Ne hagyd ki ezt az áhítatot!
Hogyan hívj meg csodákat az életedbe?
Egy 2020. október 13-án, Salt Lake Cityben (USA, Utah), az Ensign College hallgatói számára tartott beszéd alapján. A teljes szöveg elolvasható az ensign.edu oldalon.
Határozzátok el ma, hogy a csodát észreveszitek, magatok is csoda lesztek, a csodáért letérdeltek, és akkor bizonyosan csodálatos áldások – nagyok és kicsik – várnak rátok.
Ma a Szabadítónk szolgálattételét fémjelző egyik összetevőről szeretnék beszélni.
A csodákról.
Azonban ahelyett, hogy elősorolnám az Ő temérdek óvilági és újvilági csodatételét, szeretnék elmesélni egy személyes csodát, amelynek sok évvel ezelőtt voltam a tanúja – abban a reményben, hogy rányitom a szemeteket a körülöttetek minden egyes nap történő csodákra.
A csodák mindig is az irgalmas és szerető Isten, valamint az Ő Fia, Jézus Krisztus működésének velejárói lesznek. Más szavakkal: számítsatok arra, hogy csodákat láttok majd az életetekben.
Pontosan mi teszi életünk egyik eseményét csodává, és immár nem hétköznapivá? A világ úgy határozza meg a csodát, mint ami egy „rendkívüli esemény a fizikai világban, mely minden ismert emberi vagy természeti erőt felülmúl, és a bekövetkeztének természetfeletti okot tulajdonítanak”, „egy olyan hatás vagy esemény, mely Isten művének megnyilvánulása, illetve annak tartják”, „hihetetlen, bámulatos dolog”1.
A pátriárkai áldásom egyik sorában ez áll: „És látni fogod az Úr kezét az életed során… és csodáknak leszel tanúja.” Ez finoman szólva is enyhe kifejezés. Leélve több mint 60 évet – közben majdnem meghalva, de egyúttal menet közben Isten jóságán mindvégig ámulva –, bizonyságot fogok tenni nektek arról, hogy minden egyes nap látom az Úr csodálatos és irgalmas kezét az életemben.
Valóban tanúja voltam csodáknak.
És biztonsággal megerősíthetem – vigyázat, spoiler! –, hogy függetlenül az egyedi helyzetetektől vagy körülményeitektől, mindegyikőtök naponta tapasztal meg csodákat, még akkor is, ha sokukról talán nincs is tudomásotok.
Szentekként a mi gondunk nem az áldások ínségével van. A mi „gondunk” az, hogy az Úr szövetséges népeként az egek csatornái szélesre vannak tárva, és szó szerint záporoznak belőle az áldások. Oly bőségesen megáldatunk, hogy a minket körülvevő temérdek csoda olykor átlagossá vagy akár láthatatlanná is válik az életünkben. Sajnálatos módon a bőség e zavara nem váltja ki sem a maradéktalan figyelmünket, sem a hálánkat úgy, ahogy kellene. Mint amikor hátszéllel haladunk: néha egyszerűen nem ismerjük fel a körülöttünk lévő csodák fenségességét és hatalmas voltát.
Ma el szeretném mondani az egyik apró csodát, amely teljes és osztatlan figyelmet kapott tőlem – egy olyan csodát, amelyről soha nem fogok megfeledkezni.
Az elveszett gyűrű
Nem sokkal azután történt, hogy jó néhány évvel ezelőtt a lányom, Emi, és a vejem, Chase, június elején hazatértek a mézeshetükről, és maradt még egy hetük, amelyet velünk tölthettek, mielőtt elutaztak volna az új kaliforniai otthonukba. Úgy tervezték, hogy azon a héten felbontják a nászajándékaikat, megírják a köszönőleveleket, majd bepakolnak az autóba.
Mondanom sem kell, hogy eléggé zsúfolt hetünk volt.
Másnap reggel azonban, az ajándékok felbontása után, Emi észrevette, hogy nincs az ujján a jegygyűrűje; mi több, a gyűrűtartón sem volt, ahol minden egyes este rendesen elhelyezte. Próbált nem pánikolni: tudta, hogy minden bizonnyal valahol a házban rakta le, úgyhogy keresni kezdte. Biztos volt benne, hogy bárhol legyen is, meg fogja találni. Ám miután egy felületes keresés semmit sem eredményezett, szólt Chase-nek, utána pedig a feleségemnek és nekem. Ekkor mindegyikünk nekiállt önállóan keresgélni, újra megnézve mindazt, ami felett korábban bizonyára elsiklott, biztosak lévén abban, hogy valamelyikünk meg fogja találni a gyűrűt. Csak hát nem így lett.
Amellett, hogy mennyibe került volna a gyűrű pótlása, ott volt még e becses és kiemelten jelképes karikagyűrű érzelmi értéke is. E jegygyűrű a szeretet, az áldozathozatal, a kemény munka és az egymás iránti elkötelezettség jelképe, valamint egy örökkévaló kapcsolat kézzelfogható jegye volt.
Chase egyetemistaként keményen dolgozott, hogy összeszedjen mindent, amit csak tudott, és megvehesse azt a gyűrűt. Emi pedig a jegyességük nyolc hónapja alatt mindvégig nagy becsben tartotta a gyűrű jelképes voltát, valamint a kettejük közt meglévő kötelékek örökkévaló, a gyűrű által jelképezett természetét.
Másnap reggel jött még több kérdés, még több csendes ima, és sokkal nagyobb odafigyeléssel ugrottunk neki a lázas keresés – nevezzük így – „második szintjének”. Ezúttal átfésültünk olyan helyiségeket is a házban, ahol Emi talán megfordult, csak megfeledkezett róla. Négykézláb keresgéltünk a kanapék alatt. Utána ugyanezen kanapék összes párnája alatt. De megint csak nem találtunk semmit.
Amikor eljött az elutazásuk napja, szomorú szívvel néztem a lányom csupasz bal kezét, és az arcán érthető módon tükröződő hiányérzetet. Induláskor ugyanakkor megdöbbenve tapasztaltam, hogy bár mindketten mélyen le voltak sújtva, mégis érthetetlenül nagy reményt fűztek a gyűrű megtalálásához. Nyugtáztam a reményüket. Ugyanakkor a józanabbik énem nem juthatott más következtetésre öt napnyi eredménytelen kutatás után, mint hogy ez a gyűrű elveszett.
Emi és Chase minden józan ész és észszerűség ellenére is derűlátó maradt, és valamiképpen eltöltötte őket a hit, hogy meglesz a gyűrű. Tanújelét adták annak a két dolognak, amely elengedhetetlen a csodák kialakulásának elősegítéséhez: lehorgonyoztak a hitben és a megingathatatlan reménységben – függetlenül attól, hogy milyen kicsinek tűntek is az esélyek. És ahelyett, hogy az idejüket egy másik megvásárolható gyűrű keresésével töltötték volna, inkább térden állva és a templomban töltötték az időt.
Még ha a hitük nem is nyerte el a jutalmát úgy, ahogy azt szerették volna, nem kételkedtek. Teljes szívükkel bíztak Istenben, nem pedig a maguk értelmére támaszkodtak (lásd Példabeszédek 3:5–6). Nem voltak hajlandóak átadni magukat annak, amiről J. R. R. Tolkien valahogy így írt A Gyűrű Szövetsége című klasszikus könyvében:
„Nincs hite annak, aki ott vesz búcsút, ahol az út sötétté válik.”2
Közel egy teljes hónap telt el eredménytelenül. Az út nem csak sötétté vált, de úgy tűnt, hogy zsákutcába is futott. Lényegében mindenki fel is adta – Emi és Chase kivételével.
Aztán az egyik este, munka után, egy hónappal azután, hogy a gyűrű elveszett, SMS-t kaptam Meagantől, a lánytól, aki a hajamat szokta vágni. Elolvastam egy mondatot, és hevesebben kezdett verni a szívem. Az üzenetben ez állt:
„Megtaláltátok végül Emi gyűrűjét?”
Néhány héttel korábban megemlítettem Meagannek, milyen szomorúak vagyunk Emi gyűrűjének elvesztése miatt. De el sem tudtam képzelni, miért küld nekem SMS-t, hacsak nem tud valamit róla. Remegő kézzel valamiképpen vissza tudtam küldeni egy nagyon tömör választ.
Ennyi állt benne: „Nem.”
„Tudnál küldeni egy képet a gyűrűjéről?”
Képet?! Miért szeretne Meagan képet? De ez nem számított. Éreztem, hogy valami történik, ezért küldtem egy fényképet, majd vártam a választ. Csupán négy szóból állt:
„Itt van a gyűrűje.”
Azonnal felhívtam Meagant, aki megkért, hogy menjek el a gyűrűért. „Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Úgy értem, teljesen biztos?” Elnevette magát és ezt mondta: „Gyere, nézd meg a saját szemeddel. Ez egy kész csoda, magad sem fogod elhinni.”
Hamarosan egy csodának lehettem a szemtanúja; egy olyan csodának, amelyre Brigham Young szerint Emi és Chase jogosulttá vált. Ezt mondta Young elnök:
„A csodák, avagy Isten hatalmának ezen különleges megnyilatkozásai nem a hitetleneknek valók. Azért vannak, hogy megtartsák a szenteket, hogy megerősítsék és megszilárdítsák azok hitét, akik szeretik, félik és szolgálják az Istent; nem a kívülállóknak.”3
Mielőtt elmesélem a csodás történet hátralevő részét, fel szeretném tenni a kérdést: Tartottatok-e már személyes csodaleltárt? Megszámoltátok-e az áldásaitokat, és felsoroltátok-e őket egyenként? Megszámoltátok-e már a sok áldásotokat, hogy lássátok, mily sokat tett értetek Isten?4
Ha nem, akkor hadd javasoljak három olyan módszert, amely segíteni fog beazonosítani az életetekben zajló számos csodát.
1. A csodát észrevenni
A csodát először is észre kell venni. Az én apró csodám könnyen látható volt. De ti vajon észreveszitek a csodákat, amelyek naponta történnek körülöttetek? Azt a tényt, hogy 20 éves korotokra a szívetek már több mint 840 millió alkalommal keringette a vért a testetekben. Vagy azt, hogy ott van a zsebetekben a mobiltelefonotok, amelynek a számítógépes teljesítménye több mint százezerszer múlja felül azét a gépét, amely 50 évvel ezelőtt embert juttatott a holdra. A legbecsesebb csoda pedig az, hogy a világ lakosságának azon 0,2%-a között vagytok, akik rendelkeznek a visszaállított evangéliummal, valamint annak minden kapcsolódó és felmagasztosító áldásával.
2. Csodának lenni
Hadd vegyem a bátorságot, és javasoljam azt, hogy a csodátok várása helyett döntsetek inkább úgy, hogy magatok is csodákat fogtok művelni. Isten meg akarja válaszolni az imátokat, de talán valaki más imáját is rajtatok keresztül. Amint azt Thomas S. Monson elnök (1927–2018) hangsúlyozta: „Kérlek – könyörgök nektek! –, ne imádkozzatok az erőtökhöz mért feladatokért! Imádkozzatok a feladataitokhoz mért erőért. Akkor nem a ti munkálkodásotok lesz a csoda, hanem ti magatok lesztek a csoda.”5 Kövessétek a Szentlélek késztetéseit, és engedjétek, hogy Isten rajtatok keresztül megválaszolja valaki más imáját. Tényleg úgy van, hogy „amikor embertársaitok szolgálatában vagytok, akkor is csak Istenetek szolgálatában vagytok” (Móziás 2:17).
3. Csodáért letérdelni
Ez fiziológiai értelemben azt jelenti, hogy derékszögben behajlítjuk azt a bizonyos ízületet a combunk és az alsó lábszárunk között, miközben – lelki értelemben – alázatosan Istenhez fordulunk az általunk keresett isteni beavatkozásért. Emlékezzetek rá, hogy a mi Istenünk a csodák Istene; hogy a Szabadítónk, Jézus Krisztus munkálkodása a csodák szolgálattételeként írható le.
Emlékezzetek rá, hogy Ő teremtette a földet és minden dolgot azon. Hogy a vizet borrá változtatta, a tamáskodókat hívővé. Hogy a vízen járt, meggyógyította a betegeket és feltámasztotta a halottakat. És hogy ma arra int bennünket, hogy imában kérjük Tőle ezeket a csodákat, ám azután legyünk türelemmel a céljaira és időzítésére való várakozásban.
Amint arra Jézus oly ékesen emlékeztet bennünket a Tan és szövetségekben: „Szenteljétek meg hát magatokat, hogy elmétek egyedül Istenre tekintsen, és el fognak jönni azok a napok, amikor meglátjátok őt; mert ő félrehúzza nektek arca elől a fátylat, és ez az ő idejében lesz, és az ő módján, és az ő akarata szerint” (Tan és szövetségek 88:68).
Isten a részletekben rejlik
És hogy miként történt Emi csodája? Nos, itt az „észrevenni, lenni, letérdelni” történet hátralevő része.
A szüleinél tett látogatás után egy Jilda nevű nő hazafelé tartott a kocsijában a három gyermekével és a férjével. A gyerekeknek sok minden tetszett a látogatás során, és ezek közül is kiemelkedett nagyi banános muffinja. Miután az autóban a gyerekek állandóan ezzel nyaggatták, Jilda megígérte, hogy megsüti nekik a muffinokat, miután hazaérnek. De mégis hogy? – gondolta magában. – Nincs is muffinformám. Ezzel a gondolattal a fejében aztán elszundított, miközben a férje hazafelé vezette az autót.
Ám valamilyen oknál fogva éppen akkor ébredt fel, amikor az autójuk egy ismerős kijárat felé közeledett az autópályán. Ekkor ugrott be neki az a gondolat, hogy a kedvenc háztartási boltjához pont annál a kijáratnál kell lemenni. Náluk biztosan lehet kapni muffinformákat. Gyorsan megkérte a férjét, hogy hajtson le az autópályáról, és menjen el ahhoz a bolthoz. Besétált, és egyenesen a konyhai kellékekhez ment, ahol elkezdte szemügyre venni a muffinformákat.
Ahogy megragadott egy formát a legfelső polcon, egy halk csilingelést hallott. Ahogy jobban megnézte, feltűnt neki, hogy az egyik forma nem illeszkedik a többibe. Ahogy kettészedte őket, rájött az okára: a formában egy csillogó gyémántgyűrű lapult. Mivel nem akarta, hogy rossz kezekbe kerüljön, úgy döntött, hogy elrakja, és amint hazaér, elkezdi keresni a tulajdonost.
Elvitte magával a gyűrűt a hajszalonba, ahol dolgozott. A nap folyamán elmesélte a gyűrű megtalálásának történetét a többi fodrásznak és ügyfélnek, ötleteket keresve arra, hogy miként juttassa vissza a jogos tulajdonoshoz. Mindeközben egy dauerekkel, hajfestésekkel és hajvágásokkal teli hosszú nap után Meagan már igencsak készen állt arra, hogy hazamenjen. Ám észrevette, hogy több fodrász is Jilda körül tömörül a szalon másik végében.
Késztetést érezve Meagan odasétált a csoporthoz, hogy lássa, miről szól ez a hűhó. Ahogy Jilda felmutatta a gyűrűt, Meagannek a lélegzete is elállt, majd pedig habozás nélkül így kiáltott fel: „Azt hiszem, tudom, hogy kié a gyűrű!” Ekkor írta nekem az SMS-t, és hát innentől már ismeritek a gyűrű csodája történetének hátralevő részét.
E történet összetett szálai szinte túl bonyolultak ahhoz, hogy felfogjuk. Ám ahogy a Jeremiásnál olvasható költői kérdés emlékeztet bennünket: „Ímé, én az Úr, Istene vagyok minden testnek, vajjon van-é valami lehetetlen nékem?” (Jeremiás 32:27).
Emi lányom később ezt írta erről az élményről:
„Köszönöm Istennek, hogy mindennél jobban bebizonyította, hogy Ő valóban részt vesz az életünk részleteiben, és képes a legvalószínűtlenebb dolgokat is valósággá tenni! Milyen kedves emlékeztető ez arra a tényre, hogy az imáink meghallgatásra lelnek, bármilyen apró legyen is gondunk! Ha nekünk fontos, Neki is fontos!”
Az Úr ismeri az általunk vágyott csodákat
Nos, bár ez a csoda pompás volt, mi a helyzet azokkal a csodákkal, amelyek nem történnek meg? És mit számít egy buta gyűrű? Vannak világméretű, a Covid19-hez hasonló makroesemények, és vannak olyan mikroesemények is, mint amilyenekért például most ti imádkoztok kétségbeesetten az életetekben. És a válasz az, hogy nem tudom.
De azt tudom, hogy Ő tudja. Én pedig bízom Benne. Azt is tudom, hogy ha tudja, mikor esik egy veréb a földre, akkor azt is tudja, hogy mikor hullik a földre akár csak egyetlen könnycseppetek is. Magától értetődően hitem van abban is, hogy Neki „hatalmában áll megszabadítani” (2 Nefi 31:19), és amint azt Pál tanította, „azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van, mint a kik az ő végzése szerint hivatalosak” (Rómabeliek 8:28).
A következőt tudom mondani: miközben a csodátokat várjátok, ne szalasszátok el a körülöttetek lévő mindennapos csodákat, például azt a csodát, amikor azt látjátok, hogy valaki teljes mértékben befogadja az evangéliumot és megváltozik a szíve – olyan valaki, aki úgy dönt, hogy elhagyja a bűnt és teljes mértékben megváltoztatja az életét, ekképpen pedig az örökkévaló sorsát. Vagy csupán az úrvacsora heti csodáját, a templomi szertartások pecsételő és gyógyító hatalmát, valamint a visszaállított evangélium minden más áldását. És kérlek, soha ne feledjétek a legfőbb csodákat: Jézus Krisztus engesztelését és feltámadását!
Ronald A. Rasband elder a Tizenkét Apostol Kvórumából a következőt tanította:
„Mit keressetek a saját életetekben? Istennek mely csodatételei emlékeztetnek titeket arra, hogy Ő a közelben van, ezt mondván: »Itt vagyok«? Gondoljatok azokra az alkalmakra – melyek akár naponta is megtörténhetnek –, amikor az Úr cselekedett az életetekben, majd pedig újra cselekedett. Tartsátok becsben ezeket olyan pillanatokként, amikor az Úr bízott bennetek és a döntéseitekben. Engedjétek, hogy Ő többet hozzon ki belőletek, mint amire ti magatok képesek vagytok. Tartsátok kincsnek az Ő beavatkozását.”6
Sőt, ne csak kincsként őrizzétek, de szüntelen törekedjetek is rá! Emlékezzetek rá, hogy Isten bármit és mindent meg tud tenni. Ő mindennek az Ura.
Nővérek és fivérek! Határozzátok el ma, hogy a csodát észreveszitek, magatok is csoda lesztek, a csodáért letérdeltek, és akkor bizonyosan csodálatos áldások – nagyok és kicsik – várnak rátok. Emihez és Chase-hez hasonlóan erőteljesen gyakorolhatjátok a hiteteket, tudván, hogy áldottak lesztek, akár beteljesül a csodátok pillanata, akár nem. Bízzatok az Úr menetrendjében! Menjetek hálával, kincsként őrizve azt, amit az Úr tett az életetek során, és emlékezzetek Jób szavaira: „Azért én a Mindenhatóhoz folyamodnám, az Istenre bíznám ügyemet. A ki nagy, végére mehetetlen dolgokat művel, és csudákat, a miknek száma nincsen” (Jób 5:8–9).