A szőlőskerti munkások
Kérlek benneteket, figyeljetek a Szent Lélek sugalmazására, amely most, ebben a pillanatban arra kér benneteket, hogy fogadjátok be az Úr Jézus Krisztus engesztelésének ajándékát.
Az Első Elnökség által most bejelentett elhívások és felmentések fényében hadd mondjam azt mindenki nevében, hogy mindig emlékezni fogunk azokra és szeretni fogjuk őket, akik oly hithűen szolgáltak velünk, ahogyan máris szeretjük és meleg szívvel fogadjuk azokat, akik most lépnek hivatalba. Szívből jövő köszönet mindannyiótoknak.
A Szabadító azon példázatáról szeretnék beszélni, melyben a gazda „jó reggel kiméne, hogy munkásokat fogadjon az ő szőlejébe”. Miután felfogadta az első csoportot reggel 6 órakor, visszatért 9-kor, délben, majd pedig délután 3 órakor, hogy további munkásokat fogadjon fel, mivel egyre sürgősebbé vált az aratás. A szentírás feljegyzi, hogy még egyszer visszatért, „[t]izenegy óra tájban” (délután 5 óra körül), és felfogadta az utolsó csoportot is. Aztán alig telt el egy óra, máris összehívta a munkásokat, hogy megadja nekik aznapi fizetségüket. Meglepő módon mindannyian ugyanakkora fizetséget kaptak, annak ellenére, hogy különböző időtartamon át munkálkodtak. Az elsőként felfogadottak azonnal háborogni kezdtek, mondván: „Azok az utolsók egyetlen óráig munkálkodtak és egyenlőkké tetted azokat velünk, a kik a napnak terhét és hőségét szenvedtük.”1 E példabeszédet olvasva talán bennetek is az az érzés támadt, hogy igazságtalanság történt. Hadd beszéljek most röviden erről az aggályról.
Először is fontos megjegyezni, hogy senkivel sem bántak itt igazságtalanul. Az első munkások megállapodtak a teljes napi fizetségben, és meg is kapták. Továbbá úgy hiszem, hogy nagyon hálásak is voltak, hogy megkapták a munkát. A Szabadító napjaiban egy átlagember és a családja nagyjából a férfi mindennapi keresetéből élt, napról napra. Ha az ember nem dolgozott vagy gazdálkodott vagy halászott vagy kereskedett, akkor nagy valószínűséggel nem is evett. Mivel sokkal több munkakereső volt, mint betöltendő állás, ezek az elsőre kiválasztott férfiak voltak a legszerencsésebbek a teljes munkaerőpiacon aznap hajnalban.
Valójában ha bárki irányában szimpátiát kellene éreznünk, akkor – legalábbis kezdetben – azokkal kellene együtt éreznünk, akiket nem választottak ki, bár voltak szájak, melyeket etetniük és hátak, melyeket ruházniuk kellett. Valahogy a szerencse soha nem pártolt hozzájuk. Akárhányadszorra is jött vissza a gazda aznap, mindig azt kellett látniuk, hogy valaki mást választ.
De még épp mielőtt a nap véget érne, a gazda meglepő módon ötödször is visszatér, és figyelemre méltó tizenegyedik órai ajánlatot tesz! Ezeknek az utolsó és legelcsüggedtebb munkásoknak csupán annyit mondanak, hogy igazságos bánásmódban fognak részesülni, ők pedig elfogadják a munkát anélkül, hogy tudnák, mennyi a fizetség, hiszen jól tudják, hogy bármi jobb, mint a semmi, ami pedig mindaddig osztályrészük volt. Aztán amikor egybegyűlnek, hogy megkapják fizetségüket, igencsak megdöbbennek, hogy ugyanannyit kapnak, mint mindenki más. Milyen meglepettek lehettek – és milyen nagyon hálásak! Bizonyára soha nem találkoztak még hasonló könyörülettel munkásnapjaik során.
A történet ilyen olvasata fényében kell látnunk az első munkások zúgolódását. Ahogyan a példázatban szereplő gazda elmondja nekik (és csak kis mértékben fogalmazom át): „Barátaim, nem cselekszem igazságtalanul veletek. Megállapodtunk a napi fizetségben, méghozzá jó fizetségben. Ti boldogan elvállaltátok a munkát, én pedig nagyon elégedett vagyok a szolgálatotokkal. Teljes mértékben kifizetlek benneteket. Fogjátok a fizetéseteket, és élvezzétek áldását. Ami pedig a többieket illeti, biztos vagyok benne, hogy azt teszek a saját pénzemmel, amit csak akarok.” Aztán ezt az átható kérdést intézi mindenkihez, akinek akkor vagy ma hallania kell: „Miért irigykedsz, amiért azt választottam, hogy jó leszek?”
Fivérek és nőtestvérek, lesznek olyan alkalmak az életünkben, amikor valaki más váratlan áldáshoz jut, vagy valamilyen különleges elismerésben részesül. Kérem mindannyiunkat, ne sértődjünk meg – és semmiképp se legyünk irigyek –, amikor valaki más ajtaján kopogtat a jószerencse! Mi semmivel sem leszünk kevesebbek attól, ha valaki más gyarapodik! Nem versengünk egymással, hogy meglássuk, ki a leggazdagabb vagy a legtehetségesebb vagy a legszebb vagy akár a legáldottabb. A verseny, melyben valójában részt veszünk, a bűnök ellen zajlik, melyek közül a legegyetemesebb minden bizonnyal az irigység.
Ráadásul az irigység olyan hiba, amely mindig visszatér. Nyilvánvalóan szenvedünk egy kicsit, amikor valamiféle balszerencse ér minket, az irigykedés viszont azt kívánja, hogy azért szenvedjünk, mert jószerencse ért mindenkit, akit csak ismerünk! Mily derűs kilátások, nemde? Legyűrni még egy pohárnyi ecetes lét minden alkalommal, amikor valakinek körülöttünk derűs pillanatai vannak! Nem is beszélve a csalódásról a végén, amikor meglátjuk, hogy Isten valóban igazságos és könyörületes is egyben, megadva mindent, amije csak van, mindenkinek, aki mellette áll.2 Tehát az egyes számú lecke az Úr szőlőskertjéből: az irigykedés, a duzzogás vagy mások örömének elrontása nem emel magasabbra minket, ahogyan mások lekicsinylése sem javít a saját énképünkön. Így tehát legyünk jók, és legyünk hálásak, amiért Isten jó! Így lesz boldog az élet.
A második pont, amire szeretnék kitérni ebből a példázatból, az a sajnálatos tévedés, melybe néhányan beleeshetnek, ha lemondanak fizetségükről a nap végén, mivel korábban belefeledkeztek a vélt sérelmekbe. Itt ugyan nem mondja, hogy bárki is a gazdához vágta volna bérét, és egy fillér nélkül elviharzott, de feltételezem, hogy akár így is történhetett.
Szeretett fivéreim és nőtestvéreim, ami ebben a történetben 9 órakor vagy délben vagy 3 órakor történt, vajmi kevéssé számít a nap végén mindenkire kiterjedő, nagylelkű fizetség nagysága fényében. A hit formulája a kitartás, a tovább dolgozás, a véghezvitel, és a korábbi órák vélt vagy valós sérelmeinek semmivé foszlása a végső jutalom bőségében. Ne ragadjatok le a régi ügyeknél vagy sérelmeknél – se önmagatok, se felebarátaitok, se (teszem hozzá) eme igaz és élő egyház esetében. Életeteknek, felebarátotok életének és Jézus Krisztus evangéliumának fenségessége az utolsó napon fog megmutatkozni, még ha ezt a fenségességet nem is ismeri fel mindig mindenki a kezdeti időszakban. Ne aggodalmaskodjatok hát olyasvalami miatt, ami reggel 9-kor történt, amikor Isten kegyelme jutalmat kíván adni nektek délután 6 órakor – bármi volt is a munkarendetek a nap folyamán.
Oly sok drága érzelmi és lelki tőkét emésztünk fel azzal, hogy görcsösen kapaszkodunk olyan emlékekbe, mint egy gyermekkori zongoravizsgán félreütött hang; vagy valami, amit házastársunk 20 éve tett vagy mondott, és amire mindenképpen még további 20 évig akarjuk emlékeztetni; vagy egy olyan esemény az egyház történetében, ami nem volt se több, se kevesebb annál, mint hogy a halandók mindig is küszködve próbálnak megfelelni az elébük helyezett halhatatlan reményeknek. Még ha egy sérelem nem is veletek kezdődött, végződhet veletek. És mily jutalom adatik ezért akkor, amikor a szőlőskert Ura a szemünkbe nézve lezárja a számlát földi napunk végén!
Ez pedig elvezet a harmadik és egyben utolsó pontomhoz. Ez a példázat – mint minden példázat – valójában nem munkásokról vagy fizetségről szól, ahogyan a többi sem juhokról és kecskékről. Isten jóságáról, türelméről és megbocsátásáról szól, valamint az Úr Jézus Krisztus engeszteléséről. Nagylelkűségről és könyörületről szól. Kegyelemről szól. Alátámasztja azt a gondolatot, melyet évekkel ezelőtt hallottam, miszerint Isten valószínűleg azt szereti a legjobban az Ő isteni létében, hogy irgalmat gyakorolhat, különösen azok iránt, akik nem is számítanak rá, és akik gyakran úgy érzik, hogy meg sem érdemlik.
Nem tudom, hogy e hatalmas hallgatóság soraiban kinek lehet szüksége az e példázatban rejlő megbocsátás üzenetére, de bármily elkésettnek is érzitek a cselekvést, akárhány lehetőséget szalasztottatok el, akármennyi hibát vétettetek, vagy akármennyi tehetségről vélitek, hogy hiányzik belőletek, és akármilyen messzire gondoljátok, hogy eltávolodtatok az otthonotoktól, családotoktól és Istentől, tanúságomat teszem, hogy nem kerültetek ki az isteni szeretet hatóköréből. Nem tudtok olyan mélyre süllyedni, ahová ne érne el Krisztus engesztelésének végtelen fénye.
Ha még nem vagytok a mi hitünkön, vagy ha egykor velünk voltatok, de nem maradtatok, semmi olyasmit nem tehettetek, amit ne lehetne helyrehozni. Nincs olyan probléma, amelyet ne lehetne legyőzni. Nincs olyan álom, mely az idő és az örökkévalóság kiterjedésében valóra ne válhatna. Még ha úgy is érzitek, hogy ti vagytok a tizenegyedik óra elveszett és legutolsó munkásai, a szőlőskert Ura még mindig ott áll, és magához hív benneteket. „Járuljunk… bizodalommal a kegyelem [trónusához]”3, és boruljunk le Izráel Szentjének lába elé! Jöjjetek és lakmározzatok az Úr asztalánál „pénz nélkül és ingyen”4!
Különösen a férjekhez és apákhoz, a papságviselőkhöz és leendő papságviselőkhöz fordulok Lehi szavaival: „Ébredjetek! És keljetek fel a porból…, és legyetek férfiak”5! Nem mindig, de gyakran a férfiak azok, akik úgy döntenek, nem válaszolnak a hívó hangra, mely így szól: „Jöjj hát velünk!”6 A nők és a gyermekek gyakorta készségesebbnek bizonyulnak. Fivéreim, eljött a tettek ideje! Tegyétek meg saját magatokért! Tegyétek meg azokért, akik szeretnek titeket és imádkoznak értetek! Tegyétek meg az Úr Jézus Krisztusért, aki felfoghatatlanul nagy árat fizetett azért a jövőért, melyet szeretne megadni nektek!
Szeretett fivéreim és nőtestvéreim, azok közületek, akik hosszú évek óta részesültök az evangélium áldásaiban, mert elég szerencsések voltatok és korán rátaláltatok, aztán azok, akik néhány mozzanattal később jutottatok el az evangéliumhoz, és azok, akik – legyetek akár egyháztagok, akár nem – még húzódoztok, mindannyiótoknak egytől egyig tanúságomat teszem Isten szeretetének megújító hatalmáról és irgalma csodájáról. Őt csupán az a hit fogja érdekelni, amely végül a birtokotokban lesz, nem az, hogy a nap mely órájában tettetek szert rá.
Így tehát ha szövetségeket kötöttetek, tartsátok be azokat! Ha még nem kötöttétek meg őket, akkor kössétek meg! Ha megkötöttétek, de megszegtétek őket, akkor tartsatok bűnbánatot, és állítsátok helyre a szövetségeket! Soha nincs túl késő, mindaddig, amíg a szőlőskert Gazdája azt mondja, hogy még van idő. Kérlek benneteket, figyeljetek a Szent Lélek sugalmazására, amely most, ebben a pillanatban arra kér benneteket, hogy fogadjátok be az Úr Jézus Krisztus engesztelésének ajándékát, és élvezzétek a munkájában való részvételt. Ne késlekedjetek! Későre jár. Jézus Krisztus nevében, ámen.