Napló – 1835. november 9–11.

Elmémben zaklatott lévén a vallás tárgyára vonatkozólag, valamint az emberek gyermekeinek tanított különböző rendszereket tekintve, nem tudtam, kinek van igaza s ki téved. Azt tartván pedig legfontosabbnak, hogy igazam legyen az örök következményekkel járó dolgokban, elmém ezen tanácstalanságában elvonultam a csendes ligetbe, és leborultam az Úr előtt azon felismerés nyomán, hogy szavai szerint – amennyiben a Biblia igaz – „kérjétek és megadatik néktek; zörgessetek és megnyittatik; keressétek és megtaláljátok”, valamint „hogyha valaki szűkölködik bölcsesség nélkül, kérje Istentől, aki adja azt mindenkinek bőséggel, szemrehányás nélkül”.

Ekkoriban leginkább tudásra vágytam, és szilárd eltökéltséggel annak elnyerésére – életemben először – az Urat szólítottam a fent említett helyen. Avagy más szavakkal: meddő kísérletet tettem az imádkozásra; nyelvem mintha megdagadt volna a számban, így nem tudtam megszólalni. Zajt hallottam mögöttem, mintha valaki sétált volna felém. Újra próbát tettem, ám képtelen voltam az imádkozásra. A léptek zaja mintha egyre közeledett volna. Talpra ugrottam s körbenéztem, ám nem láttam senkit és semmit, ami a léptek zajának forrásaként számba jöhetett volna.

Újból letérdeltem. Ajkaim megnyíltak s nyelvem megszabadult, és buzgó imában szólítottam az Urat. A fejem felett megjelent egy tűzoszlop. Az rögtön megpihent rajtam és kimondhatatlan örömmel töltött el. Egy személy jelent meg e tűzoszlop közepette, mely körös-körül mindenre kiterjedt, mégsem emésztett fel semmit. Hamarosan megjelent egy másik személy is, az elsőhöz hasonlatos. Ezt mondta nekem: „Bűneid megbocsáttattak néked.” Bizonyságot tett nekem, hogy Jézus Krisztus Isten Fia. És sok angyalt láttam ebben a látomásban. Körülbelül 14 esztendős voltam, amikor ezen első közöltetésben részesültem.