Félszívvel éled az evangéliumot?
Az egyházi feladatainkhoz való hozzáállásunk tényleg sokat számít.
„Muszáj?”
Volt már ilyen gondolatod? Az én fejemben ez már sokszor megfordult. És arra is rájöttem, hogy még az ilyen jelentéktelennek tűnő gondolat is a hozzáállásom fontos mércéjét jelenti. Persze, mindannyian fordulhatunk mások felé, nyújthatunk nekik szolgálattételt, elfogadhatjuk és végezhetjük az egyházi elhívásunkat, és részt vehetünk az egyházi gyűléseinken. Ezek még félszívvel végezve is sokat jelenthetnek az életünkben. De vajon nem korlátozza-e azt, ahogy Isten fel tud téged használni? Vajon nem korlátozza-e azt, ahogy Isten meg tud téged változtatni? Én azt gondolom, hogy igen.
Lámán és Lemuel jut eszembe erről a gondolatról, akik elhagyták Jeruzsálemet, akik visszamentek a lemezekért, akik segítettek felépíteni a hajót, akik számos dologban engedelmesnek bizonyultak – ám mindezt fanyalogva és félszívvel tették. Nem engedték, hogy az élményeik jobb emberré tegyék őket. Ehelyett mindig zúgolódtak és pocsék hozzáállást tanúsítottak, bármilyen helyzetbe kerültek is. Most, hogy már rájöttem erre, valahogy nagyon nem szeretnék Lámán vagy Lemuel lenni.
Egy pillanatra gondolj bele úgy igazán, hogy mi hajtja valójában a cselekedeteidet. Úgy fordulsz mások felé, hogy közben a rád váró áldásokra összpontosítasz? Vagy azért fordulsz mások felé, mert őszintén adni szeretnél nekik a világosságból és a szeretetből? Azért teszel meg mindent, amit megkövetel az elhívásod, mert ezt várják el tőled? Vagy azért teszed, mert szolgálni akarod az Urat és a körülötted lévőket?
Efféle kérdéseket szoktam feltenni magamnak időről időre. Megteszek mindent azért, hogy igaz szándékkal éljek Krisztus igaz tanítványaként? Vagy nem adom bele maradéktalanul a szívemet? Szerintem Gérald Caussé püspök, az elnöklő püspök mondta a legtalálóbban: „…vajon tevékenyek vagyunk az evangéliumban, vagy csupán elfoglaltak az egyházban?” (Ez teljes mértékben az emberekről szól. Liahóna, 2018. máj. 112.).
Tevékeny kontra elfoglalt
Ami engem illet, olyankor vagyok csupán „elfoglalt” az egyházban, amikor közömbösség furakodott be az elmémbe. E közömbösség fakadhat a nem túl lelkes hozzáállásból vagy akár abból is, ha hagyom, hogy a napirendem kevésbé fontos feladatai akadályozzák azokat, amelyek valóban számítanak. E közömbösség akkor furakszik be, amikor az úrvacsorai gyűlésen ülve nem figyelek, amikor az esti imámat mondva elkalandoznak a gondolataim, amikor elmélkedés nélkül, csak úgy átfutom a szentírásaimat, vagy amikor csak azért fordulok mások felé, hogy elmondhassam: ez is megvolt – nem pedig azért, hogy őszintén barátkozzak velük.
Időnként még bosszankodom is, amikor nem látok semmiféle előrelépést az életemben – amikor egyszerűen közömbös vagyok és „elfoglalt” az evangéliumban –, és ezek az érzések ott időznek mindaddig, amíg rá nem jövök, hogy mi is a gond. Időnként le kell ülnöm, újra rá kell hangolódnom, és fel kell tennem magamnak a kérdést: „Vajon jelenleg a teljes figyelmemet és szívemet szentelem ennek az elhívásnak vagy embernek vagy imának vagy szentírásnak?”
Olyankor szokott valóban változás történni az életemben, miután megtalál egy-egy efféle isteni ráeszmélés. Amikor igazán azért imádkozom, hogy úgy lássak másokat, ahogy Mennyei Atya látja őket; amikor szolgálattételi lehetőségekért imádkozom; amikor útmutatásért imádkozom az elhívásomat, a munkámat és a mindennapi életemet illetően; és – ez a legfontosabb – amikor a Tőle kapott késztetéseknek megfelelően cselekszem, amikor a cselekedeteim a jobbá válásra irányuló belső vágyamat tükrözik – ekkor vagyok tevékeny az evangéliumban. Ekkor érzem az igazi elmozdulást a hozzáállásomban, a szívemben és a lelkemben. Ekkor látok feltárulni csodás dolgokat. Ekkor érzem azt, hogy igazi boldogság jön az életembe. Ekkor próbálok igazán jobb irányba változni.
Cselekedetek kontra érzések
Szerintem mindannyian fel tudunk idézni olyan pillanatokat az életünkből, amikor a cselekedeteink emelkedettek voltak, de a mögöttük meghúzódó érzéseink már kevésbé. Időnként az élet tényleg zsúfolttá válik, nem mindig vagyunk maradéktalanul elégedettek a körülményeinkkel, és olykor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk. Nem vagyunk tökéletesek, de ha arra kérjük Mennyei Atyát, hogy segítsen a teljes szívünket beleadni azokba az olykor unalmas és időigényes tevékenységekbe, amelyekre megkérnek minket, akkor megtanulhatjuk krisztusibb módon végezni azokat.
Én is emlékszem olyan alkalmakra, amikor vonakodva egyeztem bele egy szolgálati projekt megtételébe, hogy aztán az élmény hatására meglágyuljon és megváltozzon a szívem. Vagy amikor elhívást kaptam, és arra panaszkodtam, hogy mennyi időmet fogja elvenni, hogy aztán keserédes könnyeket hullassak a felmentésemkor, mert annyira megszerettem.
Akkor adhatunk világosságot, tölthetjük be a feladatainkat, és kaphatunk választ az imáinkra a legeredményesebben, ha a szívünk a megfelelő helyen van. Ha időt szakítunk a cselekedeteink mögött meghúzódó hozzáállás és szándékok kielemzésére, és mindent „őszinte szívvel, igaz szándékkal” (Moróni 10:4) teszünk, akkor képesek leszünk jobban felismerni Mennyei Atya útmutatását, nagyobb örömre lelni, valamint sokkal nagyobb változást elérni a saját életünkben és mások életében.