Egyháztörténet – 1842. március 1. (Wentworth-levél)

Amikor körülbelül tizennégy esztendős voltam, elkezdtem tűnődni egy jövőbeli állapotra való felkészülés fontosságán, és ahogy a szabadítás tervéről érdeklődtem, azt találtam, hogy hatalmas ellentmondás van a vallási felfogásokban; ha az egyik társasághoz mentem, ők egy bizonyos tervre hivatkoztak, egy másik pedig egy másikra; mindegyik azt állította, hogy az ő saját hitvallása maga a tökéletes legfőbb jó. Tekintetbe véve, hogy nem lehetett mindnek igaza, és hogy Isten nem lehetett ily nagy zűrzavar szerzője, elhatároztam e tárgy teljesebb megvizsgálását, híve abban, hogy ha Istennek volna egyháza, akkor az nem lenne pártokra szakadva, és hogy ha ő az egyik társaságot egyféle istentiszteletre tanítja, és egyféle szertartások végzésére, akkor egy másiknak nem tanítana homlokegyenest ellenkező tantételeket. Hívén Isten szavában, bíztam Jakab kijelentésében: „Hogyha valaki szűkölködik bölcsesség nélkül, kérje Istentől, aki adja azt mindenkinek bőséggel, szemrehányás nélkül; és megadattatik őnéki.”

Visszavonultam egy titkos helyre egy fás ligetben, és elkezdtem az Urat szólítani. Míg buzgón foglalatoskodtam a fohászkodással, elmém elfordíttatott a tárgyaktól, melyek körülvettek engem, és körülölelt egy mennyei látomás, és két dicsőséges személyt láttam, akik egymás pontos másai voltak vonásaikban és hasonlóságukban, olyan ragyogó fénnyel körülvéve, mely elhomályosítja a napot délidőben. Elmondták nekem, hogy az összes vallási felekezet téves tanokban hisz, és hogy Isten egyiküket sem ismeri el az Ő egyházaként és királyságaként. És kifejezetten megparancsolták nekem, hogy „ne kövesd azokat”, ugyanekkor ígéretet kaptam arra is, hogy az evangélium teljessége egy jövőbeli időpontban a tudomásomra fog jutni.