Magunkra venni Jézus Krisztus nevét

Robert C. Gay elder

a Hetvenek Elnökségéből

Hithűen vegyük magunkra Jézus Krisztus nevét azáltal, hogy úgy látunk, ahogyan Ő lát, úgy szolgálunk, ahogyan Ő szolgált, és bízunk abban, hogy az Ő kegyelme elegendő.

Kedves fivéreim és nővéreim! Nemrég Russell M. Nelson elnök arra vonatkozó felszólításán elmélkedve, mely szerint annak kinyilatkoztatott nevén nevezzük az egyházat, fellapoztam azt a részt, ahol a Szabadító az egyház nevéről oktatja a nefitákat.¹ A Szabadító szavait olvasva megragadott az, ahogyan arra is felszólította az embereket, hogy vegyék magukra Krisztus nevét.² Ez arra indított, hogy magamra nézve megkérdezzem: „Vajon én úgy veszem magamra a Szabadító nevét, ahogyan Ő azt elvárja tőlem?”³ Ma szeretnék megosztani veletek néhány benyomást, melyeket a kérdésemre válaszként kaptam.

Először is, Krisztus nevének magunkra vétele azt jelenti, hogy hithűen igyekszünk úgy látni, ahogyan Isten lát.⁴ Hogyan lát Isten? Joseph Smith azt mondta: „Míg az emberi faj egy része ítélkezik, és a másikat irgalom nélkül kárhoztatja, a világegyetem Nagy Szülője atyai gondoskodással és szülői figyelemmel tekint az egész emberi családra”, mert „az Ő szeretete mérhetetlenül mély”⁵.

Néhány évvel ezelőtt elhunyt a nővérem. Kihívásokkal teli élete volt. Küzdött az evangéliummal és soha nem volt igazán tevékeny. A férje hátat fordított a házasságuknak és négy kisgyermekkel magára hagyta őt. A nővérem halálának estéjén, a gyermekei jelenlétében megáldottam őt azzal, hogy békében hazatérhessen. Ekkor felismertem, hogy túlságosan gyakran a próbatételei és a kevésbé aktív mivolta alapján minősítettem az életét. Amikor aznap este a fejére tettem a kezem, kemény feddést kaptam a Lélektől. Fokozottan tudatára ébredtem a jóságának, és úgy láthattam őt, ahogyan Isten látta – nem olyan valakiként, aki küzd az evangéliummal és az élettel, hanem olyan valakiként, akinek olyan nehéz dolgokkal kellett szembenéznie, amelyekkel nekem nem. Nagyszerű édesanyaként láttam őt, aki a hatalmas akadályok ellenére felnevelt négy csodaszép, bámulatos gyermeket. Édesanyánk barátjaként láttam őt, aki időt szakított arra, hogy apánk halála után gondoskodjon róla és a társa legyen.

Szerintem a nővéremmel töltött ezen utolsó estén Isten azt kérdezte tőlem: „Nem látod, hogy körülötted mindenki egy szent lény?”

Brigham Young azt tanította:

„Arra buzdítanám a szenteket, …hogy a maguk valójában értsék meg az embereket, és ne a saját szemszögükből.”⁶

„Gyakran elhangzik, hogy »Ez és ez rosszat tett, és nem lehet szent.« […] Halljuk, amint valaki káromkodik és hazudik… [vagy] megszegi a sabbatot. […] Ne ítéljétek el az ilyeneket, mert nem ismeritek az Úr rájuk vonatkozó tervét… [inkább] legyetek velük elnézőek.”⁷

El tudja képzelni bármelyikőtök is, hogy a Szabadítónk hagyja, hogy ti és a terheitek észrevétlenek maradjatok Őelőtte? A Szabadító ugyanolyan szemmel tekintett a szamaritánusra, a házasságtörőre, a vámszedőre, a leprásra, a mentális betegre és a bűnösre is. Mindannyian az Ő Atyjának gyermekei voltak. Egytől-egyig alkalmasak a megváltásra.

El tudjátok képzelni, hogy Ő elfordulna valakitől, akinek kétségei vannak az Isten királyságában elfoglalt helyével kapcsolatban; vagy valakitől, aki bármely módon nyomorult?⁸ Én nem. Krisztus szemében minden egyes lélek végtelenül értékes. Senki nincs előre elrendelve a kudarcra. Mindenkinek lehetősége van az örök életre.⁹

A Lélek feddéséből a nővérem ágyánál egy nagy tanulságot vontam le, miszerint ha úgy látunk, ahogyan Ő lát, akkor dupla győzelem lesz a miénk – azok megváltása, akiket megérintünk, és a saját magunké.

Másodszor, Krisztus nevének magunkra vételéhez nem csupán úgy kell látnunk, ahogyan Isten lát, de az Ő munkáját is kell végeznünk, és úgy szolgálnunk, ahogyan Ő szolgált. A két nagy parancsolat szerint élünk, alávetjük magunkat Isten akaratának, összegyűjtjük Izráelt, és engedjük, hogy ragyogjon a világosságunk az emberek előtt.¹⁰ Részesülünk az Ő visszaállított egyházának szövetségeiben és szertartásaiban, és azok szerint is élünk.¹¹ Ezt téve Isten hatalmat ad nekünk arra, hogy megáldjuk saját magunk, a családunk és mások életét.¹² Tegyétek fel magatoknak a kérdést: „Ismerek-e valakit, akinek nincs szüksége az életében a menny hatalmaira?”

Isten csodákat fog véghezvinni köztünk, ha mi megszenteljük magunkat.¹³ A szívünk megtisztításával szenteljük meg magunkat.¹⁴ A szívünket pedig úgy tisztítjuk meg, hogy meghalljuk Őt,¹⁵ megbánjuk a bűneinket,¹⁶ megtérünk,¹⁷ és úgy szeretünk, ahogyan Ő szeret.¹⁸ A Szabadító ezt kérdezte tőlünk: „Mert ha azokat szeretitek, a kik titeket szeretnek, micsoda jutalmát veszitek?”¹⁹

Nemrég tudomásomra jutott egy olyan élmény James E. Talmage elder életéből, mely arra késztetett, hogy megálljak és átgondoljam, hogy én hogyan szeretem és szolgálom a körülöttem lévőket. Fiatal professzorként, mielőtt még apostol lett volna belőle, az 1892-es halálos torokgyík-járvány tetőfokán, Talmage elder figyelme egy számára idegen család felé fordult, akik ugyan nem voltak tagjai az egyháznak, de a közelében laktak, és járvány rájuk is lesújtott. Senki nem akarta megkockáztatni, hogy bemenjen a fertőzött otthonba. Talmage elder azonban azonnal elindult hozzájuk. Négy gyermeket talált: egy két és fél éveset holtan az ágyban, egy öt és egy tíz éveset nagy fájdalmak közepette, és egy legyengült tizenhárom éveset. A szülőket lesújtotta a gyász és a kimerültség.

Talmage elder felöltöztette a halottat és az élőket, felsöpört a szobákban, kivitte a piszkos ruhát, és elégette a járvánnyal fertőzött koszos rongyokat. Egész nap dolgozott, majd másnap reggel visszatért. A tízéves az éjszaka folyamán meghalt. Felemelte és karjában tartotta az ötévest. A kislány véres nyállal köhögte össze az arcát és a ruháit. Azt írta: „Képtelen voltam letenni őt”, és addig tartotta a karjában, míg meg nem halt. Mindhárom gyermeket segített eltemetni, és ételről, valamint tiszta ruháról gondoskodott a gyászoló család számára. Hazatérve Talmage testvér kidobta a ruháit, cinkoldatban megfürdött, karanténba helyezte magát a családjától, és elszenvedte a betegség egy enyhe lefolyásának tüneteit.²⁰

Oly sok élet forog kockán körülöttünk. A szentek azáltal veszik magukra a Szabadító nevét, hogy szentté válnak és mindenkinek szolgálattételt nyújtanak, függetlenül attól, hogy azok hol és hogyan állnak – ennek megtétele pedig életeket ment meg.²¹

Végül pedig hiszek abban, hogy az Ő nevének magunkra vételéhez bíznunk kell Őbenne. Az egyik vasárnapi gyűlésen, melyen jelen voltam, egy fiatal nő feltett egy ehhez hasonló kérdést: „A barátommal nemrég szakítottunk, és ő úgy döntött, hogy elhagyja az egyházat. Elmondása szerint soha nem volt még boldogabb. Hogy lehet ez?”

A Szabadító megválaszolta ezt a kérdést, amikor így szólt a nefitákhoz: „De ha [az életetek] nem az én evangéliumomra épül, hanem az emberek cselekedeteire, vagy az ördög cselekedeteire, akkor bizony mondom nektek, hogy egy ideig öröm[ötök] lesz cselekedetei[tek]ben, és nemsokára eljön a vég”²². Jézus Krisztus evangéliumán kívül egyszerűen nincs tartós öröm.

Azon a gyűlésen azonban eszembe jutott az a sok jó ember, akikről tudom, hogy hatalmas terhekkel és olyan parancsolatokkal küzdenek, amelyek legjobb esetben is ijesztőek számukra. Megkérdeztem magamtól: „Még mit mondana nekik a Szabadító?”²³ Szerintem azt kérdezné: „Bíztok bennem?”²⁴ A vérfolyásos asszonynak azt mondta: „a te hited megtartott téged; eredj el békességgel!”²⁵

Az egyik kedvenc szentírásom a János 4:4, melyben az áll: „Samárián kell vala pedig általmennie.”

Miért szeretem ezt a szentírást? Mert Jézusnak nem feltételnül kellett Samáriába mennie. Akkoriban a zsidók megvetették a samáriabelieket, és olyan úton mentek, amely elkerülte Samáriát. Jézus azonban úgy döntött, hogy odamegy, hogy legelső alkalommal az egész világ előtt hirdesse azt, hogy Ő a megígért Messiás. Választása nem csupán egy kiközösített csoportra, hanem ráadásul egy nőre esett – és nem is akármilyenre, hanem egy bűnben élő nőre –, olyan valakire, akit akkoriban a jelentéktelenek legkisebbjének tartottak. Szerintem Jézus azért tette ezt, hogy mindig mindannyian érthessük, hogy az Ő szeretete felülmúlja a mi félelmeinket, a sebeinket, a függőségeinket, a kételyeinket, a kísértéseinket, a bűneinket, a széttört családjainkat, a depressziónkat és szorongásainkat, a krónikus betegségeinket, a nincstelenségünket, a bántalmazásunkat, az elkeseredésünket és a magányunkat.²⁶ Mindannyiunkkal tudatni szeretné azt, hogy nincs semmi és senki, akit ne tudna meggyógyítani és tartós örömben részesíteni.²⁷

Az Ő kegyelme elegendő.²⁸ Egyedül Ő ereszkedett le mindenek alá. Engesztelésének hatalma az a hatalom, amely által életünk bármely terhén felül lehet kerekedni.²⁹ A kútnál lévő asszonyról szóló történet üzenete az, hogy Ő ismeri az élethelyzetünket³⁰, és mindig járhatunk Ővele, függetlenül attól, hogy hol állunk. Neki és mindannyiunknak azt mondja: „Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne.”³¹

Bárhol járjatok is az életben, miért fordulnátok el valaha is az egyetlen Szabadítótól, akinek minden hatalma megvan a gyógyításotokra és a kiszabadításotokra? Mindegy, milyen árat kell megfizetnetek azért, hogy bízzatok Őbenne, megéri. Testvéreim, döntsünk úgy, hogy növeljük a Mennyei Atyánkba és a Szabadítónkba, Jézus Krisztusba vetett hitünket!

Lelkem legmélyéből teszek bizonyságot arról, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza a Szabadító egyháza, melyet az élő Krisztus egy igaz prófétán keresztül vezet. Azért imádkozom, hogy hithűen vegyük magunkra Jézus Krisztus nevét – azáltal, hogy úgy látunk, ahogyan Ő lát, úgy szolgálunk, ahogyan Ő szolgált, és bízunk abban, hogy az Ő kegyelme elegendő ahhoz, hogy haza, valamint tartós örömre vezessen bennünket. Jézus Krisztus nevében, ámen.