Egyháztörténet – 1832 nyara körül

Képekért, valamint az első látomás első kézből származó beszámolóinak teljes átirataiért lásd Primary Accounts of Joseph Smith’s First Vision of Deity [Elsődleges beszámolók Joseph Smith első látomásáról az Istenségről].

Körülbelül tizenkét esztendős koromban az elmémre komoly benyomással voltak a halhatatlan lelkem jóllétével kapcsolatos, mindennél fontosabb aggályok, melyek a szentírások kutatására vezettek engem – abban a hitben, melyben neveltettem, miszerint azok Isten szavát tartalmazzák, így én azokkal foglalatoskodtam. A különböző felekezetűek beható ismerete mérhetetlen csodálkozásra késztetett, mivelhogy hitük megvallását nem ékesítették szent járással s istenes beszéddel úgy, ahogy az megfelelt volna annak, amit én abban a megszentelt tárházban benne foglalva találtam. Ez megszomorítá lelkemet.

Ezért tizenkét s tizenöt esztendős korom között sok dolgon elgondolkodtam a szívemben az emberiség világának helyzetét, a viszályokat s szakadásokat, a gonoszságokat s utálatosságokat, valamint az emberek elméjét átható sötétséget illetőleg. Elmém rendkívül gyötrődött, mert bűneim lesújtottak, és a szentírások kutatása által felismertem, hogy az emberiség nem közeledett az Úrhoz, hanem hitehagyásban elfordult az igaz s élő hittől, és nem volt olyan társaság vagy felekezet, mely Jézus Krisztusnak az Újszövetségben feljegyzett evangéliumára épült volna. Úgy éreztem, gyászolnom kell a saját bűneim s a világ bűnei miatt, mert a szentírásokból megtudtam, hogy Isten ugyanaz tegnap, ma és mindörökké; hogy ő nem személyválogató, mert ő Isten.

Mert feltekintettem a napra – a föld e dicsőséges világító testére – és a holdra, ahogy azok fenségesen tovagördülnek a mennybolton; és a pályájukon ragyogó csillagokra; majd rátekintettem a földre, melynek színén álltam; és a mező vadjaira, az ég madaraira, a vizek halaira, valamint az emberre, amint fenségben s pompája erejében jár-kel a föld színén, akinek hatalma s intelligenciája azon dolgok kormányzásában, melyek oly rendkívül nagyszerűek s bámulatosak, hasonlatos azok teremtőjéhez. Mikor pedig e dolgokon elmélkedék, szívem felkiálta: „Jól szóllott a bölcs ember! »A balgatag mondja az ő szívében: nincsen Isten.«” Szívem felkiálta: „Mindezek bizonyságot s vallomást tesznek egy mindenható s mindenütt jelen való hatalomról; egy lényről, aki törvényeket alkot és rendelkezik, és minden dolognak határt szab; aki betölti az örökkévalóságot, és aki létezett és létezik és létezni fog minden örökkévalóságtól minden örökkévalóságig.” Én pedig elgondolkodtam mindezeken s azon, hogy e lény olyanokat keres hódolóiul, akik neki lélekben s igazságban hódolnak.

Ennélfogva az Úrhoz kiálték irgalomért, mert nem volt senki más, akihez mehettem volna, hogy irgalmat nyerjek. És az Úr meghallotta kiáltásomat a vadonban, és míg az Úrhoz kiáltás eme állapotában valék, életem tizenhatodik esztendejében, egy fényoszlop, a déli napnál is ragyogóbb, aláereszkedett és megpihent rajtam. Elteltem Isten Lelkével, és az Úr megnyitotta rám a mennyeket, és én láttam az Urat.

És Ő szólott hozzám, mondván: „Joseph, fiam, bűneid megbocsáttattak néked. Menj utadra; járj rendeléseim szerint és tartsd be a parancsolataimat. Íme, én vagyok a dicsőség Ura. Keresztre feszíttettem a világért, hogy mindazoknak, akik hisznek a nevemben, örök életük lehessen. Íme, a világ most bűnben leledzik, és nincs, aki jót cselekedjék, nem, egy sem. Eltértek az evangéliumtól, és nem tartják meg parancsolataimat. Ajkaikkal közelednek hozzám, de szívük távol van tőlem. És haragom gerjedezik a föld lakosai ellen, hogy meglátogassam őket istentelenségük szerint, és előidézzem azt, amiről a próféták és apostolok szája szólott vala. Íme, lásd, hamar eljövök, amint az megíratott felőlem, a felhőben, felruházva az én Atyám dicsőségével.”

Lelkem eltelt szeretettel, és sok napon át örvendeztem nagy örömmel. Az Úr velem volt, de senkit sem találtam, aki elhitte volna a mennyei látomást. Mindazonáltal én a szívemben elmélkedtem e dolgok felől.