Talán imádkoznunk kellene
Scott Edgar, USA, Utah
1975 tavaszán a családommal egy gyönyörű, zöld birtokon éltünk a nyugat-németországi Rheinland-Pfalz területen. Egy esős vasárnapon, miközben autóval hazafelé tartottunk az egyházi gyűlésekről, megálltunk, hogy megnézzünk egy kocsit, amely az oldalára fordulva hevert az út melletti árokban az erdő szélén. Az erdő mélyén már sötét volt a fák sűrű lombozata és az est közeledte miatt.
Miután megnéztük az összetört járművet, visszatértünk az autónkhoz, és hamarosan rádöbbentünk, hogy az beleragadt a sárba. Nem tudtam hátratolatni, de előre el tudtam indulni – be, az erdőbe. Korábban már áthajtottunk az erdőn, és láttuk, hogy számos erdei út torkollik egymásba, melyek végül kivezetnek onnan, így hát elhatároztuk, hogy elindulunk a sötétségbe.
Gyorsan rájöttem, hogy rossz döntést hoztam. A keskeny, saras utat mély keréknyomok barázdálták, és egyre beljebb és beljebb vezetett minket az erdőbe. Megpróbáltam tartani a sebességet, attól tartva, hogy ha megállunk, beleragadunk a sárba. Megláttam előttünk egy kiemelkedést, mely elég szilárdnak tűnt ahhoz, hogy elbírja az autó súlyát. Az volt a tervem, hogy kiviszem a kocsit a sárból, és így meg tudok állni egy kis időre gondolkodni. Az autó előrelendült, és már fent is volt a szilárd talajon.
Lekapcsoltam a gyújtást, és kimásztam az autóból. A fényszórók nélkül semmit nem láttam. Visszakapcsoltam a fényszórókat, megragadtam egy zseblámpát, és miután átnéztem az autót, arra a következtetésre jutottam, hogy az lesz a legjobb, ha visszafordulunk, és visszaszáguldunk azon az úton, amelyen jöttünk.
Betolattam az erdőbe, amennyire csak tudtam, kicsit felpörgettem a motort, majd nagy lendülettel visszahajtottam az útra – és jó mélyen belesüllyedtem a sárba. Most már tényleg nagy bajban voltunk. Az autót körülvevő erdőben teljes sötétség és csend volt. A kocsiban pedig a feleségem és én három halálra rémült gyermekkel ültünk.
Megkérdeztem a feleségemet, van-e valami ötlete. Néhány pillanat után ezt mondta: „Talán imádkoznunk kellene.” A gyerekek szinte azonnal megnyugodtak. Elmondtam egy alázatos, ám kétségbeesett imát, melyben segítségért fohászkodtam. Az ima közben a következő világos gondolatom támadt: „Tedd fel a hóláncot.”
Az én drága feleségem a vasárnapi ruhájában 25 cm mély sárban állva tartotta nekem a zseblámpát, miközben én a csupasz kezemmel letakarítottam az abroncsokat, és feltettem rájuk a láncot. Hittel és bizalommal mondtunk el egy újabb imát és indítottuk be a motort. Lassan hajtottunk végig a sáros úton, és végül kijutottunk az úttestre.
A sárból és sötétségből való kiszabadulás izgalmában majdnem elfelejtettem, ki segített nekünk kijutni az erdőből. Ötéves kislányunk emlékeztetett rá, mikor ezt mondta: „Apu, Mennyei Atyánk tényleg válaszol az imáinkra, ugye?”