Maradj az ösvényen!
Ha kézen fogjuk gyermekeinket, és követjük a Szabadítót, mindannyian vissza fogunk térni mennyei otthonunkba, és biztonságban leszünk Mennyei Atyánk karjaiban.
Nemrég tanúja voltam a kis Kate Elizabeth születésének. Mikor világra jött, és édesanyja karjaiba adták, Kate kinyújtotta pici kezecskéjét, és megragadta édesanyja egyik ujját. Olyan volt, mintha a kicsi Kate azt kérdezné: „Ha foglak, akkor segítesz nekem a Mennyei Atyámhoz visszavezető ösvényen maradni?”
Hétéves korában Joseph Smith tífuszt kapott, és a fertőzés ráhúzódott a lábára. Dr. Nathan Smith az elsők között alkalmazott olyan eljárást, amellyel meg lehetett menteni a fertőzött lábat. Altatás nélkül Smith doktornak bele kellett vágnia Joseph lábába, és el kellett távolítania a fertőzött csont egy részét. Joseph nem volt hajlandó pálinkát inni a fájdalom elviseléséhez, és azt sem engedte, hogy lekötözzék. Csak ennyit kért: „Üljön ide édesapám az ágyra, vegyen a karjaiba, és akkor bármit megteszek, amit kell.”1
Azt mondjuk a gyermekeknek szerte a világon: „Fogd meg a kezem. Fogd erősen. Együtt rajta maradunk a Mennyei Atyánkhoz visszavezető ösvényen.”
A szülők, a nagyszülők, a szomszédok, a barátok, az elemis vezetők, vagyis mindannyian kinyújthatjuk feléjük a kezünket, és kézen foghatjuk a gyermekeket. Megállhatunk, letérdelhetünk, a szemükbe nézhetünk, és érezhetjük a Szabadító követésére irányuló velük született vágyat. Fogjátok meg a kezüket! Járjatok mellettük! Ez kínál lehetőséget számunkra, hogy a hit ösvényén tartsuk őket.
Egyetlen gyermeknek sem kell egyedül járnia az ösvényen, ha mi szívesen és sokat beszélünk nekik a szabadulás tervéről. A terv megértése segít megragadniuk azon igazságokat, hogy ők Isten gyermekei, kinek terve van számukra, hogy Vele éltek a halandóság előtti létben, hogy örömkiáltásban törtek ki, hogy a földre jöhetnek, és hogy a Szabadító segítségével mindannyian visszatérhetünk Mennyei Atyánk jelenlétébe. Ha megértik a tervet és azt, hogy kik ők, akkor nem fognak félni.
Alma 24-ben azt olvassuk: „…szereti a lelkünket [és] szereti a gyermekeinket is… tehát… a szabadulás tervét mi is és a jövendő nemzedékei is megismer[hetik].”2
Azzal kezdjük el gyermekeink elé tárni a tervet, ha mi magunk erősen fogjuk a vasrudat.
Ha mi erősen megragadjuk a vasrudat, akkor már foghatjuk a kezüket, és együtt haladhatunk a szoros és keskeny ösvényen. Szemük elé magasodik a példánk. Ha tetteinket látva biztonságban érzik magukat, akkor lépést fognak tartani velünk. Nem kell tökéletesnek lennünk – csak őszintének és becsületesnek. A gyermekek azt akarják érezni, hogy egyek velünk. Ha a szülő azt mondja: „Képesek vagyunk rá! Az egész család tud naponta együtt szentírást olvasni” – akkor a gyermekek követni fogják ezt.
Azt írta egy négy kisgyermeket nevelő házaspár: „Úgy döntöttünk, kicsivel indítunk, mivel a gyerekek nem tudnak sokáig figyelni. A legidősebb gyermekünk még nem tudott olvasni, el tudta azonban ismételni a szavainkat, így hát hozzáláttunk a Mormon könyve olvasásához, esténként csupán három verssel. Férjem és én felváltva olvastunk egy-egy verset, majd Sydney elismételte. Aztán négy, majd öt vers lett belőle, és lassan a fiúk is elkezdték ismételni a rájuk eső verseket. Elég fárasztó volt, de nem hagytuk abba. Inkább a következetességre összpontosítottunk, nem a haladás mértékére. Három és fél év alatt fejeztük be a Mormon könyvét. Nagyszerű érzés volt, hogy megcsináltuk.”
Az édesanya így folytatja: „A családunkban mára szokássá vált a mindennapos szentírásolvasás. A gyermekeink ismerik a szentírás nyelvezetét, és a férjemmel megragadjuk a lehetőséget, hogy bizonyságot tegyünk az igazságról. És ami a legfontosabb, erősebben lehet érezni a Lelket az otthonunkban.”
Értitek-e, mit szerettem volna bemutatni ennek a családnak a példájával? Ha az a szándékunk, hogy erősen megragadjuk Isten szavát, akkor a szentírásokat akár versenként is olvashatjuk. Soha nem késő elkezdeni. Akár most is kezdhetitek.
Ha mi nem tanítjuk a gyermekeinket, akkor a világ fogja tanítani őket, és a kicsik már nagyon fiatalon fogékonyak mindarra, amire a világ tanítja őket. Amiről azt akarjuk, hogy öt év múlva tudják, annak már ma ott kell lennie a beszélgetéseinkben. Tanítsátok őket minden közegben: minden kérdés, minden következmény, minden adódó próbatétel lehetőséget kínál annak megtanítására, hogy miként ragadják meg az evangéliumi igazságokat.
Shannon fiatal édesanyaként nem tervezte, hogy az ima erejéről tanítja majd a gyermekeit, amikor beszálltak az autóba, hogy megtegyék a mindössze 40 perces hazavezető utat. Amikor elindultak a nagyszülőktől, még tiszta volt az idő, de mire a szorosba értek, a gyenge havazásból hóvihar lett. A minibusz ide-oda csúszkált az úton. Hamarosan már szinte semmit nem láttak. A két kisebb gyermek, megérezve a helyzet feszültségét, sírni kezdett. Shannon így szólt idősebb gyermekeihez, a 8 éves Heidihez és a 6 éves Thomashoz: „Imádkozzatok. Szükségünk van Mennyei Atyánk segítségére, hogy biztonságban hazaérjünk. Imádkozzatok, hogy ne akadjunk el, és ne csússzunk le az útról.” Remegő kézzel kormányzott, de hallotta a hátsó ülésen suttogva ismételgetett kis imákat: „Mennyei Atyánk, segíts nekünk biztonságban hazaérni. Kérlek segíts, hogy ne csússzunk le az útról.”
Idővel az imák megnyugtatták a két kicsit, és abbahagyták a sírást, ám akkor kiderült, hogy egy útlezárás miatt nem tudnak továbbmenni. Óvatosan megfordultak, és kerestek éjszakára egy panziót. A panzióban letérdeltek, és megköszönték Mennyei Atyánknak, hogy biztonságban vannak. Ezen az estén egy édesanya megtanította gyermekeinek az imához való ragaszkodás erejét.
Vajon milyen próbatételekkel szembesülnek a gyermekeink? Joseph Smithhez hasonlóan a mi gyermekeink is bátorságra lelhetnek, hogy bármit megtegyenek, amit csak kell. Ha feltett szándékunk, hogy kézen fogjuk őket és ima, valamint szentírásolvasás által Mennyei Atyánk tervére tanítsuk őket, akkor tudni fogják, honnan jöttek, miért vannak itt, és hová mennek.
Tavasszal férjemmel együtt elmentünk egyik négyéves unokánk focimeccsére. Érezni lehetett a pályán uralkodó izgalmat, miközben a játékosok a focilabdát kergetve ide-oda szaladgáltak. Amikor megszólalt a meccs végét jelző síp, a játékosok nem tudták, ki nyert és ki vesztett. Ők csak játszottak. Az edzők felszólították a játékosokat, hogy fogjanak kezet az ellenfél csapatának tagjaival. Ekkor valami megragadta a figyelmemet. Az edző győzelmi alagutat kért. A meccset néző szülők, nagyszülők és más jelenlévők egymással szemben sorba álltak, és felemelt karral boltívet formáltak. A gyerekek örömtől visítozva szaladtak végig az éljenező felnőttek által rögtönzött ösvényen. Hamarosan az ellenfél csapata is csatlakozott a mókához, és minden játékos – a győztesek és a vesztesek is – a felnőttek éljenzése közepette végigfutott a győzelmi alagúton.
Ekkor hirtelen más kép tárult a szemeim elé. Úgy éreztem, mintha olyan gyermekeket látnék, akik követik életükben Mennyei Atyánk nekik készített tervét. A szoros és keskeny ösvényen szaladtak, őket szerető nézők karjainak fedezékében, és mindenki érezte annak örömét, hogy az ösvényen lehet.
Jákób azt mondta: „Ó, mily nagyszerű a mi Istenünk terve!”3 A Szabadító „kijelölte ösvényünket, fénye előttünk jár”4. Bizonyságot teszek arról, hogy ha kézenfogjuk gyermekeinket, és követjük a Szabadítót, mindannyian vissza fogunk térni mennyei otthonunkba, és biztonságban leszünk Mennyei Atyánk karjaiban. Jézus Krisztus nevében, ámen.