Hogyan döntsünk? Önrendelkezés kontra kinyilatkoztatás
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Milyen mértékben kell a nagy döntések meghozatalakor Istenre bíznunk, hogy megmondja nekünk, mit tegyünk?
Illusztrációk: David Green
Mindannyian minden egyes nap számos alkalommal kerülünk döntési helyzetbe. Egyesek elég hétköznapiak: Mit vegyek fel? Mit egyek ebédre? Ideje másik cipőt venni, vagy még ez is jó lesz egy darabig? Időnként azonban egy-egy komolyabb döntés meghozatala vár ránk: Visszamenjek tanulni? Elfogadjam ezt az állásajánlatot? Elköltözzek egy másik városba? Ezt a kocsit vegyem meg? Randizzak ezzel az emberrel? Ő legyen a házastársam? – és még sorolhatnánk.
Amikor komolyabb döntéseket kell meghoznunk, általában egy kicsit tovább tanakodunk rajta – ami helyes. Azt a tanácsot követjük, melyet Oliver Cowdery kapott a Tan és szövetségek 9:8–9-ben, ahol is az Úr ezt mondja:
„De íme, én azt mondom neked, hogy tanulmányoznod kell azt az elmédben; majd meg kell kérdezned tőlem, hogy helyes-e, és ha helyes, akkor tebenned égővé teszem kebledet; érezni fogod tehát, hogy helyes.
De ha nem helyes, akkor nem lesznek ilyen érzéseid, hanem gondolataid megdermednek, ami miatt elfelejted azt, ami helytelen”.
Bár ez kétségtelenül egy jó tanács, ám amikor a komolyabb döntésekről van szó, időnként egy kicsit túlzottan hagyatkozunk arra a részre, mely szerint Isten megmondja nekünk, hogy mi a helyes, és nem eléggé arra a részre, ahol azt mondja, hogy tanulmányozzuk azt az elménkben. Annyira leragadunk abban, hogy várjuk a döntéseink isteni megerősítését, hogy közben hihetetlen lehetőségeket szalasztunk el. Még talán el is ismerjük az önrendelkezés szerepét, ám rettegünk attól, hogy olyan döntést hozzunk, amely eltéríthet bennünket az előre kialakított „tervünktől”, és végül arra jutunk, hogy ha nincs kifejezetten „égető érzés a keblünkben” vagy egy hang a mennyből, az azt jelenti, hogy helytelen döntést hoztunk. Sokunk számára ez a kimondatlan ellentét, amely az önrendelkezés és a személyes kinyilatkoztatás között feszül, egyetlen jelentős kérdéshez vezet: Mi Isten szerepe abban, hogy segítséget kapjunk a döntéseink meghozatalához?
Isten szerepe a döntéseink meghozatalában
E kérdést talán a Járed fivéréről szóló történeten keresztül lehet a legjobban megválaszolni. Van ebben a történetben a növekedésnek egy érdekes mintája, amely arról tanít minket, hogy miként hozzunk döntéseket Isten elvárásainak megfelelően. Miután Bábel tornyánál össze lettek zavarva a nyelvek, Járed azt kéri a fivérétől, tudja meg az Úrtól, hogy nekik is el kell-e költözniük arról a földről, és ha igen, akkor hova (lásd Ether 1:36–43). Járed fivére felteszi a kérdést, az Úr pedig a tenger partjára vezeti őket. Az utazásuk alatt az Úr egy felhőben szól hozzájuk, és az útjuk minden lépését irányítja. Végül elérik a tengerpartot, ahol négy éven át időznek.
Négy év után Isten arra utasítja Járed fivérét, hogy építsen bárkákat, és készüljön fel az óceánon való átkelésre. Amikor Járed fivére ráébred, hogy a hajókban nem lesz levegő, akkor a már ismerős mintát követve Istenhez fordul, hogy megkérdezze, mitévő legyen. Ahogy arra számítani lehet, az Úr a válaszában részletes utasításokkal látja el, miszerint készítsen nyílásokat a hajók tetején és alján. Figyeljük meg, hogy eddig milyen minta szerint zajlott a kinyilatkoztatás: Isten ad nekik egy tervet, ők kérdéseket tesznek fel azzal kapcsolatban, hogy miként vigyék azt véghez, Isten pedig részletes és határozott válaszokat ad.
Miután azonban Járed fivére elkészíti a nyílásokat, rájön arra, hogy fény sem lesz a hajókban. Ismét megkérdezi Istent, hogy mit tegyen. Azonban ahelyett, hogy válaszolna, az Úr visszakérdez: „Mit szeretnél, mit tegyek, hogy legyen világosságotok a bárkáitokban?” (Ether 2:23). Ahelyett, hogy a korábbiaknak megfelelően most is részletes útmutatással szolgálna, az Úr ezúttal megvárja, hogy Járed fivére döntsön a teendőkről.
Talán az Úr efféle válaszát a legnehezebb megérteni, amikor döntést próbálunk hozni. Azt tanuljuk, hogy imádkozzunk, és várjunk válaszra, így hát természetesen aggódunk, amikor nem hallunk semmiféle választ. Gyakran felötlik bennünk, hogy talán a világos válasz hiánya azt jelenti, hogy „megdermedtek a gondolataink” (lásd T&Sz 9:9), ami arra utalna, hogy a döntésünk helytelen. Máskor azon tűnődünk, hogy talán ez azt jelenti, hogy nem vagyunk eléggé igazlelkűek, vagy esetleg nem „igaz szándékkal” kérjük (lásd Moróni 10:4). Van azonban egy harmadik lehetőség is, amelyet időnként nem veszünk fontolóra: hasonlóan Járed fivérének esetéhez, Isten talán ránk vár, hogy meghozzuk a saját döntésünket.
A döntés meghozatala
Nemrégiben egy olyan helyzettel szembesültem, amely megkérdőjelezte azt, ahogy addig az önrendelkezésről és a személyes kinyilatkoztatásról gondolkodtam. Közel jártam a másoddiplomám megszerzéséhez, és volt néhány állásajánlatom különböző városokból, de nem tudtam eldönteni, hogy melyiket fogadjam el. Járed fivéréhez hasonlóan addigra már nekem is volt számos olyan élményem, amikor imádkoztam egy-egy komoly döntéssel kapcsolatban, és Isten igen határozott választ adott. E korábbi élményekre támaszkodva imádkozni kezdtem, és kértem Istent, hogy segítsen eldönteni, melyik állást válasszam. Egyúttal megtettem a saját részemet is azzal, hogy áttanulmányoztam mindegyik álláslehetőséget, és sok ember tanácsát kikértem. De bármennyit is imádkoztam vagy böjtöltem, a mennyek némák maradtak, és nem kaptam választ.
Közeledett a döntés meghozatalának határideje, én pedig egyre jobban megrémültem. Hiszen ez nyilván egy olyan döntés, amelyik az Úrnak is fontos, de akkor miért nem válaszol? Még ha az talán nem is fontos Neki, hogy melyik állást választom, azzal nyilván törődik, hogy melyik városba költözöm, hiszen az kétségtelenül hatással lesz az életemre. A múltban az Úrnak mindig számítottak a döntéseim, akkor ez most miért nem érdekli?
Ennek ellenére bármennyire is próbálkoztam, nem jött válasz. Eltűnődtem, hogy talán olyan messzire sodródtam Istentől, hogy nem vagyok képes meghallani a válaszát. Azon is tanakodtam, hogy vajon azért nem hallom-e a választ, mert tudat alatt nem akarom meghallani. Végül eljött a határidő előtti utolsó nap, és mivel tudtam, hogy muszáj döntenem, a saját belátásomra támaszkodva döntöttem. Aznap este egy egyszerű imát mondtam, mindössze annyit kérve, hogy tudassa velem, ha helytelenül döntöttem. Válasz továbbra sem jött, úgyhogy belevágtam, és elfogadtam az állást.
Hónapokkal később még mindig voltak kétségeim a döntésemmel kapcsolatban, ezért megerősítésként papsági áldást kértem. Az áldásban az hangzott el, hogy azért nem kaptam választ az imámra, mert Isten a lehetséges döntések bármelyikével elégedett volt. Ez az áldás megerősítette a misszióelnökömtől korábban kapott tanácsot, miszerint gyakran nem igazán számít ez vagy az a döntés. Isten azt akarja, hogy megtanuljunk a saját lábunkon állni, és döntéseket hozni arról, hogy miként éljük az életünket. A misszióelnököm arra is emlékeztetett engem, hogy Isten, aki a mi Mennyei Atyánk, nem fog megbüntetni minket, és nem fogja megvonni az ígért áldásokat, ha őszintén igyekszünk kitalálni, hogy mit is tegyünk.
Valószínű, hogy Járed fivére szinte bármilyen megoldási javaslattal előállhatott volna a bárkák világítását illetően, és az Úrnak ezek teljesen megfeleltek volna. A történtek lényege nem csupán abban állt, hogy Járed fivére megerősítse a hitét, hanem abban is, hogy megtanuljon döntést hozni.
Az önrendelkezés gyakorlása
Az önrendelkezés gyakorlása örökkévaló szemszögből nézve a személyes növekedés szükséges alkotóeleme. Enélkül nem hozhatjuk meg az olyan döntéseket, amelyek segíteni fognak nekünk maradéktalanul kihozni magunkból mindazt, ami bennünk rejlik. A növekedés – mint minden más is az evangéliumban – „sor[ról] sorra, előírás[ról] előírásra” (2 Nefi 28:30) érkezik. Isten azt akarja, hogy felkészült, nem pedig lebénult emberek legyünk, és elvárja, hogy gyakoroljuk az önrendelkezésünket, és a tőlünk telhető legjobban éljük az életünket.
Akkor tapasztalhatjuk meg csak igazán a lelki növekedést, miután megtanuljuk megtalálni az önrendelkezés és a kinyilatkoztatás közti egyensúlyt. Ez történt Járed fivérével is. Miután átgondolta a kérdést, 16 követ olvasztott ki egy sziklából, majd megkérte Istent, hogy érintse meg és tegye őket ragyogóvá (lásd Ether 3:1–5). Ezúttal, amikor az Úr válaszolt, minden megváltozott. Járed fivére immár nem egy felhőben hallotta Isten hangját, hanem ténylegesen látta az Urat, aki nemcsak hogy megjelent Járed fivérének, de hihetetlen látomásokat is mutatott neki a világról és minden eljövendő dologról (lásd Ether 3:6–26). Lehetséges, hogy Járed fivére nem lett volna lelkileg felkészült arra, hogy része legyen e látomásban, ha korábban nem élte volna át azt a személyes növekedést, mely abból fakadt, hogy önálló döntést hozott.
Egy-egy döntés meghozatala előtt mindenképpen kövessük Alma tanácsát, miszerint minden dolgunkban tanácskozzunk az Úrral (lásd Alma 37:37). Amikor az Úr valamilyen konkrét döntés meghozatalát várja tőlünk, akkor azt tudatni fogja velünk, és segíteni fog abban, hogy ne tévedjünk el. Azonban készen kell állnunk, hogy felkeljünk és hittel menjünk előre, függetlenül attól, hogy jött-e válasz vagy sem. Ameddig megtartjuk a szövetségeinket, és hűek maradunk Jézus Krisztus evangéliumához, addig magabiztosságot érezhetünk az igazlelkű döntéseink során, és békességet érezhetünk annak köszönhetően, hogy az erőfeszítéseink kedvesek az Úr előtt.