Arra tanít, hogy vetkőzzük le a természetes embert
Tanúbizonyságot teszek a Szabadító engesztelésének valóságáról és annak megtisztító, szeplőtelenné tevő hatalmáról, amely megszentel minket és az otthonainkat.
Egyik reggel egy család szokás szerint összegyűlt a szentírások tanulmányozására. Az édesapa azonban nem érezte megfelelőnek a lelkiséget – a család néhány tagja nem tűnt túl lelkesnek. Elmondták a családi imát, majd hozzákezdtek a szentírások olvasásához. Ekkor az édesapa észrevette, hogy az egyik gyermek nem hozta magával a szentírásait. Megkérte, hogy menjen be értük a szobájába. A lány vonakodva szót fogadott. Egy egész örökkévalóságnak tűnt, mire visszatért és leült, majd ezt mondta: „Tényleg muszáj most ez?”
Az apában felmerült, hogy minden igazlelkűség ellensége akar most gondot okozni és elérni, hogy ne tanulmányozzák a szentírásokat. Az apa, nyugalmat erőltetve magára, így felelt: „Igen, most ezt kell tennünk, mert ezt várja el tőlünk az Úr.”
Mire a lány: „Nekem ehhez most semmi kedvem!”
Az apa ekkor már elveszítette türelmét, és felemelte a hangját: „Ez az én házam, és nálam mindig olvasni fogjuk a szentírásokat!”
Hanghordozása és szavai megsértették a leányát, aki szentírásokkal a kezében otthagyta a családot, beszaladt a szobájába, és becsapta az ajtót. Ezzel véget is ért a családi szentírás-tanulmányozás, és odavolt az összhang és a szeretet érzése.
Az apa tudta, hogy helytelenül cselekedett, így hát bement a szobájába, és letérdelt, hogy imádkozzon. Segítséget kért az Úrtól, tudva, hogy megsértette az Ő egyik gyermekét, egyik igazán szeretett leányát. Könyörgött az Úrnak, hogy állítsa vissza otthonukba a szeretet és az összhang lelkiségét, és tegye lehetővé számukra a családi szentírás-tanulmányozás folytatását. Imádkozás közben az jutott eszébe: „Menj, és kérj bocsánatot!” Azonban tovább folytatta buzgó imáját, amelyben kérte, hogy térjen vissza otthonába az Úr Lelke. Ismét az jutott eszébe: „Menj, és kérj bocsánatot!”
Igazán szeretett volna jó apa lenni, és a helyes dolgot cselekedni, így hát felállt, és odament leánya szobájához. Többször is halkan kopogott az ajtón, de nem jött válasz. Lassan kinyitotta hát az ajtót, és látta, hogy leánya zokogva sír az ágyán. Letérdelt mellé, és halk, gyengéd hangon így szólt: „Ne haragudj. Bocsánatot kérek azért, amit tettem.” „Ne haragudj. Szeretlek és nem akarlak bántani” – ismételte meg. Aztán mint egy gyermek szájából, elhangzott, amit az Úr meg akart tanítani az apának.
Leánya abbahagyta a sírást. Rövid csend után a kezébe vette a szentírásait, és elkezdett kikeresni néhány verset. Az apa figyelte, amint tiszta és finom ujjai a szentírás lapjait forgatják. Megtalálta, amit keresett, és nagyon lassan, halkan olvasni kezdett: „Mert a természetes ember ellensége Istennek; az volt Ádám bukása óta, és az is lesz örökkön-örökké, hacsak nem enged a Szent Lélek hívásainak, és nem vetkőzi le a természetes embert és válik szentté az Úr, Krisztus engesztelése által, és lesz olyan, mint egy gyermek, engedékeny, szelíd, alázatos, türelmes, telve szeretettel, aki mindazon dolgoknak hajlandó alávetni magát, melyet az Úr jónak lát kiszabni rá, éppen úgy, ahogy egy gyermek veti alá magát az atyjának.”1
Az édesapán, aki még mindig az ágy mellett térdelt, úrrá lett az alázatosság, és azt gondolta: „Ez a szentírás nekem szól. A lányom nagyszerű leckét tanított nekem.”
Ekkor leánya ránézett, és azt mondta: „Ne haragudj! Ne haragudj, apa!”
Ekkor édesapja felismerte, hogy nem rá gondolva olvasta fel a szentírást, hanem saját magára alkalmazta azt. Ölelésre tárta karjait, majd magához szorította a lányát. Isten igéje és a Szentlélek a megbékélés e drága pillanatában visszaállította a szeretetet és az összhangot. A szentírás, amelyre leánya saját személyes szentírás-tanulmányozásából emlékezett, megérintette az apa szívét a Szentlélek tüzével.
Szeretett testvéreim, otthonunknak olyan helynek kell lennie, ahol ott lakozhat a Szent Lélek. „Szentség tekintetében csak az otthon érhet fel a templommal.”2 Otthonainkban nincs helye a természetes embernek. A természetes ember hajlamos rá, hogy takargassa a bűneit, hogy kielégítse a büszkeségét, vagy hiú törekvéseit, és hogy irányítást, uralmat vagy erőszakot gyakoroljon az emberek gyermekeinek lelkén. Ha pedig bármilyen mértékben is hamislelkűen cselekszik, „akkor íme, a mennyek visszahúzódnak; az Úr Lelke megszomorodik; és amikor az visszahúzódik, ámen azon ember papságának vagy felhatalmazásának”3.
Nekünk, az ároni vagy a melkisédeki papság viselőinek, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy „semmilyen hatalmat vagy befolyást nem lehet vagy szabad máshogy fenntartani a papság jogán, csakis meggyőzéssel, hosszútűréssel, gyengédséggel és szelídséggel, és színleletlen szeretettel; Kedvességgel és színtiszta tudással, amely nagyon gyarapítja a lelket, képmutatás és álnokság nélkül”4.
Ha igyekszünk e krisztusi tulajdonságok szerint élni, a viszály eltávozik az otthonainkból és az életünkből. „És egymásnak is bocsássátok meg a vétkeiteket; mert bizony mondom neked, hogy az, aki nem bocsátja meg felebarátja vétkeit, amikor az azt mondja, hogy bűnbánatot tart, az kárhoztatás alá helyezi magát.”5 „Ne haragudj! Ne haragudj, apa!”
Az Úr Jézus Krisztus, aki a Békesség Hercege, megtanítja nekünk, hogyan teremtsünk békét az otthonunkban.
Arra tanít minket, hogy legyünk engedékenyek, engedjünk az Úr akaratának és erejének. „Menj, és kérj bocsánatot.”
Arra tanít minket, hogy legyünk szelídek, vagyis „visszafogott vérmérsékletűek, gyengédek, akiket nehéz felingerelni vagy felbosszantani, akik engednek, és akik eltűrik a bántást”6.
Arra tanít minket, hogy legyünk alázatosak, vagyis „visszafogottak, szelídek, engedékenyek, kerülve a kevélységet, dölyföt, önteltséget és elbizakodottságot”7.
„Ne haragudj! Bocsánatot kérek azért, amit tettem.”
Arra tanít minket, hogy legyünk türelmesek, vagyis rendelkezzünk „annak képességével, hogy zúgolódás vagy ingerültség nélkül viseljük el a rosszat”, illetve „nyugodtak maradunk, amikor bántás vagy sértés ér minket”8.
Arra tanít minket, hogy legyünk telve szeretettel. „Szeretlek, és nem akarlak bántani.”
Igen, szeretett testvéreim, arra tanít, hogy a történetben szereplő apához hasonlóan, aki az Úrtól kért segítséget, vetkőzzük le a természetes embert. És ahogyan az apa szeretete karjaiba vonta leányát, éppen úgy a Szabadító is kitárja karját, hogy igaz bűnbánatunk idején megöleljen minket.
Arra tanít bennünket, hogy Krisztus, az Úr engesztelése által váljunk szentté. Ezt követően békülünk meg Istennel, és válunk az Ő barátaivá. Tanúbizonyságot teszek a Szabadító engesztelésének valóságáról és annak megtisztító, szeplőtelenné tevő hatalmáról, amely megszentel minket és az otthonainkat, ha igyekszünk levetkőzni a természetes embert, és Őt követjük.
Ő Isten báránya.9 A Szent, az Igaz10, akinek „hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének”11. Az Úr Jézus Krisztus nevében, ámen.