Áldozat
A szolgálattal és áldozatokkal teli életünk a legmegfelelőbb kifejeződése azon elkötelezettségünknek, hogy a Mestert és az embertársainkat szolgáljuk.
Jézus Krisztus engesztelő áldozata „minden eseményt felülmúl a teremtés hajnalától kezdve a soha véget nem érő örökkévalóságok korszakáig”1. Ez az áldozat minden próféta üzenetének fő mondanivalója. A mózesi törvényekben előírt állatáldozatok szintén ezt vetítették előre. Egy próféta kijelentette, hogy azok mind „a nagy és utolsó áldozatra mutat[tak]… [aki] Isten Fia…, igen, végtelen és örökkévaló” (Alma 34:14). Jézus Krisztus felfoghatatlan szenvedést élt át ahhoz, hogy mindannyiunk bűnéért feláldozza magát. Ezen áldozat során a legnagyobb jót – a szeplőtelen Bárányt – ajánlották fel a legnagyobb fokú gonoszságért – az egész világ bűnéért. Eliza R. Snow emlékezetes szavaival élve:
Ez az áldozat – Jézus Krisztus engesztelése – a szabadulás tervének középpontja.
Jézus Krisztus felfoghatatlan szenvedése véget vetett a vérontás általi áldozatoknak, de nem vetett véget az áldozat fontosságának az evangéliumi tervben. Szabadítónk továbbra is elvárja tőlünk, hogy áldozatokat ajánljunk fel, most azonban azt parancsolja, hogy áldozatként „megtört szívet és töredelmes lelket” ajánljunk fel Neki (3 Nefi 9:20). Azt is megparancsolja mindannyiunknak, hogy szeressük és szolgáljuk egymást – lényegében azt, hogy az Ő áldozatának utánzásaként áldozzuk fel a saját időnket és önző prioritásainkat. Az egyik sugalmazott himnuszban ezt énekeljük: „A mennyek áldását az áldozat hozza”3.
Ezekről az erkölcsi áldozatokról fogok beszélni, melyeket Szabadítónk megkövetel tőlünk. Ezek közé nem olyan áldozatok tartoznak, melyekre rá vagyunk kényszerítve, vagy olyan cselekedetek, melyeket személyes haszon motivál a szolgálat vagy áldozathozatal helyett (lásd 2 Nefi 26:29).
I.
A keresztény hitben történelme van az áldozatoknak, beleértve a végső áldozatot is. A kereszténység korai éveiben Róma ezreket végzett ki a Jézus Krisztusba vetett hitük miatt. A későbbi évszázadokban, ahogy a tanok feletti viták egyre inkább megosztották a keresztényeket, néhány csoport üldözte, sőt meg is ölte más csoportok tagjait. A kereszténység legtragikusabb mártírjai azok a keresztények, akiket más keresztények küldtek a halálba.
Sok keresztény önként, a Krisztusba vetett hite és azon vágya által motiválva hozott áldozatokat, hogy az Urat szolgálja. Néhányan úgy döntöttek, hogy egész felnőtt életüket a Mester szolgálatának szentelik. E nemes csoport tagjai között megtalálhatóak a katolikus egyház vallási szervezetének egyes hívei, valamint különböző, protestáns hitet valló keresztény misszionáriusok is, akik egész életükön át szolgáltak. Példájuk ösztönző és lelkesítő, ám a legtöbb kereszténytől nem várják el, és nem is képesek rá, hogy egész életüket a vallási szolgálatnak szenteljék.
II.
Krisztus legtöbb követője számára az áldozathozatal azt jelenti, hogy mi magunk mit tudunk napi szinten megtenni a saját, hétköznapi, személyes életünkben. Nem ismerek még egy olyan csoportot, amelynek tagjai több áldozatot hoznának e tekintetben, mint az utolsó napi szentek. Áldozathozataluk – a ti áldozathozatalotok, fivéreim és nővéreim – szöges ellentétben áll az egyéni beteljesedésre irányuló ismerős világi törekvéssel.
Az első példáim erre a mormon pionírok. Hősi áldozathozataluk, melynek során az életüket, családi kapcsolataikat, otthonaikat és kényelmüket adták fel, képezi a visszaállított evangélium alapját. Sarah Rich az ezeket a pionírokat ösztönző erőről beszélt, amikor elmesélte, mit élt át, amikor férjét, Charles-t, elhívták misszióba: „Valóban megpróbáltatásokkal teli időszak volt ez számomra, és a férjem számára is; ám a kötelesség arra szólított, hogy elváljunk egy időre, és tudván, hogy az Úr akaratának engedelmeskedünk, úgy éreztük, fel kell áldoznunk saját érzéseinket, hogy segítsünk megalapozni a munkát…, hogy segítsünk felépíteni Isten királyságát a földön.”4
Ma Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza legszembetűnőbb ereje tagjainak szolgálata és áldozathozatala. Egyik templomunk újraszentelése előtt egy keresztény lelkész azt kérdezte Gordon B. Hinckley elnöktől, hogy az épületen miért nincs kereszt, a keresztény hit leggyakoribb jelképe. Hinckley elnök azt válaszolta, hogy a mi keresztény hitünk jelképe „népünk élete”5. Valóban, a szolgálattal és áldozatokkal teli életünk a legmegfelelőbb kifejeződése azon elkötelezettségünknek, hogy a Mestert és az embertársainkat szolgáljuk.
III.
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházában nincs hivatásszerűen képzett és fizetett papság. Ennek eredményeképp a gyülekezetek vezetésére és szolgálatára elhívott hétköznapi egyháztagoknak kell a számos egyházi gyűlés, program és tevékenység teljes terhét a vállukon hordozni. Ezt csupán az Egyesült Államokban és Kanadában több mint 14 000 gyülekezetben teszik. Természetesen nem mi vagyunk az egyetlenek, ahol a gyülekezet nem hivatásos tagjai szolgálnak tanítókként és vezetőkként. Ám az egyháztagjaink által felajánlott, egymás tanítására és szolgálatára fordított idő páratlanul sok. Ezt példázza azon erőfeszítésünk, hogy a gyülekezeteinkben lévő összes családot havonta egyszer házitanítók, minden felnőtt nőtagját pedig havonta egyszer segítőegyleti látogatótanítók látogatják meg. Nem tudunk még egy ehhez hasonló szolgálatról egy szervezetben sem a világon.
Az egyedülálló UNSZ szolgálat és áldozathozatal legismertebb példája a misszionáriusaink munkája. Jelenleg több mint 50 000 fiatal férfi és fiatal nő, és több mint 5000 felnőtt férfi és nő szolgál misszionáriusként. Hat hónaptól két évig terjedő időszakot szánnak az életükből arra, hogy Jézus Krisztus evangéliumát tanítsák, és emberbaráti szolgálatot nyújtsanak a világ több mint 160 országában. Munkájuk mindig követel áldozatot, beleértve ebbe az időt, melyet az Úr munkájának szentelnek, és a saját ellátásukhoz szükséges anyagi források megteremtését is.
Az otthonmaradottak – szülők és más családtagok – szintén áldozatot hoznak azáltal, hogy nélkülözik az általuk útnak indított misszionáriusok társaságát és szolgálatát. Jól példázza ezt egy brazil fiatalember esete, aki akkor kapta meg a misszionáriusi elhívását, amikor édesanyja és édesapja halálát követően neki kellett eltartania a testvéreit. Egy általános felhatalmazott elmesélte, hogy a gyermekek közösen tanácskozva miként emlékeztek vissza elhunyt szüleik tanítására, miszerint mindig legyenek készek az Úr szolgálatára. A fiatalember elfogadta misszionáriusi elhívását, és 16 éves öccse vette át tőle a család fenntartásának felelősségét.6 Sokan tudnánk még példákat hozni arra, amikor egy missziós szolgálat vagy egy misszionárius támogatása áldozattal járt. Nem tudunk még egy ehhez hasonló önkéntes szolgálatról és áldozathozatalról egy szervezetben sem a világon.
Gyakran teszik fel nekünk a kérdést: „Hogyan veszik rá a fiatal és idősebb tagjaikat arra, hogy otthagyják a tanulmányaikat vagy feláldozzák a nyugdíjas éveiket egy ilyen szolgálat érdekében?” Sokszor hallottam már a következő választ erre a kérdésre: „Tudván, hogy mit tett értem a Szabadító – hogy a bűneimért szenvedett és legyőzte a halált, hogy újra élhessek –, kiváltságnak érzem, hogy meghozhatom ezt a csekély áldozatot, melyet az Ő szolgálatára kérnek tőlem. Meg szeretném osztani azt a tudást, melyet Tőle kaptam.” Hogyan vesszük rá Krisztus követőit a szolgálatra? Ahogy az egyik próféta mondta: „egyszerűen megkérjük őket”7.
A misszionáriusi szolgálatból eredő többi áldozat közé tartoznak a misszionáriusok tanításai hatására cselekvő, és így az egyház tagjává váló személyek áldozathozatalai. Sok megtért számára ezek komoly áldozatok, és akár a barátaikkal és családjukkal való kapcsolatuk elvesztését is jelenthetik.
Sok évvel ezelőtt az egyik ilyen konferencián hallhattuk egy fiatalember történetét, aki akkor talált rá a visszaállított evangéliumra, amikor az Egyesült Államokban tanult. Mielőtt visszatért volna a szülőföldjére, Gordon B. Hinckley elnök megkérdezte tőle, mi fog történni vele, amikor keresztényként hazatér. „A családom csalódott lesz – válaszolta a fiatalember. – Lehet, hogy kiközösítenek és halottnak tekintenek. Ami a jövőmet és a karrieremet illeti, azt hiszem, minden lehetőség bezárul előttem.”
„Hajlandó vagy ilyen nagy árat fizetni az evangéliumért?” – kérdezte Hinckley elnök.
A fiatalember könnybe lábadt szemmel felelt: „Hiszen igaz, nem?” Hinckley elnök igenlő válaszára így folytatta: „Akkor hát mi más számít?”8 Az áldozathozatalnak ez a lelkülete ég sok új egyháztagunkban.
A szolgálat és áldozathozatal további példáit fedezzük fel azon hithű tagok életében, akik templomainkban szolgálnak. A templomi szolgálat egyedülálló utolsó napi szent cselekedet, ám az ilyen áldozathozatal jelentőségének érthetőnek kellene lennie minden keresztény számára. Az utolsó napi szentek körében nincs hagyománya a monostori szolgálatnak, ám megértjük és tiszteljük azoknak az áldozatát, akik keresztény hitüktől motiválva ennek a vallási tevékenységnek szentelik az életüket.
Évekkel ezelőtt az egyik konferencián Thomas S. Monson elnök megosztott egy példát a templomi szolgálattal kapcsolatos áldozathozatalról. Egy hithű utolsó napi szent édesapa a Csendes-óceán egyik szigetén nehéz fizikai munkát végzett hat éven át a családjától távol, hogy elegendő pénzt gyűjtsön össze ahhoz, hogy feleségével és 10 gyermekükkel eljusson az új-zélandi templomba, hogy az örökkévalóságra összepecsételjék őket. Monson elnök így folytatta: „Azok, akik megértik a templomból származó örökkévaló áldásokat, tudják, ahhoz, hogy elnyerjük ezeket az áldásokat, egy áldozat sem túl nagy, és nincs az a teher vagy küzdelem, amely túl nehéz lenne.”9
Hálás vagyok a keresztényi szeretet, szolgálat és áldozat csodálatos példáiért, melyeket az utolsó napi szentek között láttam. Látom, ahogy gyakran időtök és javaitok hatalmas áldozata árán végzitek az egyházi elhívásaitokat. Látom, ahogy saját költségeteken szolgáltok missziót. Látom, ahogy vidáman ajánljátok fel szakértelmeteket embertársaitok szolgálatában. Látom, ahogy személyes erőfeszítéseitek, valamint az egyházi jóléti és emberbaráti alapok10 támogatása által gondoskodtok a szegényekről. Mindezt megerősíti egy országos tanulmány, mely kimutatta, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tevékeny tagjai „lényegesen több önkéntes munkát végeznek és jóval többet adakoznak, mint az átlag amerikaiak, és sokkal bőkezűbben bánnak az idejükkel és a pénzükkel, mint az amerikai vallásos emberek felső [20 százaléka]”11.
Az adakozás eme példái mindannyiunkat megerősítenek, és a Szabadító következő tanítására emlékeztetnek:
„Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát…
Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt” (Máté 16:24–25).
IV.
Az önzetlen szolgálat és áldozathozatal talán leggyakoribb és legfontosabb példáit a családjainkon belül végezzük. Édesanyák áldozzák magukat a gyermekvállalásnak és gyermekeik felnevelésének. Férjek adják magukat feleségük és gyermekeik eltartására. A családunk örökkévaló fontosságú szolgálatával járó áldozatok száma túl nagy ahhoz, hogy felsoroljuk őket, és túl ismerősek ahhoz, hogy beszélnünk kellene róluk.
Látok olyan önzetlen utolsó napi szenteket is, akik gyermekeket fogadnak örökbe, többek között sajátos nevelési igényű gyermekeket, és arra törekszenek, hogy megadják nekik azt a reményt és lehetőséget, mely korábbi helyzetükben nem adatott meg nekik. Látom, ahogy törődtök a családtagjaitokkal és szomszédjaitokkal, akik születési rendellenesség, mentális vagy fizikai betegség, illetve előrehaladott koruk következményei miatt szenvednek. Az Úr is lát benneteket, prófétáit pedig arra a kijelentésre sarkallta, hogy „ha áldozatot hoztok egymásért és a gyermekeitekért, az Úr meg fog áldani titeket”12.
Hiszem, hogy azok az utolsó napi szentek, akik önzetlen szolgálatot és áldozatot nyújtanak Szabadítónk hódolattal teli követése által, sokkal nagyobb mértékben tesznek szert örökkévaló értékekre, mint bármely más népcsoport. Az utolsó napi szentek tanulásuk és az örökkévalóságra való felkészülésük részeként tekintenek idejük és javaik feláldozására. Ez az igazság került kinyilatkoztatásra a Lectures on Faith [Előadások a hitről] címet viselő tanítássorozatban, amelyben az áll, hogy „az olyan vallásnak, amely nem követeli meg minden dolog feláldozását, soha nincsen elég ereje arra, hogy megteremtse az élethez és a szabaduláshoz szükséges hitet. […] Ez és kizárólag ez az az áldozat, melyen keresztül Isten elrendelte, hogy az emberek élvezzék az örök életet.”13
Csakúgy, ahogyan Jézus Krisztus engesztelő áldozata áll a szabadulás terve középpontjában, nekünk, Krisztus követőinek is meg kell hoznunk saját áldozatainkat ahhoz, hogy felkészüljünk arra a célra, melyet e terv nyújt a számunkra.
Tudom, hogy Jézus Krisztus Isten, az Örökkévaló Atya Egyszülött Fia. Onnan tudom ezt, hogy az Ő engesztelő áldozata révén biztosak lehetünk a halhatatlanságban, és lehetőségünk van az örök életre. Ő a mi Urunk, Szabadítónk és Megváltónk. Őróla teszek tanúságot, Jézus Krisztus nevében, ámen.