Segítségkérés a barátom öngyilkossága után
Azt gondoltam, hogy egyedül is le tudom küzdeni a depressziómat, de végül az változtatott meg mindent, amikor segítséget kértem.
Illusztrálta: Mitchell McAlevey
Néhány nyárral ezelőtt az egyik nap éppen dolgoztam, amikor hírt kaptam arról, hogy egy jó barátom öngyilkosságot követett el és meghalt. Ledöbbentem – tényleg nem tudtam, hogyan reagáljak. Emlékszem, ahogy ott ültem némán az íróasztalomnál, és nem tudtam, mire gondoljak vagy mit tegyek.
Mindenféle gondolat és érzelem árasztott el és zavart össze. De azt mondogattam magamnak, hogy jól vagyok, és túl fogok jutni ezen. A következő hónapok azonban a depresszió és szomorúság hullámával borítottak el engem. Sok volt akkor a könny és az álmatlan éjszaka. Voltak olyan reggelek, amikor még az ágyból sem tudtam kikelni. Úgy gondoltam, hogy az imáimat nem hallja és nem válaszolja meg senki. A szentírások olvasása unalmasnak tűnt és nem lelkesített. Reménytelenséget éreztem, és nem hittem, hogy a dolgok jobbra fordulnak.
Nagyon hosszú ideig féltem bárkivel is beszélni az akkori érzéseimről. Az emberek tudtak a veszteségemről, és javasolták is, hogy beszélgessünk, és hogy támogatnak, de ezt mindig visszautasítottam. „Nem akarok a terhükre lenni – gondoltam magamban. – Amúgy is megvannak a saját gondjaik. Miért törődnének az enyémmel?”
Egyik vasárnap a gyászom már-már elviselhetetlenné vált. Nem tudtam nyugton ülni az úrvacsorai gyűlés alatt. Amint végre-valahára véget ért a gyűlés, már célba is vettem a folyosót, hogy elhagyjam az épületet. Mielőtt azonban a kijárathoz értem volna, belefutottam egy nőbe az egyházközségemből, aki évekkel korábban öngyilkosság miatt veszítette el a fiát. Amint egymásra pillantottunk, a Lélek azt mondta nekem, hogy ideje mondanom valamit arról, amit érzek.
Ijesztő feladatnak tűnt, de megállítottam, és remegő hangon megkérdeztem: „Beszélhetnék veled egy kicsit? Segítségre van szükségem.”
Végighallgatta, hogy mi történt és mit érzek. Majd habozás nélkül karon fogott és könnyes szemmel ezt mondta: „Csak szeretném, ha tudnád, hogy nem a te hibád, és hogy vannak, akik nagyon szeretnek.”
Egyikünk sem állta meg sírás nélkül a következő beszélgetést. Számomra olyan volt, mintha oszlani kezdtek volna a fellegek. Végre valamiféle fénysugár vetült az életemre. Minden, amit aznap a folyosón mondott nekem, válasz volt az imáimra.
Amit a leginkább megtanultam azokból a pillanatokból, hogy akkor tudott végre elkezdődni a gyógyulásom, amikor megosztottam az érzéseimet. Addig valamiért arról győztem meg magamat, hogy mindennel szembe tudok nézni egyedül, és nincs szükségem segítségre. Nem tűnt fel, hogy körül vagyok véve olyanokkal, akik szeretnek és segíteni akarnak.
Megtanultam, hogy amikor azt mondjuk, „egy szív és egy elme” (Mózes 7:18), az azt jelenti, hogy a te szívfájdalmaid az én szívfájdalmaim, az én kínjaim pedig a te kínjaid is. Nemcsak azt jelenti ez, hogy szükség esetén segítséget nyújtunk, hanem azt is, hogy hajlandóak vagyunk elfogadni is a segítséget, amikor szükségünk van rá. Az, hogy egyszerűen csak hagytam másoknak, hogy segítsenek rajtam, döntőnek bizonyult, és végül ez vezetett el a teljes mentális felépülésemhez.
Ma, néhány évvel ezen élmény után, őszintén mondhatom, hogy egész életem során most vagyok a legboldogabb. Sok kemény munkával és legfőképpen Isten kegyelméből erősebb személlyé váltam, mint aki a történtek előtt voltam. Ima, szolgálat, sebezhetőség, alázat, terápia, számtalan áldás – ezek és még sok minden más segített nekem abban, hogy eljussak oda, ahol ma vagyok. Sokkal tartozom Mennyei Atyának, a családomnak és a közeli barátaimnak, amiért átsegítettek mindezen. Mennyire hálás vagyok azért, hogy segítséget kértem! Ez kulcsfontosságú volt a gyógyulásomhoz.