Így leltem hitre, amikor úgy éreztem, hogy mindent elveszítettem
A kézfejem és a szeretteim elvesztése kemény kihívás volt, de Mennyei Atya segített, hogy jó irányba változzak.
Egy este az ágyamnál térdeltem, arra kérve Mennyei Atyát, hogy segítsen több hitre szert tennem, felidézve egy újszövetségi szentírást, amelyben egy tanítvány arra kéri Jézus Krisztust, hogy „növeljed a mi hitünket” (Lukács 17:5). Fogalmam sem volt, hogy nem sokkal ezen ima után életem néhány legnehezebb próbatételére fog sor kerülni. Nagyon hálás vagyok, amiért a próbatételek bekövetkeztekor már amúgy is a Szabadítóba vetett hitem növelésére törekedtem, mert nem tudom, hogyan éltem volna túl azokat Mennyei Atyám segítsége nélkül.
Néhány nappal az ima után szörnyű balesetet szenvedtem el, amelyben majdnem elvesztettem a bal kézfejemet, és azon a kezemen az összes ujjamat amputálni kellett. Érthető módon az életem onnantól megváltozott. Habár a műtétek és terápiák hosszú sora alatt mindvégig éreztem Mennyei Atyám, valamint a családom és a barátaim szeretetét, nagyon nehéz volt.
Egy nappal azután, hogy az orvos közölte, miszerint hónapokig tartó fizikoterápia vár rám, könnyek között mentem haza és azt kérdeztem Mennyei Atyától: „Meddig kell még ezt kibírnom?” Azonnal olyan volt, mintha egy gyengéd és tiszta hang ezt mondta volna nekem: „Nem fejlődhetsz próbatételek nélkül. Még továbbiakra is szükséged van.”
Alig akartam elhinni, hogy azonnal választ kaptam az imámra. Abban a pillanatban eltökéltem, hogy hittel fogok haladni előre. Úgy döntöttem, az engem ért kihívások ellenére is újra beadom a missziós papírjaimat, és Istent fogom szolgálni. Néhány hónappal később megkaptam a misszionáriusi elhívásomat, hogy a Guatemalai Guatemalaváros Déli Misszióban szolgáljak! Ám addig a pontig sem volt könnyű eljutni. Sok bátorság és elszántság kellett ahhoz, hogy elfogadjam a körülményeimet, megfeledkezzek magamról, és másokat Krisztus követésére hívjak.
Annak felidézése, hogy képes vagyok nehéz dolgokat megtenni
A misszióm csodálatos volt. Még jobban megtanultam értékelni az evangélium tantételeit, és megtaláltam magamban az önbizalmat ahhoz, hogy megosszam a bizonyságomat és reményt nyújtsak sokaknak, akik nem tudták, hol keressék azt. Úgy éreztem, hogy Mennyei Atya megváltoztatja a szívemet. Mindaddig soha nem tapasztaltam meg, milyen az, amikor az ember vadidegen embereket szeret és hajlandó habozás nélkül odaadni nekik mindenét, miközben nap nap után, akár esett, akár fújt, lejártam a lábamat.
Amikor véget ért a misszióm, mindezek az élmények segítettek reménytelinek maradni az otthoni élet zűrzavara és felszínessége közepette. A visszatérésem idején a családom és a hazám is nagyon nehéz helyzetben volt. Sok politikai és gazdasági gond volt, és számos család más országokba vándorolt ki a munka- és tanulási lehetőségek hiánya miatt. Alig akartam elhinni, hogy ilyen rövid idő alatt milyen nagyon megváltoztak a dolgok, még a saját családomban is. Ezenkívül elhunyt néhány szerettem és barátom is. Úgy éreztem, hogy maga alá gyűr a körülöttem lévő sok nehézség.
Egy nap, amikor csüggedtnek éreztem magamat, elővettem a tanulmányozási jegyzetfüzetemet, és írni kezdtem a szívemben lévő érzésekről. A missziómon másokat szolgálva átélt számos élményre gondoltam. E különleges élmények felidézése volt az, amire szükségem volt ahhoz, hogy még jobban elveszítsem magamat az Ő munkájában; hogy szolgáljak és fejlesszem tovább az ajándékokat, amelyekkel Ő megáldott engem. Aznap egy nagyon különleges mondat járt a fejemben, amelyet a misszióelnököm felesége ismételgetett mindig nekünk: „Képes vagy nehéz dolgok megtételére.” Igyekeztem folyamatosan erre gondolni, többek között akkor is, amikor a műkéz használatát tanultam, és próbáltam normális életet élni.
Jobbá válva
Az átélt csapások során mindvégig növekedett a bizonyságom – különösen pedig a csodákba vetett hitem. Csodák akkor történnek, amikor eltökélten, következetesen és hittel vágunk bele valamibe. Azoknak, akik hisznek Mennyei Atyában, mindig, minden körülmények között lehet reménységük.
Tudom, hogy a földi életemben folytatódni fognak a próbatételek, de nem kell félnem, mert a próbatételek közelebb vihetnek bennünket Mennyei Atyához, aki segíthet nekünk megtudni, hogyan fejlődjünk. A balesetem és az azóta általam átélt összes nehéz kihívás arra emlékeztet engem, hogy Mennyei Atyához kell fordulnom segítségért, Ő pedig azóta is segít, hogy jó irányba változzak. Nagyon örülök, hogy több hitért imádkoztam, valamint tudom, hogy a próbatételeim által képes voltam szolgálni Mennyei Atyát, és sokkal közelebb kerülni Őhozzá. Annak ellenére, hogy miként változtatták meg az életemet a próbatételek, igazán boldog és nagyon hálás vagyok, amiért ilyen messzire eljutottam Mennyei Atya segítségével. Alig várom már a napot, amikor feltámadok – amikor ismét láthatom Őt, és azt mondhatom Neki: „Köszönöm! Köszönöm, hogy alázatossá tettél, köszönöm, hogy alakítottál, köszönöm, hogy »növelted az én hitemet«!”