Válaszúton: nagy művész vagy nagyszerű édesanya legyek?
Mindenki azt mondta, hogy lehetetlen egyszerre mindkettőben maradandót alkotni. Valóban?
Emlékszem, milyen furcsa érzés volt, amikor a főiskolán a nagy művészek életével ismerkedtem. Mintha azok, akik valóban emlékezetesek és figyelemreméltóak voltak közülük, a családjuk elhanyagolása és az ép eszük feláldozása árán váltak volna nagy művésszé. A nagy művész, aki karácsony napján is festett, miközben a gyerekei az ajándékokat bontogatták. Vagy aki hatszor nősült. Aki levágta a fülét, és elküldte a szeretteinek. Még olyan is volt, aki embert ölt! Azon kezdtem tűnődni, lehetséges-e egyáltalán nagy művésszé válni úgy, hogy közben nagyszerű (és épelméjű!) anya is legyek.
A tanáraim azt tanították, hogy ha tényleg kiválóak akarunk lenni valamiben, azért áldozatokat kell hoznunk. Mindenkinél keményebben kell dolgoznunk. A művészetet kell az első helyre tennünk az életünkben. Gyakran felötlött bennem a kérdés: „De ha egy művész betartja a parancsolatokat, az elsődleges dolgokat helyezi az első helyre, és az Úr Lelke irányítja a munkáját, vajon akkor nem válhat-e éppen olyan nagyszerűvé vagy akár még nagyszerűbbé?” Ez a kérdés mindvégig ott motoszkált bennem a tanulmányaim során.
Amikor a férjemmel lediplomáztunk, már egy éve voltunk házasok. Russell M. Nelson elder (akkoriban a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja) mondott beszédet a diplomaosztó ünnepségen. Ezt egy díszebéd követte, amelyre mindössze 16 hallgatót hívtak meg. Érdekes módon, a férjemmel együtt mindketten meghívást kaptunk. Amikor lehetőség nyílt kérdéseket feltenni, jelentkeztem és Nelson elder szemébe nézve hangot adtam az aggályaimnak azzal kapcsolatban, hogy miként lehetek egyszerre művész és édesanya. Hiszen az iskolában keményen dolgoztam a tehetségeim fejlesztésén, és a továbbiakban is szerettem volna fejlődni és keményen dolgozni, ugyanakkor azt is tudtam, hogy az anyaság elsőbbséget élvez. Vajon lehetséges-e a kettőt együtt végezni? Nelson elder csillogó szemmel válaszolta: „Mindenképpen!” Biztatott, hogy fejlesszem tovább a tehetségeimet, és imádkozzak Mennyei Atyához segítségért annak kiderítésében, hogy miként csinálhatom a kettőt együtt – és hogy képes legyek elvégezni olyasmit, amit korábban lehetetlennek gondoltam. A szívembe véstem ezt a tanácsot.
Az Ő céljai iránti elkötelezettséggel
A férjemmel most már négy gyermekünk van. Kitanultuk a szülői lét számos csínját-bínját. Eleinte a legtöbb napom hajnali 4-kor kezdődött, hogy egy kicsit festeni tudjak, mielőtt a gyerkőceim felébrednének. Igyekeztem a hét hat napján festeni, még ha volt is olyan nap, amikor csak fél óra jutott rá. Minden alkalommal imádkoztam festés előtt, mert tisztában voltam vele, hogy az Úr segítsége nélkül nem megyek sokra. Nemcsak azért imádkoztam, hogy képessé váljak alkotni, hanem azért is, hogy megtudjam, mi a legfontosabb aznap, és hogy elkötelezetten tegyem az Ő céljait az első helyre. A fejlődés nem volt gyors, viszont állandó volt.
Ugorjunk előre 12 évet a diplomaosztó napjától. Éppen elkeserítő pillanatokat éltem át. Az életem túlzsúfoltnak tűnt. Az anyaság a vártnál emberpróbálóbbnak bizonyult. Ültem a festőállványom előtt, sírtam, és az járt a fejemben, hogy vajon olyan nagy művésszé válhatok-e valaha is, mint amilyenről álmodtam. Késztetést éreztem, hogy levegyem a polcról a régi naplómat. Odalapoztam a 2006. április 30-i, a diplomázásom utáni napon kelt bejegyzéshez. Már teljesen el is feledkeztem arról a figyelemreméltó élményről, amely Nelson elnök társaságában ért! Az élet forgataga valahogy szinte kitörölte az emlékezetemből. Ott állt előttem a mostani prófétánk válasza: „Mindenképpen!” A könnyeim a hála könnyeivé változtak, ahogy visszanéztem mindarra, amit azóta megvalósítottam – és előre is reménnyel tekinthettem.
A lehetetlen nem megtehetetlen
Néhány hónappal később felhívott az Ensign folyóirat egyik arculati felelőse, hogy felhasználhatnák-e az egyik festményemet a 2018. novemberi általános konferenciai lapszám belső borítóján. Padlót fogtam! Gyerekkoromban mindig az volt az első, amikor megjöttek az egyházi folyóiratok, hogy átnéztem a bennük lévő festményeket. Most pedig az én egyik alkotásom lesz benne! Amikor aztán azt is közölték, hogy Nelson elnök szavait szeretnék a festményem mellé tenni, már láttam Isten kezét, amint biztatóan int, hogy haladjak tovább.
Művészként hosszú még az előttem álló út, de nagyon hálás vagyok Nelson elnöknek az Úrban és a bennünk lévő reménységéért. Hálás vagyok a derűlátásáért és a magabiztosságáért. Tudom, hogy amikor hitet gyakorlunk az Úrban, nagy dolgokat leszünk képesek megtenni – olyan dolgokat is, amelyeket egykor lehetetlennek gondoltunk. „Mert az Istennél semmi sem lehetetlen” (Lukács 1:37).