Fiataloknak
Újra látni fogom
Apa velem és az összes testvéremmel azt éreztette, hogy különlegesek vagyunk. Szeretett bennünket, és könnyen megbocsátott. Minden tőle telhetőt megtett azért, hogy boldogok legyünk, és világossá tette a számunkra, hogy a legjobbat szeretné nekünk. Nagyon szerettem.
Hatodikos koromban apa meghalt egy autóbalesetben. A családom és én teljesen összeroppantunk. Hatalmas űr keletkezett a családunkban. Apa volt az, akire támaszkodtam, és ha voltak problémáim, mindig őhozzá fordultam. Ahelyett, hogy segítséget kértem volna, inkább hagytam, hogy tovább mardosson a harag és a fájdalom. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy az egész Isten hibája volt. Nem olvastam többé a szentírásaimat, és nem imádkoztam. Csak azért mentem el az istentiszteletekre, mert anya azt akarta. Megpróbáltam a lehető legmesszebb kerülni Mennyei Atyámtól.
Egyszer aztán életemben először elmentem a fiatal nőknek rendezett táborba. Nagyon tetszett, hogy új barátokat szerezhettem, de a szentírásaimat továbbra sem olvastam. Az utolsó este bizonyságtételes gyűlés volt. Valami olyasmit éreztem, amit már hosszú ideje nem: a Lelket. Csodáltam a lányokat, akik kimentek és megosztották a bizonyságukat, én azonban ülve maradtam, mert azt hittem, hogy nekem nincs bizonyságom. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy nekem is fel kell állnom. Szólásra nyitottam számat, de még nem tudtam, mit fogok mondani. Így aztán annyit mondtam, örülök, hogy részt vehettem a Fiatal Nők táborában. Ezután azon kaptam magam, hogy a következőket mondom: Tudom, hogy Jézus Krisztus meghalt értem, és hogy Mennyei Atyám szeret engem, és hogy az egyház igaz.
Különleges béke töltött el. Ennek az élménynek hála mondhatom, hogy tudom, hogy a Szabadító engesztelésének és feltámadásának köszönhetően újra látni fogom az édesapámat.