Válaszd a hitet!
L. Whitney Clayton elder
a Hetvenek elnökségéből
A Szabadító az evangéliumának fényével vezeti azokat, akik úgy döntenek, hogy hisznek Őbenne és követik Őt.
Tavaly januárban a hétéves Sailor Gutzler a családjával Floridából Illinois államba repült egy magánrepülőgéppel, melyet Sailor édesapja vezetett. Az alkony leszállta után nem sokkal a repülővel műszaki problémák adódtak. A gép a hátára fordult, majd lezuhant Kentucky állam koromsötét dombjai között, egy rendkívül zord terepen. A balesetben Sailor kivételével mindenki életét vesztette. A kislánynak a zuhanáskor eltört a csuklója. Testét mindenhol vágások és horzsolások borították, és még a cipőjét is elveszítette. Hideg, esős kentucky-i téli éjszaka volt, 3°C körüli hőmérséklettel, Sailoron pedig csupán egy rövidnadrág, póló és egy fél pár zokni volt.
Kétségbeesve kiáltozott szüleit keresve, de senki sem válaszolt. Minden bátorságát összeszedve mezítláb indult el az elhagyatott vidéken, patakokon átgázolva, árkon-bokron, tövises bozótokon keresztül, hogy segítséget hívjon. Az egyik kisebb domb tetejéről aztán egy kis fényt látott pislákolni úgy másfél kilométernyire onnan. A sötétben a fény felé botladozva végül aztán egy kedves, számára ismeretlen férfi otthonához érkezett, aki azonnal a gondjaiba vette. Sailor biztonságban volt. Röviddel utána kórházba került, és segítséget kapott a felépüléshez.1
Sailor azért maradt életben, mert a távolban meglátta a fényt, és a zord körülmények, az éppen átélt tragédia és sérülések ellenére átverekedte magát az akadályokon, hogy odaérjen. Szinte felfoghatatlan, hogyan volt képes Sailor megtenni mindezt. Azt azonban tudjuk, hogy annak a távoli háznak a fényében megmenekülésének esélyét ismerte fel. Felcsillant a remény. Bátorságot adott neki az a tény, hogy minden szerencsétlensége ellenére az a fény a menekülést jelenti számára.
Kevesünknek kell valaha is egy olyan szívszaggató eseményt átélnie, mint Sailornak, valamikor azonban mindannyiunknak át kell vágnunk a saját lelki vadonunkon, és viszontagságos érzelmi utakra kell kelnünk. Azokban a látszólag sötét és reménytelen pillanatokban azonban, ha keressük, mindig ott lesz egy minket hívogató lelki fény, mely a szabadulás és megmenekülés reményét adja. Ez a fény vagy világosság az emberiség Szabadítójától ered, aki maga a világ Világossága.
A lelki fény érzékelése különbözik a fizikai fény meglátásától. A Szabadító lelki fényének felismerése a hitre való hajlandóságunkkal kezdődik. Isten annyit kér, hogy első lépésként legalább vágyunk legyen a hitre. „De íme, ha felébrednétek és felserkentenétek a képességeiteket…, és egy cseppnyi hitet gyakorolnátok, igen, még ha nem is vagytok képesek annál többre, mint hogy vágyjatok arra, hogy higgyetek, engedjétek, hogy ez a vágy mindaddig dolgozzon bennetek, míg oly módon nem hisztek, hogy helyet tudtok adni [a Szabadító szavai] egy részének.”2
Alma nekünk szóló azon felszólítása, hogy higgyünk és szívünkben adjunk helyet a Szabadító szavainak, arra emlékeztet bennünket, hogy a hithez a saját, személyes választásunkra és tetteinkre van szükség. Fel kell ébrednünk és fel kell serkentenünk a képességeinket. Azelőtt kérünk, hogy megadatna nekünk; azelőtt keresünk, mielőtt találnánk; és azelőtt kopogtatunk, hogy megnyittatna nekünk. Azután pedig a következő ígéretet kapjuk: „Mert mindenki kap, aki kér; és aki keres, talál; és aki kopogtat, annak megnyittatik.”3
A bennünket hitre szólító legszenvedélyesebb könyörgés magától a Szabadítótól hangzott el, amikor földi szolgálata során e szavakkal kérlelte az Őt hallgató hitetleneket:
„Ha az én Atyám dolgait nem cselekszem, ne higyjetek nékem;
Ha pedig azokat cselekszem, ha nékem nem hisztek is, higyjetek a cselekedeteknek: hogy megtudjátok és elhigyjétek, hogy az Atya én bennem van, és én ő benne vagyok.”4
Mindannyian minden egyes nap szembesülünk valamiféle próbatétellel. Életünk legfőbb próbatétele pedig ez: úgy döntünk-e, hogy hiszünk Krisztusban és engedjük, hogy evangéliumának fénye erősödjön bennünk, vagy elutasítjuk a hitet és kitartunk amellett, hogy egyedül utazzunk a sötétben? A Szabadító az evangéliumának fényével vezeti azokat, akik úgy döntenek, hogy hisznek Őbenne és követik Őt.
A baleset után Sailornak is döntenie kellett. Azt is választhatta volna, hogy ott marad a repülőgép mellett a sötétben teljesen egyedül, átadva magát a félelemnek. De nagyon hosszú éjszaka várt még rá, a levegő pedig egyre hidegebb lett. Ő egy másik utat választott. Felmászott egy dombra, ahonnan egy fényt pillantott meg a láthatáron.
Miközben egyre tovább haladt az éjben a fény felé, az egyre ragyogóbbá vált. Biztos, hogy voltak olyan percek is, amikor egyáltalán nem látta a világosságot. Valószínűleg nem látszott, amikor éppen egy sziklaszirt, a fák vagy bokrok eltakarták, ő azonban egyre csak ment előre. Amikor időnként megpillantotta a fényt, az megerősítette abban, hogy jó úton halad. Akkor még nem tudta pontosan, mit rejt az a világosság, de az addig szerzett tudás birtokában továbbment az irányába, bízva és remélve azt, hogy majd újra megpillanthatja, ha továbbra is jó irányba halad. Meglehet, hogy ez a cselekedete mentette meg az életét.
A mi életünk is hasonló lehet. Adódhatnak olyan időszakok, amikor megsérülünk, fáradtak vagyunk, az életünk pedig sötétnek és hidegnek tűnik. Előfordulhat, hogy nem látjuk a fényt a horizonton, és legszívesebben feladnánk. Ha azonban hajlandóak vagyunk hinni, ha megvan hozzá a vágyunk, és úgy is döntünk, hogy hinni fogunk, akkor a Szabadító tanításai és példája meg fogja számunkra mutatni az előre vezető utat.
Válaszd a hitet!
Ahogyan Sailornak is hinnie kellett abban, hogy az a távoli fény rejti a biztonságot, nekünk is hasonlóképpen kell kitárnunk szívünket a Szabadító isteni valósága előtt – az Ő örökkévaló világossága és gyógyító irgalma előtt. Az idők folyamán minden próféta arra buzdított, sőt esdekelve kért bennünket, hogy higgyünk Krisztusban. Buzdításaik egy alapvető tényt tükröznek: Isten nem kényszerít rá bennünket arra, hogy higgyünk. Inkább élő prófétákat és apostolokat küld, hogy tanítsanak bennünket, szentírásokat biztosít számunkra, és hív bennünket az Ő Lelke által. Nekünk kell úgy döntenünk, hogy elfogadjuk ezeket a lelki meghívásokat, azt választva, hogy belső szemeinkkel meglássuk azt a lelki fényt, mely által Ő hív bennünket. Az, hogy hiszünk, a valaha meghozott legfontosabb döntésünk lesz. Minden más döntésünket ez formálja.
Isten nem kényszerít arra, hogy higgyünk, ahogyan arra sem, hogy betartsuk a parancsolatait, még annak ellenére sem, hogy leghőbb vágya az, hogy megáldjon bennünket. Azon felhívása azonban, hogy higgyünk Benne – hogy gyakoroljuk azt a cseppnyi hitet, és adjunk helyet az Ő szavainak –, továbbra is érvényben van. Ahogy a Szabadító mondta: „Én bizonyságot teszek arról, hogy az Atya minden embernek, mindenhol megparancsolta, hogy tartsanak bűnbánatot és higgyenek énbennem.”5
A meggyőződés, a hit és a bizonyság nem passzív tantételek. Ezek nem csak úgy megtörténnek velünk. A hit olyasvalami, amit mi magunk választunk – reméljük, hogy elnyerjük, megdolgozunk érte és áldozatot hozunk érte. Nem véletlenszerűen kezdünk el hinni a Szabadítóban és az Ő evangéliumában, ahogyan imádkozni és tizedet fizetni sem valamilyen véletlen folytán fogunk. A hit melletti döntésünk aktív közreműködést feltételez, csakúgy, mint más parancsolatok betartása is.
Váltsd cselekvésre a hitet!
A sűrű bozóton átvágva Sailor eleinte még nem tudhatta, hogy sikerrel jár-e majd. Teljesen eltévedt, megsérült, odakint pedig sötét és hideg volt. Ő azonban otthagyta a baleset helyszínét, és a segítség reményében kúszva-mászva, bukdácsolva haladt előre, míg meg nem látta a fényt a távolban. Azután pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy annak irányába tudjon haladni, emlékezve mindarra, amit látott.
Nekünk is hasonlóképpen kell helyet adnunk annak a reménynek, hogy lelki világosságra fogunk lelni, ha befogadjuk a hitet ahelyett, hogy a kétkedést választanánk. Cselekedeteink hitünk bizonyítékai, és a meggyőződésünk lételemévé válnak. A hitet választjuk, amikor imádkozunk és amikor olvassuk a szentírásokat. A hitet választjuk, amikor böjtölünk, amikor megszenteljük a sabbatot és amikor a templomban hódolunk. A hitet választjuk, amikor megkeresztelkedünk és veszünk az úrvacsorából. A hitet választjuk, amikor bűnbánatot tartunk, és isteni megbocsátásra és gyógyító szeretetre törekszünk.
Soha ne add fel!
A lelki dolgok terén megtett haladásunk néha lassúnak vagy akadozónak tűnhet. Időnként úgy is érezhetjük, hogy kicsúszott a talaj a lábunk alól, hogy hibáztunk, vagy azon erőfeszítéseink, hogy közelebb kerüljünk a Szabadítóhoz, nem vezetnek eredményre. Ha ilyen érzéseitek lennének, kérlek benneteket, soha ne adjátok fel. Továbbra is higgyetek Benne, az Ő evangéliumában és egyházában. Hozzátok összhangba cselekedeteiteket ezzel a meggyőződéssel. Azokban a pillanatokban pedig, amikor a hitetek fénye elhalványul, engedjétek, hogy a Szabadító szeretete és kegyelme, mely az Ő evangéliumában és egyházában található, felülkerekedjen a kétségeiteken. Megígérem nektek, hogy Ő tárt karokkal vár benneteket. Idővel majd látni fogjátok, hogy a lehető legjobb döntést hoztátok. Azon bátor elhatározásotok, hogy hisztek, mérhetetlen és örökkévaló áldást fog hozni rátok.
A hit áldásai
Én már éreztem a Szabadító irgalmas szeretetét az életemben. Kerestem már Őt a saját sötét pillanataimban, Ő pedig kinyújtotta karját felém az Ő gyógyító világosságával. Az egyik legnagyobb örömet az okozza számomra, hogy feleségemmel, Kathyvel együtt utazva a föld minden szegletében találkozhatok egyháztagokkal. Ezek a csodálatos találkozások sokat tanítottak nekem és nekünk Isten szeretetéről, melyet gyermekei iránt érez. Rávilágítottak a boldogság korlátlan lehetőségeire, melyek áldásként adatnak azok számára, akik úgy döntenek, hogy követik az Úr Jézus Krisztus tanításait. Megtanultam, hogy az Őbelé és az Ő megváltó hatalmába vetett hit jelenti az igazi ösvényt ahhoz, hogy ebben a világban békességet, az eljövendőben pedig örök életet nyerjünk.6
Bizonyságomat teszem arról, hogy Jézus Krisztus mindannyiunk számára a világosság és a remény forrása. Imádkozom azért, hogy mindannyian az Őbelé vetett hitet válasszuk. Jézus Krisztus nevében, ámen.