A templom áldásai
Thomas S. Monson elnök
A templomban a lelkiség kiterjedését és a békesség érzését kaphatjuk.
Szeretett testvéreim, nagyon hálás vagyok azért, hogy veletek lehetek ezen a húsvét reggelen, amikor gondolataink a világ Szabadítójára irányulnak. Szeretettel üdvözöllek mindannyiótokat, és azért imádkozom, hogy Mennyei Atyánk sugalmazza szavaimat.
Ezen a konferencián hét esztendeje annak, hogy az egyház elnökeként támogattatok. Szorgos évek voltak ezek, és nem csupán jó néhány kihívás, hanem számtalan áldás is kísérte őket. Ezen áldások közül a legélvezetesebbek és legszentebbek közé tartoztak azok az alkalmak, amikor templomokat szentelhettem fel, akár első alkalommal, akár újra.
Tavaly novemberben az új, csodaszép Arizonai Phoenix templomot állt kiváltságomban felszentelni. Velem volt Dieter F. Uchtdorf elnök, Dallin H. Oaks elder, Richard J. Maynes elder, Lynn G. Robbins elder és Kent F. Richards elder is. A felszentelés előtti estén káprázatos kulturális ünnepségre került sor, ahol a templomkörzet négyezernél is több fiatalja gyönyörű előadást tartott. Másnap három szent és felemelő szekcióban felszenteltük a templomot.
A templomépítések nagyon jól jelzik az egyház növekedését. Jelenleg világszerte 144 templomunk működik, 5 áll felújítás, 13 pedig építés alatt. Ezeken kívül 13 templomot már bejelentettünk; ezek most az építkezést megelőző előkészítő szakasz különböző fázisaiban vannak. Az idei évben 2 templom újraszentelésére és 5 új templom felszentelésére számítunk, melyek befejezése a terveknek megfelelően közeleg.
Az elmúlt két évben, miközben a korábban bejelentett templomokra összpontosítottuk erőinket, a további templomokra vonatkozó terveket felfüggesztettük. Ma reggel azonban rendkívül nagy örömömre szolgál, hogy három új templomot jelenthetek be, melyek a következő helyszíneken fognak felépülni: Elefántcsontpart, Abidjan; Haiti, Port-au-Prince; és Thaiföld, Bangkok. Mily csodálatos áldások várnak hithű egyháztagjainkra ezeken a területeken, sőt, valójában bárhol a világon, ahol templomok vannak!
A további templomokra való igény felmérése és a helyszínek keresése folyamatos, mert szeretnénk, hogy a lehető legtöbb egyháztagnak lehetősége legyen nagy időbeli és anyagi áldozatok nélkül is eljutni a templomba. A korábbiakhoz hasonlóan folyamatosan tájékoztatunk majd benneteket az ilyen jellegű döntéseinkről.
Amikor a templomokra gondolok, figyelmem a falaikon belül elnyert számtalan áldás felé fordul. Amikor belépünk a templom kapuján, magunk mögött hagyjuk a világ figyelemelterelő dolgait és zűrzavarát. E megszentelt szentélyben szépség és rend honol. Lelkünk megpihenhet, életünk gondjai pedig haladékot kapnak.
A templomban a lelkiség olyan kiterjedését, a békesség olyan érzését kaphatjuk, mely az emberi szívbe hatoló minden más érzést felülmúl. Megértjük, mit is jelentenek valójában a Szabadító e szavai: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek… Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”1
Az ilyen békesség minden szívbe be tud hatolni – az aggódó szívbe éppen úgy, mint abba, melyet gyász nyomaszt, mely össze van zavarodva vagy segítségért fohászkodik.
Nemrég első kézből szereztem tudomást egy fiatalemberről, aki segítségért fohászkodó szívvel ment a templomba. Sok hónappal azelőtt elhívást kapott, hogy Dél-Amerikában szolgáljon missziót, azonban olyan sokáig nem kapott vízumot, hogy elhívását módosítani kellett az Egyesült Államok egyik missziójára. Csalódott volt ugyan, hogy nem szolgálhat eredeti elhívásának területén, mégis keményen dolgozott ezen az új helyen, és elhatározta, hogy legjobb képességei szerint fog szolgálni. Elkeserítették azonban az olyan misszionáriusokkal szerzett negatív élmények, akiket – úgy tűnt – az evangélium megosztásánál jobban érdekelt a szórakozás.
Néhány röpke hónap elteltével ez a fiatalember nagyon komoly egészségügyi problémával nézett szembe, melynek eredményeként részben le is bénult, ezért hazaküldték.
Pár hónappal később teljesen felgyógyult, és a bénulása is megszűnt. Azt mondták neki, hogy újra szolgálhat misszionáriusként, mely áldásért nap mint nap imádkozott. Az egyetlen kiábrándító hír az volt, hogy ugyanabba a misszióba kell visszamennie, ahonnan eljött, és ahol úgy érezte, hogy néhány misszionárius viselkedése és hozzáállása nem üti meg a mércét.
Elment a templomba, hogy vigaszra leljen és megerősítést kapjon arról, hogy része lehet jó misszionáriusi élményben. A szülei is imádkoztak, hogy ez a templomlátogatás megadja a fiuknak a szükséges segítséget.
Amikor ez a fiatalember a szertartásgyűlés után a celesztiális terembe lépett, egy székre ülve útmutatásért kezdett imádkozni Mennyei Atyjához.
Nem sokkal utána egy Landon nevű fiatalember is belépett a celesztiális terembe. Rögtön a székben ülő, lehunyt szemű, jól láthatóan imádkozó fiatalemberre esett a pillantása. Landon félreérthetetlen késztetést kapott arra, hogy beszéljen vele. Nem akarta viszont félbeszakítani, ezért úgy döntött, hogy vár. Eltelt még jó néhány perc, és a fiatalember még mindig imádkozott, Landon viszont tudta, hogy nem halogathatja tovább, amire késztetést érez. Odament hát hozzá és gyengéden megérintette a vállát. A fiatalember kinyitotta a szemét, meglepődve, hogy megzavarják. Landon azt súgta neki: „Késztetést éreztem rá, hogy beszéljek veled, bár nem igazán tudom, miért.”
Beszélgetni kezdtek, és a misszionárius kiöntötte a szívét Landonnek, feltárva a körülményeket, és elmondva, hogy szeretne vigaszt és biztatást kapni a missziójával kapcsolatban. Landon, aki csak egy éve tért vissza sikeres missziójából, mesélt saját misszionáriusi élményeiről, a kihívásokról és az aggodalmairól, és hogy miként fordult az Úrhoz segítségért és milyen áldásokat kapott. Szavai vigasztalóak és biztatóak voltak, a missziója iránti lelkesedése pedig átragadt a beszélgetőtársára is. A fiatalember félelmei elcsitultak, és a békesség érzése szállta meg. Mély hálát érzett, amikor felismerte, hogy imája válaszra talált.
A két fiatalember mondott egy közös imát, majd Landon menni készült, örülve annak, hogy hallgatott a kapott késztetésre. Amikor felállt, hogy induljon, a másik fiatalember még megkérdezte: „Hol szolgáltál missziót?” Eddig a pontig egyikük sem említette a missziója nevét. Amikor Landon megnevezte a misszióját, könnyek gyűltek a misszionárius szemébe. Landon pontosan abban a misszióban szolgált, ahová ő visszatérni készült.
Landon egy nemrég nekem küldött levélben megosztotta velem, mivel búcsúzott tőle ez a fiatalember: „Hittem abban, hogy Mennyei Atyám meg fog áldani, de el sem tudtam képzelni, hogy olyasvalakit küld a segítségemre, aki a saját missziómban szolgált. Most már tudom, hogy minden rendben lesz.”2 Meghallgatásra és válaszra talált egy őszinte szív alázatos imája.
Testvéreim, életünkben lesznek kísértéseink, lesznek próbatételeink és kihívásaink. Ha elmegyünk a templomba, és emlékszünk az ott kötött szövetségekre, akkor jobban le tudjuk győzni ezeket a kihívásokat és meg tudunk birkózni a próbatételeinkkel. A templomban békességre lelhetünk.
A templom áldásai felbecsülhetetlenek. Az egyik ilyen áldás, amiért életem minden napján hálás vagyok, az, amelyben szeretett feleségemmel, Francesszel volt részünk, amikor a szent oltárnál térdelve olyan szövetségeket kötöttünk, melyek az egész örökkévalóságra összekötnek minket. Nincs becsesebb áldás számomra az annak tudatából nyert békességnél és vigasznál, hogy ő és én újra együtt leszünk majd.
Áldjon meg minket Mennyei Atyánk azzal, hogy velünk legyen a templomi hódolat lelkülete, hogy engedelmeskedjünk a parancsolatainak, és hogy figyelmesen járjunk Urunk és Szabadítónk, Jézus Krisztus nyomdokaiban. Bizonyságot teszek arról, hogy Ő a mi Megváltónk. Ő Isten Fia. Ő az, aki előjött a sírból azon az első húsvét reggelen, az örök élet ajándékát hozva el magával Isten minden gyermeke számára. Ezen a gyönyörű napon, amikor ezt a jelentős eseményt ünnepeljük, mondjunk hálaadó imát a Tőle kapott nagyszerű és csodálatos ajándékokért. Azért imádkozom alázattal, hogy ez így legyen, az Ő szent nevében, ámen.