Minden embernek magára kell vennie azt a nevet, amelyet az Atya adott
A Szabadító neve egyedülálló és nélkülözhetetlen hatalommal bír. Ez az egyetlen név, mely által lehetséges a szabadítás.
Néhány hete részt vettem több nyolcéves gyermek keresztelőjén. Szüleiktől és tanítóiktól kezdték el megismerni Jézus Krisztus evangéliumát. Az Őbelé vetett hit magja növekedni kezdett bennük. Most pedig szerették volna követni Őt a keresztelővízbe, hogy az Ő visszaállított egyházának tagjai lehessenek. Várakozásukat figyelve azon gondolkodtam, vajon mennyire értik a keresztelési szövetségük egyik fontos vonatkozását: a kötelezettséget Jézus Krisztus nevének magukra vételére.
Isten a kezdetektől fogva kijelentette Jézus Krisztus nevének jelentőségét az Ő számunkra készített tervében. Első atyánkat, Ádámot, egy angyal erre tanította: „…mindent, amit teszel, a Fiú nevében tedd, és tarts bűnbánatot, és szólítsd Istent a Fiú nevében mindörökké.”
Benjámin király, a Mormon könyve-beli próféta így szólt népéhez: „…nem adatik más név, sem valamely más út vagy mód, mely által szabadulás jöhetne”.
Az Úr ismételten nyomatékosította ezt az igazságot Joseph Smith prófétának: „Íme, Jézus Krisztus az a név, amelyet az Atya adott, és nincs más név, amely által megszabadulhatna az ember”.
Napjainkban pedig Dallin H. Oaks elnök azt tanította, hogy „akik hitet gyakorolnak Jézus Krisztus szent nevében [és] szövetségre lépnek Vele…, azok jogot formálhatnak Jézus Krisztus engesztelő áldozatára”.
Mennyei Atyánk teljesen egyértelművé szeretné tenni, hogy a Fia, Jézus Krisztus neve nem egyszerűen csak egy a sok közül. A Szabadító neve egyedülálló és nélkülözhetetlen hatalommal bír. Ez az egyetlen név, mely által lehetséges a szabadítás. Azzal, hogy minden adományozási korszakban hangsúlyozza ezt az igazságot, szerető Atyánk biztosítja minden gyermekét afelől, hogy létezik Hozzá visszavezető út. Azonban e visszavezető biztos út megléte nem jelenti azt, hogy a visszatérésünk is automatikusan biztosított. Isten elmondja nekünk, hogy ehhez cselekvésre van szükségünk: „minden embernek magára kell vennie azt a nevet, amelyet az Atya adott”.
A kizárólag Krisztus neve révén elnyerhető szabadító hatalomhoz való hozzáférés érdekében meg kell alázkodnunk Isten előtt, „és megtört szívvel és töredelmes lélekkel [kell előállnunk], és hajlandó[nak kell lennünk] magu[n]kra venni Jézus Krisztus nevét”, ezzel pedig nyolcéves barátaimhoz hasonlóan jogosulttá válva arra, hogy befogadjanak bennünket „keresztelés által az ő egyházába”.
Mindazoknak, akik őszinte vággyal rendelkeznek arra, hogy a Szabadító nevét magukra vegyék, jogosulttá kell válniuk és el kell nyerniük a keresztelés szertartását, döntésük fizikai tanúságaként Istennek. Ám a keresztelkedés csak a kezdet.
A venni kifejezés nem passzív, hanem cselekvő ige, melynek számos jelentése létezik. Hasonlóképpen, a Jézus Krisztus nevének magunkra vételére irányuló elkötelezettségünk is tetteket kíván, és számos vonatkozása van.
A venni ige egyik jelentése például az, amikor magunkhoz veszünk valamit, vagyis a testünkbe fogadjuk. Amikor Krisztus nevét magunkra vesszük, akkor olyan mélyen magunkévá tesszük az Ő tanításait, tulajdonságait, végső soron pedig a szeretetét, hogy ezek a részévé válnak annak, akik vagyunk. Éppen ezért olyan fontos Russell M. Nelson elnök fiatal felnőttekhez intézett felhívása, hogy „imádságosan és szorgalmasan igyekez[zenek] megérteni, mit jelent [a Szabadító] minden egyes titulusa és neve, nek[ik], személyesen”, és hogy lakmározzanak Krisztusnak a szentírásokban – különösen a Mormon könyvében – fellelhető szavain.
A bevenni ige másik jelentése az, amikor egy személyt elfogadunk egy adott szerepben, vagy pedig befogadjuk egy elgondolás vagy tantétel igaz voltát. Amikor magunkra vesszük Krisztus nevét, elfogadjuk Őt Szabadítónkként, és folytonosan magunkévá tesszük az Ő tanításait, melyek utat mutatnak az életünknek. Minden jelentősebb döntésünk meghozatalakor igaznak vehetjük az Ő evangéliumát, és engedelmesen, teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből és erőnkből aszerint élhetünk.
A magára venni ige utalhat arra is, hogy valaki azonosul egy névvel vagy üggyel. Legtöbben vettünk már magunkra felelősséget vagy feladatot a munkahelyen, vagy részt vettünk már valamilyen ügyben vagy mozgalomban. Amikor magunkra vesszük Krisztus nevét, felvállaljuk az igaz tanítvány feladatait, felvállaljuk az Ő ügyét, és „Isten tanújaként áll[unk] mindig és mindenben, és minden helyen, ahol csak vagy[unk]”. Nelson elnök arra kért „minden fiatal nőt és minden fiatal férfit…, hogy álljon be az Úr fiatalokból álló seregébe, és segítsen egybegyűjteni Izráelt”. Mi pedig mindannyian hálásan vesszük magunkra a prófétai felkérést, hogy használjuk az Ő visszaállított egyházának nevét úgy, ahogyan azt maga a Szabadító nyilatkoztatta ki: Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza.
A folyamatban, melynek során magunkra vesszük a Szabadító nevét, meg kell értenünk, hogy Krisztusnak és az egyházának az ügye egy és ugyanaz. Nem lehet szétválasztani őket. Hasonlóképpen elválaszthatatlan egymástól a Szabadító iránti személyes tanítványi kötelezettségünk és az Ő egyházában való tevékeny tagságunk. Ha elhanyagoljuk az egyikkel szembeni elkötelezettségünket, akkor az a másik irányában is oly biztosan elhalványul, amiképpen a nappalra éj következik.
Néhányan azért vonakodnak magukra venni Jézus Krisztus nevét és az Ő ügyét, mert indokolatlanul szűknek, korlátozónak és megbéklyózónak tekintik azt. Valójában azonban Krisztus nevének magunkra vétele egyaránt felszabadít és teret ad nekünk. Felébreszti azon vágyunkat, amelyet akkor éreztünk, amikor a Szabadítóba vetett hit révén elfogadtuk Isten tervét. Ezzel az élő vággyal a szívünkben pedig felfedezhetjük Istentől kapott ajándékaink és tehetségeink valódi célját, megtapasztalhatjuk az Ő hatalmat adó szeretetét, valamint növekedhetünk a mások jólléte iránti aggodalmunkban. Amikor magunkra vesszük a Szabadító nevét, valóban megragadhatunk minden jó dolgot, és olyanná válhatunk, mint Ő.
Fontos emlékeznünk arra, hogy a Szabadító nevének magunkra vétele szövetséggel járó kötelezettség, mely a keresztelési szövetséggel kezdődik. Nelson elnök azt tanította: „A Szabadító követése iránti elkötelezettség[ünk] – azáltal, hogy szövetségeket köt[ünk] Vele, majd meg is tart[juk] azokat a szövetségeket –, minden olyan lelki áldás és kiváltság előtt megnyitja majd az ajtót, amely csak elérhető”. Annak, hogy a keresztelés által magunkra vesszük a Szabadító nevét, az egyik mennyei kiváltsága a hozzáférés a szövetséges ösvény következő szertartásához, a konfirmáláshoz. Amikor az egyik nyolcéves barátomat megkérdeztem, mit jelent számára Krisztus nevének magára vétele, a kislány egyszerűen azt felelte: „Azt jelenti, hogy velem lehet a Szentlélek.” Igaza volt.
A Szentlélek ajándékát a konfirmálással kapjuk meg, miután részesültünk a keresztelés szertartásában. Ez az ajándék annak joga és lehetősége, hogy a Szentlélek állandó társunk legyen. Ha hallgatunk halk és szelíd hangjára, és engedelmeskedünk annak, akkor Ő a szövetség ösvényén tart bennünket, amelyre a kereszteléskor léptünk; figyelmeztet bennünket, amikor kísértést érzünk a letérésre; valamint bátorít minket a bűnbánatra és a kiigazításra, ha arra van szükség. A keresztelést követően figyelmünk arra összpontosul, hogy mindig magunk mellett tudjuk a Szentlelket, hogy tovább tudjunk haladni a szövetség ösvényén. A Szentlélek csak oly mértékben lehet velünk, amilyen mértékben tisztán és bűntől mentesen tartjuk az életünket.
Emiatt biztosított az Úr módot számunkra a keresztelés megtisztító hatásainak folyamatos felfrissítésére egy másik szertartás, az úrvacsora révén. Minden héten ismételten tanúsítjuk, „hogy Fia… nevét készek [vagyunk magunkra] venni” azzal, hogy érte nyúlunk és kezünkbe vesszük az Úr testének és vérének jelképeit – a kenyeret és a vizet –, majd ezeket magunkhoz vesszük, egészen a lelkünkbe. Cserébe a Szabadító újra elvégzi megtisztító csodatételét, amellyel feljogosít a Szentlélek folytatólagos hatására. Hát nem a végtelen irgalom bizonyítéka ez, amely csak Jézus Krisztus nevében lelhető fel? Éppúgy, ahogyan mi magunkra vesszük az Ő nevét, Ő is magára veszi a mi bűneinket és gyötrelmeinket, azonban irgalmas karja „ki van még nyújtva”, hogy szeretetével átöleljen.
Az úrvacsora heti rendszerességű emlékeztető arra, hogy Jézus Krisztus nevének magunkra vétele élő és folyamatos kötelezettség, nem pedig egyszeri alkalom, amely csak a keresztelőnk napján történik meg. Folyamatosan és ismétlődően élvezhetjük „hatalmas áldozatá[t, melyet] mi meg nem érthet[ünk], hogy eltörölje bűnünk”, és vehetünk az Ő testéből és véréből. Nem csoda hát, hogy amikor Isten gyermekei megértik, milyen hatalmas lelki áldások származhatnak Krisztus nevének magukra vételéből, szívüket mindig öröm tölti el, és felébred bennük a vágy, hogy szövetségre lépjenek Istenükkel.
Amint ezt az Isten által megalkotott szövetséges ösvényt követjük, elkötelezettségünk és erőfeszítéseink Jézus Krisztus nevének magunkra vételére megadják az erőt ahhoz, hogy „mindig a szív[ünk]be írva tarts[u]k ezt a nevet”. Akkor szeretni fogjuk Istent és a felebarátainkat, valamint vágyat érzünk majd a nekik nyújtott szolgálattételre. Betartjuk majd parancsolatait, és arra vágyunk, hogy további szövetségek megkötése révén közelebb kerüljünk Hozzá. Amikor pedig úgy érezzük, hogy gyengék vagyunk, és nem vagyunk képesek igazlelkű vágyaink szerint cselekedni, akkor azért az erőért könyörgünk, mely kizárólag az Ő neve által érkezhet, és Ő a segítségünkre fog sietni. Miközben hithűen kitartunk, eljön a nap, amikor meglátjuk Őt és Vele leszünk. Akkor ráébredünk, hogy olyanná váltunk, mint Ő, így jogot szerezvén arra, hogy visszatérjünk az Atya színe elé.
Mert a Szabadító ígérete bizonyos: minden ember, aki hisz „Jézus Krisztus nevében, és az ő nevében… hódol… az Atyának, és nevébe vetett hittel mindvégig [ki]tart…”, az megszabadul Isten királyságában. Veletek együtt örvendezem, hogy e páratlan áldások lehetővé válnak azáltal, hogy magunkra vesszük Jézus Krisztus nevét, akiről és akinek a nevében a bizonyságomat teszem, ámen.