Nyomtatásban nem jelenik meg
Szolgálat: jobb adni, de jó kapni
Megszoktam, hogy én vagyok az, aki másokat szolgál. Amikor azonban egy orvos daganatokat fedezett fel a mellkasomban, megtanultam, milyen sokat jelent szolgálatban részesülni.
Az egyetemi éveim alatt kétszer is szolgáltam segítőegyleti elnökként, és más olyan elhívásaim is voltak a különböző egyházközségeimben, amelyek lehetővé tették számomra, hogy gyakran segítsek másoknak. Pszichológia szakon tanultam, és sok időt töltöttem azzal, hogy olyanoknak segítettem, akik különféle mentális betegségekkel és fogyatékosságokkal küszködtek.
Megszoktam, hogy én szolgálok, és nem engem részesítenek szolgálatban.
Aztán az egyik este egy mogyorónyi csomót fedeztem fel a mellkasomon. Néhány hétig figyelmen kívül hagytam, mígnem egy este hazajött a szobatársam, Rachel, aki annak előtte a missziós társam is volt. Ott ült velem szemben az ágyán, és akkor eszembe jutott, hogy a nagymamája mellrákban hunyt el.
Amióta felfedeztem a csomót, egyre csak tagadtam magam előtt, hogy bármi gond lenne; a családomban soha senkinek nem volt semmiféle egészségügyi gondja, nemhogy rákos lett volna. És még ha meg is akartam volna nézetni a csomót, fogalmam sem volt, hogy milyen kórházakhoz vagy orvosokhoz kellene fordulnom. De aznap este úgy éreztem, hogy valamit mondanom kellene Rachelnek.
Azonnal megölelt és együtt sírt velem. Aztán segített találnom egy orvost, hogy megvizsgálja a csomót. De nem érte be ennyivel: eljött velem az időpontra is, hogy ne legyek egyedül. Azzal tartotta tiszteletben a szövetségeit, hogy a Móziás 18:9-ben található tanácsot példázva „gyászol[t] azokkal, akik gyászolnak; igen, és megvigasztal[ta] azokat, akik vigasztalásra szorulnak”.
Az ezt követő orvosi vizsgálatok során megtudtam, hogy az általam érzett csomó egyike a mellkasomban lévő négy daganatnak. Méghozzá a legkisebb. Ez volt életem egyik legmegrázóbb élménye, és azért is volt különösen kemény, mert a tanulást és az egyházi elhívásokat is próbáltam egyensúlyban tartani.
Lesznek, akik Istent követve megáldanak minket
Bár később kiderült, hogy a daganatok jóindulatúak, sokat gondolkodtam ezen az élményen, és hogy a barátnőm mily nagy áldást jelentett számomra. Azt is segített meglátnom, mennyire fontos engedni másoknak, hogy szolgálatban részesítsenek.
Dieter F. Uchtdorf elder a Tizenkét Apostol Kvórumából ezt tanította:
„Mindannyian ismerjük azt, hogy »jobb adni, mint kapni« [vö. Apostolok cselekedetei 20:35], de azon tűnődöm, hogy nem hagyjuk-e néha figyelmen kívül vagy akár becsüljük is alá annak a fontosságát, hogy jól tudjunk kapni. […]
Egyesek néha már ott tartanak, hogy nem képesek ajándékot – vagy ami azt illeti: méltató szavakat – kapni anélkül, hogy kínosan vagy lekötelezve éreznék magukat. Tévesen úgy gondolják, hogy az egyetlen elfogadható reagálás arra, amikor ajándékot kapnak, az, ha valami még értékesebbet adnak cserébe.”1
Az egyházi elhívásaim és a pszichológiai tanulmányaim során azért tudtam sokat fejlődni, mert mások megengedték, hogy szolgáljam őket. Ha bárki azok közül, akinek a szolgálatára felkértek, megtagadta volna tőlem ezt a lehetőséget, akkor nem lettek volna ezek a tapasztalatok, amelyek lehetővé tették, hogy hasonlóbbá váljak a Szabadítómhoz azáltal, hogy az Ő nevében szolgálok.
A daganatok kapcsán szerzett tapasztalataim segítettek felismernem, miszerint ennek a fordítottja is igaz: amikor megtagadtam másoktól, hogy szolgálatban részesítsenek engem, akkor nem engedtem nekik, hogy olyan módokon fejlődjenek, miképpen azt mások számomra lehetővé tették. Egyúttal szent lehetőségeket szalasztottam el arra, hogy közelebb kerüljek hozzájuk és Krisztushoz. Ahogy Uchtdorf elder mondta: „Amikor jól és hálásan tudunk kapni, azzal ajtót nyitunk ahhoz, hogy elmélyítsük kapcsolatunkat azzal, aki adja az ajándékot. Amikor azonban nem értékelünk, vagy akár el is utasítunk egy ajándékot, akkor nemcsak azt bántjuk meg, aki felénk fordul, hanem bizonyos értelemben saját magunknak is kárt okozunk.”2
Az élet nem egyéni vállalkozás
Isten nem azt szánta nekünk, hogy egyedül járjunk a szövetség ösvényén, ahogyan nekem sem szánta azt, hogy egyedül keressek megoldást a daganataimra. Néha mi vagyunk azok, akik adnak, ugyanakkor Isten szándéka szerint kapnunk is kell, amikor szeretetben és szolgálatban részesülünk. Maga a Szabadító mutatott nekünk példát erre (lásd például Márk 14:3–9).
Ma már nem mondok nemet senkinek, ha sütit készítenének nekem egy feszült vizsgaidőszakban, vagy amikor egy nehéz napon meghívnak ebédelni. Ma már nem mondom azt a szolgálattevő nővéreimnek és fivéreimnek, hogy nem kell semmi; még ha nincs is szükségem éppen akkor semmire, legalább hadd imádkozzanak értem.
Ma már nem utasítok vissza senkit, aki felajánlja a segítségét. Cserébe pedig megtanultam: ha engedem másoknak, hogy segítsenek, azzal egyúttal Jézus Krisztusnak is hajlandóbb vagyok megengedni, hogy segítsen nekem. És az, hogy jobban beengedtem Őt az életembe, rengeteg erőt adott nekem.
Amint azt Uchtdorf elder tanította, „minden ajándék, amelyet felajánlanak nekünk – különösen a szívből jövő ajándék – lehetőséget ad a szeretet kötelékének az építésére vagy megerősítésére”3. Ez igaz a szeretteinkkel kapcsolatban (de még azokkal is, akiket nem ismerünk jól), és igaz Mennyei Atyával és Jézus Krisztussal kapcsolatban is.
Nagyon megáldattam ezzel a szemléletmódbeli változással, miáltal lehetővé tettem másoknak, hogy szolgálatban részesítsenek. Ahelyett, hogy visszautasítottam volna mások erőfeszítéseit a rólam való gondoskodásra, új barátságokat tudtam kialakítani az életemben – köztük egy mélyebb kapcsolatot a Szabadítómmal –, amikor engedtem, hogy a szolgálatot ne csak adni, hanem kapni is képes legyek.