Krisztus tanújává válni
Papsági hivataluknál fogva az apostolokat megbízták, hogy Krisztus különleges tanúi legyenek az egész világ számára (lásd T&Sz 107:23). Bizonyságuk nélkülözhetetlen az Úr szabadító munkájához. Az apostolok azonban nem szabad, hogy egyedül legyenek, és nincsenek is. Mindannyian, akik megkeresztelkedtünk és konfirmáltunk, magunkra vettük Jézus Krisztus nevét azzal az elkötelezettséggel, hogy hajlandóak vagyunk „Isten tanújaként állni mindig és mindenben, és minden helyen” (Móziás 18:9). Mindannyian képesek vagyunk arra, hogy az Ő tanújává váljunk. Sőt, az Úr „az erőtleneket és egyszerűeket” bízta meg evangéliuma hirdetésével (lásd T&Sz 1:19, 23), és az a vágya, hogy „minden ember az Úristennek, méghozzá a világ Szabadítójának a nevében szólhasson” (T&Sz 1:20).
Gondoljuk végig, hogyan lehetnek Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjai Krisztus tanúi.
Krisztus tanúi vagyunk, amikor egy biztos, személyes bizonyságot szerzünk arról, hogy Ő él.
Jézus Krisztus tanítványának lenni annak legalapvetőbb értelmében azt jelenti, hogy egy biztos, személyes bizonysággal rendelkezünk arról, hogy Ő Isten Fia, a világ Szabadítója és Megváltója. Az ősi apostolok tudták, hogy Jézus volt a megígért Messiás, és saját élményük alapján beszéltek az Ő szó szerinti feltámadásáról. Mindazonáltal Krisztus tanújának nem feltétlenül kell látnia Őt vagy megfordulni az Ő jelenlétében. Amikor Péter bizonyságát tette Jézusnak, hogy „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia”, az Úr azt felelte, hogy Péter ezt a tudást nem a fizikai közelségéből vagy Jézussal való élményei hatására szerezte, hanem mert az Ő Mennyei Atyja nyilatkoztatta ki a számára (lásd Máté 16:15–17). Jézus világossá tette Tamás előtt, hogy bárki ugyanolyan hitet vagy bizonyságot szerezhet, mint Tamás, anélkül, hogy megérintené és látná Őt: „Monda néki Jézus: Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél: boldogok, a kik nem látnak és hisznek” (János 20:29).
Krisztusról szerzett bizonyságunk általában mások bizonyságával kezdődik: olyan emberekével, akiket ismerünk, vagy akikről tudunk és megbízunk bennük. Rendelkezünk az apostolok írott bizonyságával, miszerint „ezt a Jézust feltámasztotta az Isten, minek mi mindnyájan tanúbizonyságai vagyunk” (Cselekedetek 2:32). Megvan nekünk az Ó- és az Újszövetség, mely beszámol az ő előre történt elrendeléséről, a szolgálatáról és az engeszteléséről. Rendelkezésünkre áll egy másik tanúbizonyság is, a Mormon könyve, melynek központi célja, hogy „meggyőzzön zsidót és nemzsidót arról, hogy Jézus a Krisztus, az Örökkévaló Isten, aki minden nemzetnek kinyilatkoztatja magát”1. Rendelkezünk Joseph Smith próféta bizonyságával, miszerint ő látta és hallotta, amint az Atya Jézusra mutatva kijelenti: „Ez az én szeretett Fiam” (Joseph Smith története 1:17), és a próféta későbbi vallomásával, hogy „a sok tanúbizonyság után, amely őróla adatott, ez a legutolsó tanúbizonyság, amelyet mi adunk róla: Hogy ő él! Mert láttuk őt, méghozzá Isten jobb kezénél; és hallottuk a hangot, amely bizonyságot tett arról, hogy ő az Atya Egyszülöttje” (T&Sz 76:22–23). Itt vannak nekünk a saját korunk különleges tanúi, akik közöttünk élnek, és akiktől a saját szemünkön és fülünkön keresztül megerősítő bizonyságot kaphatunk. Sokaknak továbbá abban az áldásban lehet része, hogy hallhatják szüleik, nagyszüleik és hithű barátaik bizonyságát.
Azok, akik belépnek a keresztelés szövetségébe, a Jézus Krisztusba vetett hit különleges adományával áldatnak meg, és a Szentlélek ajándékával együtt érkezik az a bizonyság is, hogy a Krisztusról szerzett bizonyságunk igaz. Nefi is megerősítette, hogy ez meg fog történni: „És akkor vagytok ezen a szoros és keskeny ösvényen, mely az örök élethez vezet; igen, beléptetek a kapun; az Atya és a Fiú parancsolatai szerint cselekedtetek; és elnyertétek a Szentlelket, mely tanúbizonyságot tesz az Atyáról és a Fiúról, betöltve az ígéretet, melyet tett, hogy ha ezen az úton léptek be, akkor elnyeritek” (2 Nefi 31:18; kiemelés hozzáadva).
Az egy lelki ajándék, hogy hiszünk mások szavainak, és további ajándék tudni azt, hogy „Jézus Krisztus Isten Fia, és ő megfeszíttetett a világ bűneiért” (T&Sz 46:13), amely tudás a Szentlélek által adatik nekünk.
Ez a tanúbizonyság gyakran érzések formájában jön: egy égető, békés érzés, egy bizonyosság, egyfajta megvilágosodás formájában. Az Úr lelki érzések által bizonyságot tett Oliver Cowderynek a Mormon könyvéről, melyek megerősítették, hogy „a szavak, vagyis a mű amit írtál, igaz” (T&Sz 6:17). Az Úr ezután hozzátet-te: „Ha további tanúbizonyságot kívánsz, vesd rá elméd arra az éjszakára, amikor szívedben hozzám fohászkodtál, hogy tudhass ezen dolgok igaz voltáról. Nem szóltam-e békét elmédhez a dolgot illetően? Mily nagyobb tanúbizonyságot kaphatsz, mint Istentől valót?” (T&Sz 6:22–23). Bizonyságot nem csak olyan formában kaphatunk, hogy a Lélek békét szól az elménknek, de amennyiben az Istentől való, akkor semmi nem szárnyalhatja felül. Ugyanúgy, ahogy a szentírásokban Krisztus szavain lakmározva bizonyságot tehetünk, hogy hallottuk az Ő hangját és ismerjük az Ő szavait (lásd T&Sz 18:36), Istentől érkező lelki megerősítések által is bizonyságunkat tehetjük arról, hogy ismerjük az Ő Fiát, és hogy Ő él.
Krisztus tanúi vagyunk, amikor életünk az Ő tanításait tükrözi.
A nyugati féltekén végzett szolgálata során a Szabadító ezt a parancsolatot adta: „Tartsátok fel… világosságotokat, hogy világítson a világnak. Íme, én vagyok a világosság, amit fel kell tartanotok – az, amit engem cselekedni láttok” (3 Nefi 18:24). Az embereknek látniuk kell bennünk valamit Jézus Krisztusból. A tetteink, a beszédünk, a tekintetünk és még a gondolataink is Őt és az Ő útjait tükrözik majd. Alma úgy írt erről, mint a szívünkben történt hatalmas változásról, és az Ő képmásának a mi ábrázatunkra történt átvételéről (lásd Alma 5:14). Ehhez hasonlóan, az Úr azt parancsolta, hogy legyünk olyanok, mint Ő (lásd 3 Nefi 27:27). Bár nem voltunk jelen a szolgálatánál, ha kutatjuk a szentírásokat, láthatjuk Jézust, és azt, hogy mit mondott és mit tett. Ha pedig követjük ezt a mintát, azzal Őróla tanúskodunk.
Emlékszem egy katolikus pap példájára, akit akkor ismertem meg, amikor együtt részt vettünk egy közösségi szolgálati tevékenységben a Tennessee állambeli Nashville-ben. Charles Strobel atya kifejlesztett egy projektet, melynek keretében néhány hajléktalan férfit behoztunk az utcáról, hogy egy olyan képzési programon vegyenek részt, amely a létfenntartáshoz szükséges készségekkel látja el őket, valamint szakmai lehetőségeket kínál számukra. Megszámlálhatatlanul sok időt fektetett abba, hogy segítsen ezeknek a férfiaknak tartós javulást elérni és önellátóvá válni. Meglepett, amikor megtudtam, hogy az édesanyját nem sok évvel azelőtt egy hajléktalan férfi ölte meg. Strobel atya krisztusi szeretete azokra a férfiakra is kiterjedt, akik közül az egyikről kiderült, hogy ő volt az, aki erőszakkal véget vetett édesanyja életének.
Az apostolok és a próféták központi üzenete minden korban az, hogy szükség van bűnbánatra ahhoz, hogy bűnbocsánatot nyerjünk Jézus Krisztus engesztelése által. Saját bűnbánatunk bizonyságot tesz Róla és az Ő kegyelmének hatalmáról, mely megbocsát és megtisztít bennünket. Nem kell tökéletes bizonysággal rendelkeznünk ahhoz, hogy az hiteles legyen, amíg törekszünk arra, hogy életünket a Szabadító normáihoz igazítsuk. Ezra Taft Benson elnök (1899–1994) bölcsen türelmet és szorgalmat tanácsolt ehhez a folymathoz:
„A Krisztushoz hasonlóvá válás egy élethossziglan tartó törekvés, és gyakran olyan fejlődéssel és változással jár, mely lassú, majdnem észrevétlen. […]
Minden Pálra, minden Énósra, minden Lamóni királyra olyan emberek százai és ezrei jutnak, akik sokkal finomabbnak, sokkal kevésbé észrevehetőbbnek találják a bűnbánat folyamatát. Napról napra közelebb kerülnek az Úrhoz, kevéssé ismerve fel azt, hogy Istenéhez hasonló életet építenek. A jóság, a szolgálat és az elkötelezettség csendes életét élik. Olyanok, akár a lámániták, akikről azt mondta az Úr, hogy ők »a belém vetett hitük miatt megtérésük idején tűzzel és a Szentlélekkel lettek megkeresztelve, és ezt nem tudták« (3 Nefi 9:20; kiemelés hozzáadva)”2.
Krisztus tanúi vagyunk, amikor segítünk másoknak Hozzá jönni.
Nefi örömmel jelentette ki: „És Krisztusról beszélünk, Krisztusban örvendezünk, Krisztusról prédikálunk, Krisztusról prófétálunk, és próféciáink szerint írunk, hogy gyermekeink tudhassák, milyen forráshoz forduljanak bűneik bocsánatáért” (2 Nefi 25:26). Mi is hasonlóan tevékenyen segíthetünk másoknak, különösen a gyermekeinknek, hogy Krisztushoz jöjjenek.
Nefi azon kijelentése, miszerint „Krisztusról beszélünk” azt sugallja, hogy a másokkal való beszélgetéseink során és a hétköznapi környezetünkben nem vonakodunk a Szabadítóval kapcsolatos érzéseinkről beszélni. Ezek gyakran olyan helyzetek, melyben szemtől szemben, nyílt és barátságos módokon beszélhetjük meg, hogy ki Ő, mit tett és mit tanított, és biztathatunk másokat, hogy szeressék és kövessék Őt.
A „Krisztusban örvendezünk” arra utal, hogy általában vidám a megjelenésünk, ami tükrözi a Krisztusba vetett hitünket. Tudjuk, hogy „elegendő szám[unkra] a kegyelme” ahhoz, hogy megváltassunk a haláltól és a bűntől, és hogy tökéletessé váljunk Benne (lásd Moróni 10:32–33). Miközben csalódással, sőt akár tragédiákkal szembesülünk, tudjuk, hogy Őmiatta biztosítva van az örök boldogságunk. Amint átragyog rajtunk a Jézus Krisztusba vetett hitünk, megmutatjuk mindazoknak, akik „megfáradtak és megterheltettek”, hogy miképpen leljenek Benne nyugalomra (lásd Máté 11:28–30).
A „Krisztusról prédikálunk” kifejezés természetesen vonatkozik a teljes idejű és az egyháztag misszionáriusi munkára, de magában foglalja mindazt is, amit az istentiszteleten, a vasárnapi iskolai osztályokban és az ehhez hasonló környezetekben teszünk, ahol Róla tanulunk és oktatunk. Mind tanítókként, mind pedig tanulókként betöltött szerepünk részben azt szolgálja, hogy bizonyságot tegyünk Őróla, és az ezek alapjául szolgáló személyes tanulás további jele a hitünknek.
A „Krisztusról prófétálunk” azt jelenti, hogy a Róla való bizonyságunkat a Lélek hatalma által juttatjuk kifejezésre (lásd 1 Korinthusbeliek 12:3). „Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke” (Jelenések 19:10). Azokhoz hasonlóan, akik az ősi időkben az Ő első eljöveteléről prófétáltak, mi is megerősítjük szavainkkal és tetteinkkel az Ő második eljöveteléről való próféciákat. Azzal, hogy kereszteléseket és más szent szertartásokat végzünk el őseinkért az Illés által visszaállított papsági hatalom által, és várjuk az „Úrnak nagy és félelmetes napját” (Malakiás 4:5–6; lásd még T&Sz 2; 128:17–18), bizonyságunkat tesszük arról, hogy Krisztus újra el fog jönni, és hogy a szívünket az atyáink felé kell fordítanunk, hogy felkészüljünk az Ő eljövetelére (lásd Malakiás 4:6; T&Sz 2:2).
Az „és próféciáink szerint írunk” kifejezés annak bölcsességét sugallja, hogy tartós feljegyzést készítsünk a Krisztusról való bizonyságunkról. Tudjuk, hogy a bizonyságaink, melyeket megosztunk, „fel [vannak] jegyezve a mennyben, hogy reá[juk] tekintsenek az angyalok; és ők örvendeznek [miattunk]” (T&Sz 62:3). A saját utódaink és mások megnézhetik a Krisztusról szóló bizonyságainkat, és örvendezhetnek azon dolgokban, melyeket nekik írtunk vagy vettünk fel, akár még azelőtt, hogy néhányuk megszületett volna.
Amikor érzitek a Szentlélek Róla szóló bizonyságát, amelyet újra és újra megerősít a lelketekben sokféle élmény által és sokféle környezetben, amikor törekedtek magasra tartani az Ő példájának világosságát a saját életetekben nap mint nap, és amikor bizonyságot tesztek mások számára, és segítetek nekik megismerni és követni Őt, akkor Jézus Krisztus tanúi vagytok. Isten adja meg nektek szívetek vágyát, hogy azok között lehessetek, „akik befogadták Jézus tanúbizonyságát” (T&Sz 76:51) és egész halandó életük során hűek voltak ehhez a bizonyságukhoz (lásd T&Sz 138:12).