az élet megpróbáltatásai közepette, a Szabadító kegyelme mindig készen áll és mindig jelen van. Kegyelme „a segítség vagy erő isteni forrása, …egy képessé tévő erő, amely lehetővé teszi a férfiak és nők számára, hogy örök életet és felmagasztosulást nyerjenek, miután minden tőlük telhetőt megtettek”. Az Úr kegyelme és szerető szeme végigkísér minket az utunkon, miközben Ő sugalmaz, megkönnyíti a terhünket, megerősít, kiszabadít, oltalmaz, gyógyít, illetve más módokon „segít[i] meg népét”, míg ők a szoros és keskeny ösvényen bukdácsolnak.
A bűnbánat Isten állandóan hozzáférhető ajándéka, amely megengedi és lehetővé teszi számunkra, hogy lelkesedésünk elvesztése nélkül haladjunk kudarcról kudarcra. A bűnbánat nem Isten B-terve arra az esetre, ha netán hibáznánk. A bűnbánat maga a terv, tudván, hogy igenis hibázni fogunk. Ez a bűnbánat evangéliuma, és ahogy azt Russell M. Nelson elnök megfogalmazta, ez „az egész életet végigkísérő tananyag”.
A bűnbánat eme életet végigkísérő tananyagában az úrvacsora az Úr arra kijelölt módja, hogy állandó hozzáférést biztosítson az Ő bocsánatához. Ha megtört szívvel és töredelmes lélekkel veszünk belőle, akkor az Úr heti rendszerességgel megbocsát nekünk, amint kudarcról kudarcra haladunk előre a szövetség ösvényén. Mert „bűneik ellenére könyörülettel van tele irántuk a bensőm”.
De hány alkalommal fog megbocsátani nekünk? Vagy milyen hosszan tart az Ő hosszútűrése? Egy alkalommal Péter ezt kérdezte a Szabadítótól: „Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom? még hétszer is?”
Péter vélhetően úgy gondolta, a hét kellőképpen nagy szám a túl sokszor való megbocsátás balgaságának és annak a ténynek a hangsúlyozásához, hogy a nagylelkűségnek is van határa. Válaszul a Szabadító lényegében azt mondta Péternek, hogy ne is kezdjen számolni – vagyis ne szabjon korlátot a megbocsátásnak.
„Monda néki Jézus: Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még [hetvenszer hétszer] is.”
A Szabadító nyilvánvalóan nem 490-nél húzta meg a felső határt. Ez egyenértékű lenne azzal, ha azt mondanánk: az úrvacsoravétel felső határa 490, aztán a 491. alkalommal egy mennyei auditor közbelépne, és ezt mondaná: „Roppantul sajnálom, de az Ön bűnbánatkártyájának lejárt az érvényessége – mostantól csak magára számíthat.”
Az Úr a hetvenszer hét szorzatot metaforaként használta, hogy kifejezze az Ő végtelen engesztelését, határtalan szeretetét és korlátlan kegyelmét. „Igen, és amilyen gyakran népem bűnbánatot tart, én meg fogom nekik bocsátani az ellenem elkövetett vétkeiket.”
Ez nem jelenti azt, hogy az úrvacsora feljogosít a bűn elkövetésére. Ez az egyik oka annak, amiért ez a kifejezés belekerült Moróni könyvébe: „De amikor bűnbánatot tartottak és igaz szándékkal megbocsátásra törekedtek, akkor meg lett bocsátva nekik.”
Az igaz szándék igaz erőfeszítést és igaz változást sugall. A Szentíráskalauz alapvetően a változás szóval írja le a bűnbánat: fogalmát: „Olyan változás az elménkben és a szívünkben, amelynek eredményeként javul a viszonyunk Istennel, önmagunkkal és az élettel általában.” Az effajta változás lelki növekedést eredményez. A sikerünk tehát nem abban rejlik, hogy kudarcról kudarcra haladunk, hanem abban, hogy kudarcról kudarcra növekszünk a lelkesedésünk elvesztése nélkül.
A változást illetően gondolkodjatok el ezen az egyszerű meglátáson: „Azok a dolgok, amelyek nem változnak, ugyanolyanok maradnak.” Ezzel a nyilvánvaló igazsággal nem az intelligenciátokat szándékozom megbántani; ez Boyd K. Packer elnök mélyreható bölcselete, aki még hozzátette: „És amikor vége van számunkra a változásnak, akkor nekünk is végünk van.”
Mivel nem szeretnénk, hogy végünk legyen, amíg olyanná nem válunk, mint a Szabadító, ezért szükséges, hogy minden alkalommal felkeljünk, amikor elbukunk, azzal a vággyal, hogy tovább növekedjünk és fejlődjünk a gyengeségeink ellenére. Gyengeségünkben erről biztosít minket: „Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.”
Fizikai növekedésünket csak a time-lapse fotózási technikához vagy a növekedési táblázatokhoz hasonló módszerekkel tudjuk megfigyelni. Ehhez hasonlóan lelki növekedésünk is általában észrevehetetlen, kivéve, ha az idő visszapillantó tükrén keresztül tekintünk rá. Bölcs dolog rendszeresen önvizsgálatot tartani e tükör segítségével, hogy meglássuk a fejlődésünket, és indíttatást érezzünk, hogy „Krisztusba vetett állhatatossággal [törekedjünk] előre, tökéletesen ragyogó reménységgel”.
Örökre hálás vagyok azért a szerető kedvességért, türelemért és hosszútűrésért, amelyet irántunk tanúsítanak a Mennyei Szülők és a Szabadító, akik számtalan második esélyt adnak nekünk a színük elé visszavezető utazásunk során. Jézus Krisztus nevében, ámen.