Töltsük be otthonunkat világossággal és igazsággal!
Cheryl A. Esplin
második tanácsos az Elemi Általános Elnökségében
Ahhoz, hogy mi és családjaink ellen tudjunk állni a világ nyomásának, el kell hogy töltsön bennünket a világosság és az evangéliumi igazság.
A szívem megtelt a Lélekkel, miközben hallgattam, ahogy a családok ezt a szent igazságot tanítják: „A család Isten ajándéka”.1 Az inspiráló zene a számos mód közül csupán egyike annak, amikor úgy érezhetjük a Lélek suttogását, hogy az közben eltölt bennünket világossággal és igazsággal.
A világossággal és igazsággal való eltöltődés koncepciója egy sok évvel ezelőtt történt esemény miatt vált számomra különösen fontossá. Egy gyűlésen vettem részt, ahol a Fiatal Nők általános testületének tagjai a lelkileg erős családok és otthonok megteremtéséről tanítottak. Ennek szemléltetéséhez az egyik Fiatal Nők vezető két alumínium üdítős dobozt mutatott fel. Egyik kezében egy üres dobozt tartott, a másikban pedig egy bontatlan, üdítővel teli dobozt. Először az üres dobozt kezdte el szorítani, mire az elkezdett behorpadni, majd végül teljesen összeroppant a nyomás alatt. Ezután másik kezével a teli dobozt kezdte el szorítani, de az ellenállt a nyomásnak. Nem horpadt be és nem roppant össze úgy, mint az üres doboz – azért, mert tele volt.
Ezt a szemléltetést a saját életünkre, otthonunkra és családunkra vonatkoztattuk. Amikor betölt minket a Lélek és az evangéliumi igazság, megvan a hatalmunk ahhoz, hogy ellenálljunk a világ külső erőinek, melyek körbevesznek és szorongatnak bennünket. Ám ha lelkileg üresek vagyunk, akkor nincs meg a belső erőnk a külső hatásokkal szembeni ellenálláshoz, és összeroppanhatunk, amikor ezek a külső erők nyomást gyakorolnak ránk.
Sátán tudja, hogy ahhoz, hogy mi és családjaink ellenálljunk a világ nyomásának, el kell hogy töltsön bennünket a világosság és az evangéliumi igazság. Ezért minden tőle telhetőt megtesz, hogy gyengítse, eltorzítsa és elpusztítsa az evangélium igazságát, és elválasszon minket ettől az igazságtól.
Közülünk már sokan megkeresztelkedtek és megkapták a Szentlélek ajándékát. A Szentléleknek az a szerepe, hogy minden dolgot illetően kinyilatkoztassa és megtanítsa nekünk az igazságot.2 Ennek az ajándéknak a kiváltsága együtt jár azzal a felelősséggel, hogy keressük az igazságot, éljünk az általunk ismert igazság szerint, valamint osszuk meg és védjük meg az igazságot.
Az egyik hely, ahol a leginkább kell arra törekednünk, hogy eltöltsön bennünket a világosság és az igazság, az a saját otthonunk. Az imént énekelt dal refrénje emlékeztet minket arra, hogy „nagy áldás a család. Segít azzá válnunk, mit Isten elvár”3. A családok az Úr földi műhelyei, melyeknek célja, hogy segítsenek nekünk az evangéliumról tanulni és aszerint élni. Azzal a szent felelősséggel érkezünk a családunkba, hogy segítsünk egymásnak lelkileg megerősödni.
Erős örökkévaló családok és Lélekkel teli otthonok nem teremnek csak úgy maguktól. Létrehozásuk nagy erőfeszítésbe és időbe kerül, és a család minden egyes tagjának ki kell vennie belőle a részét. Minden otthon más, de már az is sokat számít, ha az egyes otthonokban van legalább egy valaki, aki az igazságot keresi.
Folyamatosan azt tanácsolják nekünk, hogy növeljük lelki tudásunkat imával, tanulással, valamint a szentírásokról és az élő próféták szavairól való elmélkedéssel. Dieter F. Uchtdorf elnök ezt mondta egy általános konferenciai beszédében arról, hogyan nyerhetünk bizonyságot a világosságról és az igazságról:
„[A]z Örökkévaló és Mindenható Isten… szólni fog azokhoz, akik őszinte szívvel és igaz szándékkal közelednek Őhozzá.
Álmokban, látomásokban, gondolatokban és érzésekben fog szólni hozzájuk.”
Uchtdorf elnök így folytatta: „Isten törődik veletek. Meg fogja hallgatni és meg fogja válaszolni személyes kérdéseiteket. Imáitokra a válaszok az Ő saját módján és idejében fognak megadatni, ezért aztán meg kell tanulnotok meghallani a hangját.”4
Egy rövid családi történet jól szemlélteti ezt a tanácsot.
Több hónappal ezelőtt olvastam a dédnagyapám lánytestvérének, Elizabeth Staheli Walkernek a bizonyságát. Elizabeth gyermekként, a családjával vándorolt be Amerikába Svájcból.
Miután megházasodott, Elizabeth a férjével és gyermekeivel együtt Utahban élt, Nevada határához közel, ahol egy postaállomást működtettek. Otthonuk megálló- és pihenőhelyként szolgált az utazók számára. Éjjel és nappal készen kellett állniuk, hogy főzzenek és felszolgáljanak ezeknek az utazóknak. Nehéz, kimerítő munka volt, kevés pihenéssel. Elizabethet azonban leginkább a hozzájuk betérő emberek beszélgetése aggasztotta.
Azt mondta, hogy egészen addig magától értetődőnek vette, hogy a Mormon könyve igaz, hogy Joseph Smith prófétát Isten hatalmazta fel a munkára, és hogy a Próféta üzenete az élet és a szabadítás tervének üzenete. De az élet, mely körülötte zajlott, egyáltalán nem az efféle nézeteket erősítette.
Az átutazók között voltak olvasott, tanult, okos emberek is, akik mindig arról beszéltek az asztal körül, hogy Joseph Smith egy ravasz csaló, aki saját maga írta a Mormon könyvét és azért terjesztette, hogy pénzt keressen rajta. Úgy viselkedtek, mintha bármilyen más vélemény képtelenség lett volna, és azt vallották, hogy a mormonizmus csak ámítás.
Ezeket hallva Elizabeth elszigeteltnek és magányosnak érezte magát. Nem tudott senkivel beszélgetni, még az imára sem tudott igazán időt szakítani, noha munka közben mindig imádkozott. Túlságosan félt, hogy bármit is mondjon azoknak, akik gúnyt űztek a vallásából. Azt mondta, feltételeznie kellett, hogy igazat mondanak, és úgy érezte, hogy akkor sem tudta volna megvédeni a hitét, ha megpróbálta volna.
Később Elizabeth és családja elköltözött. Azt mondta, így több ideje lett gondolkodni, mert nem vonta el mindig valami a figyelmét. Gyakran lement a pincébe, és Mennyei Atyánkhoz imádkozott az őt aggasztó történetekről, melyeket azok a látszólag okos emberek meséltek Joseph Smithről, a Mormon könyvéről és arról, hogy az evangélium ámítás.
Egy éjjel Elizabeth álmot látott. Így számolt be erről: „Úgy tűnt, mintha egy keskeny kocsiúton álltam volna, amely egy alacsony domb lábánál vezetett körbe. A domb oldalán, mintegy félúton egy embert láttam, aki lefelé nézett és egy, a földben lévő gödör mellett térdelő fiatal férfihoz beszélt, vagy legalábbis beszélni látszott. A fiú kinyújtotta karjait, és úgy tűnt, megpróbált valamit elérni, ami a gödörben volt. Láttam a kőből készült fedelet, amely mintha arról a veremről lett volna levéve, amely fölé a fiú hajolt. Sok más ember is volt még az úton, de senkit nem érdekelt a két férfi a domboldalon. Volt valami abban az álomban, ami olyan furcsán hatott rám, hogy azonnal felébredtem; …nem tudtam senkinek elmesélni az álmomat, de én biztos voltam benne, hogy azt láttam, hogy Moróni angyal utasításokat adott az ifjú Josephnek, amikor az megkapta a lemezeket.”
1893 tavaszán Elizabeth Salt Lake Citybe utazott a templom felszentelésére. Így írta le az élményét: „Ugyanazt a képet láttam ott bent, mint az álmomban – azt hiszem, egy festettüveg-ablakon. Biztos vagyok benne, hogy ha magát a Kumóra-dombot láttam is volna, az se tűnt volna valóságosabbnak. Biztos vagyok benne, hogy álmomban azt láttam, amikor Moróni angyal Joseph Smithnek átadta az aranylemezeket.”
Sok évvel azután, hogy ezt az álmot látta, a 88 éves korában bekövetkezett halála előtt néhány hónappal Elizabeth erőteljes késztetést érzett valamire. Így mesélt erről: „Egyértelmű gondolatom támadt, …mintha valaki azt mondta volna nekem: »Ne ásd el a bizonyságodat!«”5
Elizabeth utódai nemzedékekkel később is erőt merítenek a bizonyságából. Elizabethhez hasonlóan mi is olyan világban élünk, amely tele van kétkedőkkel és kritikusokkal, akik gúnyt űznek a számunkra fontos igazságokból és szembeszállnak velük. Zavaros történeteket és ellentmondó üzeneteket is hallhatunk. Ahogy Elizabethnek, úgy nekünk is meg kell tennünk minden tőlünk telhetőt, hogy ragaszkodjunk ahhoz a világossághoz és igazsághoz, mellyel jelenleg rendelkezünk – különösen a nehéz körülmények közepette. Lehet, hogy nem drámai módon kapunk választ az imáinkra, de meg kell találnunk a csendes pillanatokat, amikor további világosságot és igazságot kereshetünk. És amikor megkapjuk, onnantól kezdve a mi felelősségünk, hogy aszerint éljünk, megosszuk és megvédjük azt.
Bizonyságomat teszem arról, hogy ha megtöltjük szívünket és otthonunkat a Szabadító világosságával és igazságával, akkor meglesz a belső erőnk ahhoz, hogy minden körülmények között kitartsunk. Jézus Krisztus nevében, ámen.