Világméretű áhítatok
Mily szilárd alap


Mily szilárd alap

EOSZ áhítat fiatal felnőtteknek • 2014. november 2. • Ogdeni Tabernákulum, Utah állam, Ogden

Feleségemmel nagyon izgatottak vagyunk, hogy veletek lehetünk ezen az estén. Amikor azokra tekintünk, akiket itt láthatunk ma, magunk elé képzeljük a világ számos további pontján élő fiatal felnőtteket, egyedülállókat és házasokat egyaránt. Megadatott nekünk, hogy sokat utazzunk egyházszerte. Sokatokkal és sok hozzátok hasonló fiatallal találkoztunk már. Találkoztunk megtért fiatalokkal, és olyanokkal, akik a mélyebb megtérés elérésén munkálkodnak. Találkoztunk olyanokkal, akik elvesztek, és olyanokkal, akiket megtaláltak – vagyis pontosabban szólva, akik rátaláltak önmagukra. Találkoztunk nem a mi hitünket vallókkal, frissen megkeresztelkedettekkel, és olyanokkal is, akiknek a családja nemzedékekre visszanyúlóan az egyház tagja. Bizonyságot teszünk arról, hogy mindannyian Isten gyermekei, akiknek teljes körű lehetőség adatott az örökkévalóság összes áldásának elnyerésére.

Az egyház vezetősége nevében lelkesen jelentem ki számotokra, hogy szeretünk titeket! Közelről megfigyelve a prófétákat és apostolokat, úgy ismerve őket, ahogyan én ismerem, teljes bizonyossággal mondom, hogy nagy gondjuk van az egyház fiatal felnőtteire. Ti vagytok a jelen és a jövő. Szükségünk van rátok!

Ezt a gyűlést az Ogdeni Tabernákulumban tartjuk, ebben a gyönyörűen felújított épületben, mely a fenséges Utahi Ogden templom szomszédságában áll. A templomot és ezt a tabernákulumot csupán hat héttel ezelőtt szentelte fel újra Thomas S. Monson elnök. A templom egyike a világszerte jelenleg működő 143 templomnak. Amikor megszülettem, csupán nyolc templom állt. Ez jól jelzi, milyen öreg vagyok – vagy pozitívabb szemlélettel nézve: hogy az Úr mennyire felgyorsítja a munkáját.

A templomot használva metaforaként ma az alapokról fogok beszélni. Minden templom megtervezésekor és felépítésekor jelentős munkát fektetnek olyasvalamibe, ami a projekt elkészültével rejtve marad a szem elől: az alapba. Például egy művészi ábrázolás a jelenleg építés alatt álló Pennsylvaniai Philadelphia templomot jeleníti meg. Amikor készen lesz, eme rendkívüli épületnek 25 méter magasan húzódik majd a tetőzete, Moróni angyal pedig közel 60 méteres magasságba nyúlik majd. Amint látjátok, lenyűgöző lesz! Ám bármilyen impozáns és tekintélyes lesz is, mégis ki lesz téve a pusztító szeleknek és a romboló hatású talajvíznek, mely hatásokat ha nem tartanak ellenőrzés alatt, akkor azok jelentős kárt tehetnek ebben a nagyszerű épületben, sőt, akár romba is dönthetik.

Tudván, hogy ezek az erőhatások fáradhatatlan támadásnak veszik alá a leendő templomot, a mérnökök terveit követve a kivitelezők egy közel 10 méter mély gödröt ástak az épület egésze alá, méghozzá a Pennsylvaniában honos gránitba vájva, hogy rendíthetetlen alapot biztosítsanak az építkezéshez. A cement lábazatokat és alapzatokat aztán kőhorgonyokkal hozzáerősítették a kőzethez, hogy képesek legyenek ellenállni akár a legerősebb szélviharnak és talajvíznek is. A horgonyokat legalább 15, de akár 50 méterre is befúrták a gránitba, és négyzetcentiméterenként 17 tonna teherbírással rendelkeznek. A horgonyok 4 és fél méteres távolságban helyezkednek el egymástól.

Azért adtam ilyen részletes információt, hogy megtanítsam a következőt: Egy épület felépítésével ellentétben (mely akárhogy is nézzük, mégis csak mulandó) az örökké tartó (és remélhetően örök) életünk felépítésekor néha fájdalmasan kevés figyelmet szentelünk az alapzatunk megtervezésére és kialakítására. Ennek következtében aztán igencsak védtelenek vagyunk a veszélyes erőkkel szemben, és könnyű célpontot jelentünk számukra.

Olyan világban élünk, amelyben könnyű összezavarodni – ha nem figyelünk, megfeledkezhetünk arról, kik is vagyunk valójában. Thomas S. Monson elnök kijelentette:

„A halandóság olyan vizsgaidőszak, amikor be kell bizonyítanunk, hogy érdemesek vagyunk arra, hogy visszatérjünk Mennyei Atyánkhoz. Ahhoz, hogy megpróbáljanak minket, kihívásokkal és nehézségekkel kell szembenéznünk. Ezek összetörhetnek minket, így lelkünk felszíne megrepedezhet és összeomolhat, de csakis akkor, ha hitünk alapjainak és az igazságról szóló bizonyságunknak gyökerei nem nyúlnak elég mélyre bennünk.

Mások hitére és bizonyságára csak egy bizonyos ideig tudunk támaszkodni. Végül saját erős és mélyre fektetett alappal kell rendelkeznünk, ellenkező esetben nem leszünk képesek ellenállni az élet viharainak, amelyek bizony el fognakjönni.”1

Jézus Krisztus ily módon jellemezte ezt, egy olyan emberről szólva, aki meghallja és követi Őt:

„Hasonló valamely házépítő emberhez, a ki leásott és mélyre hatolt, és kősziklára vetett fundamentomot: mikor aztán árvíz lett, beleütközött a folyóvíz abba a házba, de azt meg nem mozdíthatta: mert kősziklán épült.

A ki pedig hallgatja, de nem tartja meg, hasonló ahhoz az emberhez, a ki csak a földön építette házát fundamentom nélkül: a melybe beleütközvén a folyóvíz, azonnal összeomlott; és nagy lett annak a háznak romlása” (Lukács 6:48–49).

Jézus Krisztus az a kőszikla, amelyre az alapunkat építenünk kell. Az Úr maga „Izráel kősziklája[ként]” utalt magára, és hangsúlyozottan kijelentette: „Aki erre a sziklára épít, soha nem bukik le” (T&Sz 50:44).

„…magasztaljátok Istenünket! – mondta Mózes. – Kőszikla! Cselekedete tökéletes” (5 Mózes 32:3–4). Dávid így kiáltott fel: „Az Úr az én kősziklám és kőváram… Paizsom nékem ő [és] erősségem” (2  Sámuel 22:2–3). Az Úr ezt mondta Énóknak: „Messiás vagyok, Sion királya, kősziklája a mennynek” (Mózes 7:53). Nefi e szavakkal dicsérte az Urat: „én szabadulásom kősziklája” és „igazlelkűségem kősziklája” (2 Nefi 4:30, 35). Ésaiás írásában az Urat egy próbakőnek, drága szegletkőnek, erős alapnak nevezi az Urat (lásd Ésaiás 28:16). Pál az egyház alapjának nevezte az apostolokat és a prófétákat, akik mellett „lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus” (Efézusbeliek 2:20).2

Ez nem új tan. Ilyen vagy olyan formában mindannyiunk érti. Hallottunk róla az Elemiben, a Fiatal Nők és az Ároni papság osztályaiban és kvórumaiban, a hitoktatáson, tanították nekünk a szüleink, a teljes idejű misszionáriusok, a barátaink, a helyi egyházi vezetők, a szentírások, illetve az élő próféták és apostolok. Akkor miért olyan nehéz oly sokunk számára, hogy e szerint éljen?

Nos, egyszerűen fogalmazva: mindennek el kell jutnia az elménkből a szívünkbe és a lelkünkbe. Többé kell válnia annál, amit mi néha gondolunk vagy akár érzünk – azzá kell válnia, akik vagyunk. Kapcsolatunknak Istennel, az Atyánkkal, továbbá örökkévaló tervével, valamint Jézus Krisztussal, az Ő Fiával és a mi Kősziklánkkal olyan szilárdan megalapozottnak kell lennie, hogy valóban az válik alapunk szegletkövévé. Önazonosságunk akkor elsődlegesen örökkévaló lényként határoz majd meg minket – Isten egyik fiaként vagy leányaként –, valamint Jézus Krisztus engesztelése áldásainak hálás befogadójaként. Ekkor aztán az önazonosság további igazlelkű részletei épülhetnek erre az alapra, mivel tudni fogjuk, mely dolgok örökkévalók és mely dolgok mulandók, és tudni fogjuk megfelelő fontossági sorrendbe állítani őket. Lesznek önazonosságunknak olyan részletei és velejáró gyakorlatai (melyek közül sokat a világ igen nagyra tart), amelyekről mi úgy döntünk, elhagyunk az életünkből.

Nagyon szeretem a közismert himnuszt: „Mily szilárd alap az Isten igéje”. Kedvenc feldolgozásom – nem meglepő módon – a Mormon Tabernákulum Kórus előadásában csendül fel. Amikor a kórus előtt ülök az általános konferencián, és hallom és érzem az orgona erejét, valamint az énekhangokat, a zenét és a szöveget, akkor szívem szerint azon nyomban beállnék közéjük énekelni. De tudom, hogy kitessékelnének a Konferencia-központból, szóval inkább visszafogom magam. Hallgassátok meg ezt a kedvenc himnuszt, ahogyan csupán négy héttel ezelőtt elhangzott az általános konferencia vasárnap délelőtti ülésén. Ízlelgessétek a szavait, különösen az utolsó versszakét. Valójában a hetedik versszak az, amelyet itt a negyedikként adtak elő.

Nemrégiben részt vettem egy gyűlésen a Salt Lake templomban az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma tagjaival, valamint mindazon általános felhatalmazottakkal, akik az egyház központjába vannak elhívva. Elénekeltük e gyönyörű himnusz szokásos első három versszakát, a harmadik után befejezve, amint az általános szokás az úrvacsorai és más gyűléseken. Ez alkalommal azonban Monson elnök így szólt: „Énekeljük el még a hetedik versszakot is!” Így aztán ezekkel a nagyszerű általános felhatalmazottakkal, köztük az élő prófétákkal és apostolokkal együtt énekeltük, hogy:

A lelket, melynek Jézus volt reménye,

Nem engedem Én át, az ellenségnek!

Bár a pokol, kérje e drága lelket,

Soha el nem hagyom, soha el nem hagyom,

Soha el nem hagyom, nem hagyom őt el!3

Megfelelően jellemzi-e ez azt, akik vagytok? Jellemzi-e legalább azt, akivé válni törekedtek? Nem könnyű erőfeszítés lelki alapot építeni és fenntartani. Kiépítésének folyamata hatalmas vállalkozás, fenntartása pedig egész életen át tartó erőfeszítés.

Titeket, akik valóban próbálkoztok, megdicsérünk, és szeretnénk tudni, mit is tesztek. Kérlek, osszátok meg velünk a közösségi médiában a #cesdevo címkével, a következő kijelentés kiegészítésével: „Azáltal építem lelki alapomat, hogy…” A válaszok olyan eltérőek lesznek, mint az egyéni körülményeitek, de ez így is van rendjén. Tehát a következő mondatot kell kiegészíteni: „Azáltal építem lelki alapomat, hogy…” Hálásak leszünk, ha hallhatunk felőletek, és ha megosztjátok velünk, mi zajlik az életetekben.

Ha soha nem is volt olyan alapotok, amilyenről most beszélünk, vagy elhanyagoltátok és engedtétek megrepedezni vagy leomlani, még nincs késő felvenni a védősisakot és munkához látni! Megadatott nektek az összes szükséges eszköz. Ugyanezek az eszközök szükségesek a már kialakított alap fenntartásához is. Tudjátok, mik ezek. Ide tartozik a következetes, minőségi ima, a szentírások segítségével végzett mindennapos evangéliumi tanulás, az egyház gyűlésein való aktív részvétel, különösen az igaz szándékkal végzett úrvacsoravétel, a folyamatos önzetlen szolgálat, valamint a szövetségek szorgalmas betartása.

A másik elengedhetetlen eszközt az élő próféták tanácsai jelentik. 15 ember van a földön, akiket prófétákként, látnokokként és kinyilatkoztatókként támogatunk. Birtokukban vannak Isten papságának kulcsai. Gyakran tanítanak bennünket. Évente több alkalommal emeljük fel kezünket, hogy támogassuk őket. Mindennap imádkozunk értük. Az a rendkívüli áldás azonban, hogy üzeneteik oly könnyen elérhetők, oda is vezethet, hogy kevésbé értékeljük fontosságukat.

Henry B. Eyring elnök így intett: „Az erős hittel rendelkezők logikusnak találják a próféták tanácsában keresni a biztonsághoz vezető ösvényt. Amikor a próféta szól, lehet, hogy a kevés hittel rendelkezők azt gondolják, hogy csupán egy bölcs embert hallanak okos tanácsot adni. Majd pedig, ha a tanácsa kényelmesnek és ésszerűnek tűnik, és megegyezik azzal, amit ők is akarnak tenni, akkor megfogadják azt. Ha nem így van, akkor azt vagy helytelen tanácsnak vélik, vagy úgy tekintenek a körülményeikre, hogy az igazolja számukra, ők miért kivételek az adott tanács alól.”

Eyring elnök így folytatta: „Szintén téves dolog azt hinni, hogy a próféták tanácsának elfogadása vagy elvetése nem több, mint elhatározni, hogy elfogadunk-e egy okos javaslatot, és élvezzük annak előnyeit, vagy ott maradunk, ahol vagyunk. A prófétai tanács elfogadásáról való nemleges döntésünk bizony megváltoztatja a talajt, amelyen állunk. Veszélyesebbé válik.”4

Az alap kiépítéséhez és fenntartásához tartsátok szem előtt ezt a három alapelvet: látásmód, elkötelezettség, önfegyelem. A látásmód a látásra való képességgel kapcsolatos. Evangéliumi összefüggésben néha örökkévaló szemszögnek is nevezzük. Ahogy azt Jákób leírta, nem más ez, mint úgy látni a dolgokat, „ahogy azok valójában vannak, és… ahogy azok valójában lesznek” (Jákób 4:13).

Az elkötelezettség annyit tesz: készen állni ígéretet tenni valamire. Ezt gyakran illetjük a szövetség elnevezéssel is. Istennel papsági szertartások által kötünk szövetségeket. Ne feledjétek: a szertartásokban „megnyilvánul az isteniség hatalma” (T&Sz 84:20). Istenen kívül késznek kell lennünk kötelezettséget vállalni önmagunkkal szemben, a házastársunkkal szemben (vagy arra, hogy házastárssá váljunk), illetve a barátaink és mindazok iránt, akikkel szolgálunk.

Az önfegyelmet meghatározhatjuk úgy, mint annak képességét, hogy következetesen összhangban élünk a bennünk lévő látásmóddal, valamint a felvállalt kötelezettségekkel. Az önfegyelem kialakítása elengedhetetlen a fejlődéshez, mivel ez az, ami tökéletesen összekapcsolja a tanulást a cselekvéssel. Lelki alapzatunk ereje végső soron abban mutatkozik meg, hogy miként éljük az életünket, különösen a csalódások és a kihívások idején.

Sok évvel ezelőtt Gordon B. Hinckley elnök elmesélte Caroline Hemenway történetét, aki 1873. január 2-án született Salt Lake Cityben, egy 11 gyermekes család második gyermekeként:

„Huszonkét éves korában Caroline férjhez ment George Harmanhoz. Hét gyermekük született, akik közül egy még kisgyermekként meghalt. Aztán harminckilenc esztendősen elhunyt a férje, így Caroline özvegyen maradt.

Húga, Grace, megboldogult férje fivérének, Davidnek volt a felesége. 1919-ben, a szörnyű influenzajárvány idején Davidet ledöntötte a betegség a lábáról, és hamarosan felesége, Grace is megbetegedett. Caroline viselte gondjukat, ahogyan gyermekeiknek és a saját gyermekeinek is. E gyötrelmek közepette Grace egy kisfiúnak adott életet, és a szülés után néhány órával meghalt. Caroline magához vette az apró újszülöttet, táplálta és megmentette az életét. Három héttel később saját kislánya, Annie is életét vesztette.

Mostanra Caroline elvesztette két gyermekét, a férjét és a húgát. Ezzel túlfeszült a húr, és Caroline összeomlott. Összeomlása következtében súlyos cukorbetegséget kapott, de ő mégsem lassított az iramon. Tovább gondoskodott húga kisbabájáról, sógora pedig, a gyermek édesapja, mindennap meglátogatta a kisfiút. David Harman és Caroline később összeházasodott, így aztán már tizenhárom gyermek volt az otthonukban.

Öt évvel később David olyan szörnyűséget szenvedett el, amely mélységesen próbára tette azokat is, akik vele együtt gyötrődtek. Egy alkalommal igen erős fertőtlenítőszert használt a magok vetésre való előkészítéséhez, amely a bőrén át bekerült a szervezetébe, végzetes folyamatot indítva el. Bőre és húsa levált a csontjairól. Nyelve és fogai kihullottak. A maró oldat szó szerint élve elemésztette.

Felesége ápolta e borzalmas kór idején, és amikor a férfi elhunyt, Caroline egyedül maradt öt saját és húga nyolc gyermekével a közel 120 hektáros farmjukon, ahol aztán gyermekeivel együtt szántott, vetett, öntözött és aratott, hogy gondoskodni tudjanak a szükségleteikről. Ebben az időben a Segítőegylet elnökeként is szolgált, mely tisztet 18 éven át töltötte be.

A családjáról való gondoskodás során és a jószívűség kezét nyújtva mások felé nap mint nap nyolc vekni kenyeret sütött, és hetente 40 adagnyi ruhát mosott ki. Tonnaszám főzött be gyümölcsöt és zöldséget, és ezer tojótyúkot nevelt, hogy némi készpénzhez jusson. Az önellátás volt a mércéje. A henyélést bűnnek tekintette. Gondoskodott az övéiről, és a kedvesség lelkületével nyúlt ki mások felé, ami nem engedte, hogy bárki, akinek a szükségéről tudomása volt, éhes, mezítelen vagy fedél nélkül maradjon.

Később feleségül ment Eugene Robisonhoz, aki röviddel azután szélhűdést kapott. A férje halálát megelőző öt éven át Caroline ápolta és gondoskodott minden szükségletéről.

Végül aztán, miután saját szervezete is kimerült és meggyötörte a cukorbetegség, hatvanhét esztendős korában elhunyt. A gyermekeiben elültetett iparkodás és kemény munka szokásai meghozták a gyümölcsüket az évek során. Húga csöpp újszülöttje, akiről születése óta gondoskodott, fivéreivel és nővéreivel együtt, akiket mind a szeretet és a hála vezérelt, jelentős összeget [adományoztak a Brigham Young Egyetemnek], amely lehetővé tette egy, [az édesanyjuk nevét viselő] gyönyörű épület felépítését.”5

A sziklaszilárd alap jelenti az egyedüli biztos védelmet a világ csapásaival szemben. Buzgón kell törekednünk arra, amit az Ammon és fivérei által tanított lámániták megkaptak, amikor azt mondták róluk, hogy „az Úrhoz tértek, [és] soha nem távolodtak el” (Alma 23:6).

Mary Ann Pratt 1837-ben ment feleségül Parley P. Pratthez. Amikor sok más szenttel együtt Missouriba költöztek, szörnyű üldöztetéseket kellett elviselniük. Amikor Joseph prófétával együtt Parley-t is elhurcolta a csőcselék Far Westben, majd pedig bebörtönözték, Mary Ann ágyhoz kötött beteg volt, miközben két kisgyermekéről is gondoskodott.

Később Mary Ann meglátogatta férjét a börtönben, és egy időre vele maradt. Ezt írta: „Osztoztam börtönében, amely egy dohos, sötét, koszos, levegőtlen hely volt, csupán egy kis rácsos nyílás volt az egyik oldalon. Egy ilyen helyen kellett aludnunk.”

Miután Parley-t szabadon engedték, Mary Ann és férje számos missziót teljesített New Yorkban és Angliában, és ott voltak azok között, akik megtették „a végső fáradságos gyülekezést Utahba”, ahogyan ő írt erről. Parley végül mártírhalált halt egy újabb misszió szolgálata során.

Élete e viharai ellenére Mary Ann Pratt hű maradt. Erővel telve jelentette ki: „Megkeresztelkedtem Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházába…, mivel az első prédikáció során, amelyet hallottam, meggyőződtem tanai igaz voltáról; és azt mondtam a szívemben, hogy ha csupán hárman lesznek, akik szilárdan kitartanak a hitben, akkor én köztük leszek; és minden üldöztetés során, amelyet el kellett viselnem, mindig ugyanígy éreztem; szívem soha nem tért el ettől az elhatározástól.”6

A ma esti téma igen személyes. Taníthatnak minket mások. Megfigyelhetünk másokat. Tanulhatunk mások tévedéseiből és sikereiből. De senki nem csinálhatja meg helyettünk. Senki sem építheti fel helyettünk a lelki alapunkat. E kérdésben saját magunk kivitelezői vagyunk.

Amint azt Hélamán oly erőteljesen tanította: „És most, fiaim, emlékezzetek, emlékezzetek rá, hogy Megváltónk sziklájára, aki Krisztus, Isten Fia, arra kell építenetek az alapotokat; hogy amikor az ördög elküldi erős szeleit, igen, nyilait a forgószélben, igen, amikor minden jégesője és hatalmas zivatara benneteket ver majd, akkor nem lesz hatalma felettetek, hogy lehurcoljon a nyomorúság és a végtelen jaj szakadékába, mert a szikla melyre építettetek – mely biztos alap – egy olyan alap, melyről nem bukhat le az ember, ha arra épít” (Hélamán 5:12).

Életem egyik meghatározó alapépítő élménye több mint 36 évvel ezelőtt történt. Egyetemi tanulmányaink végeztével Diane és én Honoluluba költöztünk (ahol én születtem és nevelkedtem), hogy megkezdjük életünk újabb szakaszát. Elég hosszú szakasznak bizonyult – 27 évig tartott! Egyedül egy prófétai elhívás tudott arra indítani, hogy elhagyjuk Hawaiit.

A Hawaii templomot – amely ma a Hawaii Laie templom néven ismeretes, mivel két templom is áll Hawaiin – eredetileg Heber J. Grant elnök szentelte fel (hozzávetőlegesen) Hálaadás napján, 1919. november 27-én. Ez volt az első Utah államon kívül épült templom, leszámítva a Kirtlandben és a Nauvooban állókat. Közel hat évtizeden keresztül szolgálta a szenteket Hawaiin, illetve az idő java részében a Csendes-óceáni-szigeteken és Ázsiában élőket is. Az 1970-es évek közepén be kellett zárni a templomot, hogy kibővítsék és felújítsák. Így aztán újra is kellett szentelni. Erre 1978. június 13-án került sor.

Az újraszentelésen az egyház elnöke, Spencer W. Kimball elnökölt. Vele volt első és második tanácsosa is, N. Eldon Tanner és Marion G. Romney. Jelen volt továbbá Ezra Taft Benson, a Tizenkét Apostol Kvórumának elnöke, illetve a Tizenkettek és a Hetvenek más tagjai. Nos, nemigen láthatnánk ilyesmit napjaink igencsak kibővült egyházában, hogy ilyen sok rangidős Fivér van jelen egy eseményen oly távol az egyház központjától, de nekünk megadatott ez az áldás 1978-ban.

Akkoriban fiatal papsági vezető voltam, és a templom újraszentelését koordináló bizottság arra kért, felügyeljem Kimball elnök és kísérete helyi biztonságát és közlekedését. Nem akarok túl nagy jelentőséget tulajdonítani a megbízásomnak: egyszerű háttérmunkát végeztem. Feladatom azonban közelséget biztosított Kimball elnökhöz. Egy egyhetes időtartamon keresztül, mely alatt háromnapos templom újraszentelési ülésekre, egy ünnepélyes gyűlésre, valamint egy hatalmas regionális konferenciára került sor, közelről figyelhettem az egyház elnökét. Figyeltem, amint tanít, bizonyságot tesz és jövendöl, felhatalmazással és hatalommal. Láttam arra tett fáradhatatlan erőfeszítéseit, hogy szolgálja az egyéneket, személyes találkozásra kérve lehetőséget olyanokkal, akikre a gyűléseken vagy jártában-keltében figyelt fel. Tanúja voltam, hogy folyamatosan eszköz volt Isten kezében (lásd Alma 17:9). Hatalmas benyomást tett rám!

A hét elteltével kimentünk a repülőtérre, hogy Kimball elnök és kísérete hazautazzon. Ismét kihangsúlyozva igencsak korlátozott és pusztán a háttérben meghúzódó szerepemet, a következőket osztom meg veletek: Kimball elnök odajött hozzám, hogy köszönetet mondjon szerény erőfeszítéseimért. Nem volt nagy termetű, én viszont elég magas vagyok. A zakóm gallérjánál fogva megragadott, és szinte lerántott magához, azután arcon csókolt és köszönetet mondott. Miután pár lépésnyire odébb ment, visszalépett hozzám. Ugyanúgy megragadott, mint azelőtt, és ismét magához húzott. Ez alkalommal a másik arcomon csókolt meg, és kifejezte a szeretetét irántam. Aztán elment.

A látogatása előtti évben jelent meg egy életrajz Spencer W. Kimballról, melyet fia és unokája írtak. Akkor meg is szereztem, elolvastam, és érdekesnek találtam. Ám miután részem volt ebben az igen személyes élményben Spencer Woolley Kimball-lal, a reptérről hazaérve nyomban levettem a könyvespolcról azt a vaskos kötetet, mert égető vágyat éreztem arra, hogy újra elolvassam. Az ezt követő számos napban minden ébren töltött órámat, amelyben nem voltak más kötelezettségeim, az olvasásra és az elmélkedésre fordítottam. Hiszen, látjátok, most már olyasvalakiről olvastam, akit mélyen szerettem. Most már olyasvalakiről olvastam, akiről tudtam, hogy szeret engem. Olyasvalakiről olvastam, akiért bármit megtennék, mert tudtam, hogy bármit kérne is, az a javamat szolgálná.

Eme élményem hevében részem volt egy másik élményben is. Ez túl személyes ahhoz, hogy megosszam, de általa mély szégyenkezés töltött el. Rádöbbentem, hogy nincs meg bennem ugyanez a szeretet és tisztelet azok iránt, akik a leginkább számítanak, vagyis az Istenség tagjai iránt, különösképpen pedig Jézus a Krisztus, a Szabadító és Megváltó iránt. Ez arra indított, hogy tanulmányozzam az Ő „életrajzát”, és ima, böjt és elmélkedés útján megtudjam, hogy olyasvalakiről olvasok, akit mélyen szeretek. Most már olyasvalakiről olvastam, akiről tudtam, hogy szeret engem. Olyasvalakiről olvastam, akiért bármit megtennék, mert tudtam, hogy bármit kérne is, az a javamat szolgálná.

Drága ifjú barátaim! Bizonyságomat teszem arról, hogy ez a tudás mindent megváltoztatott az életemben és a családomban. Sietve hozzá kell tennem, hogy ez azért nem tett minket hibátlanná egy varázsütésre, és nem feltétlenül lett könnyebb sem az életünk. Mindez ellentétben állna Isten tervével. Viszont alapvető reményt adott – „tökéletesen ragyogó reménység[et]” (2 Nefi 31:20). Soha nem merült fel bennem, hogy feladom, abbahagyom, vagy meghátrálok. Ugyanezt kívánom számotokra is.

Még ha ily pompás látványt nyújtotok is, egy ekkora gyülekezetben hatalmas öröm és hatalmas fájdalom is jelen van. Egyénenként talán mélyen átérzitek az élet nehéz terheinek súlyát. Megeshet, hogy nem úgy mennek a dolgok a családotokban, ahogyan szeretnétek. Előfordulhat, hogy küszködtök a hitetekkel. Meglehet, hogy egy múltbéli dologgal küzdötök – akár olyasmivel, amit ti magatok tettetek, akár olyasmivel, amit mások igaztalanul tettek veletek. Néhányatoknak talán olyan fizikai, mentális vagy érzelmi kihívásaik vannak, amelyek elviselése erőn felülinek tűnik. Bármilyen körülmények közepette legyetek is, ha van szilárd alapotok, az könnyíteni fog a terheteken. Ha nem pusztán az ajkatokon, hanem a szívetekben és a lelketekben is felcsendül az Isten gyermeke vagyok7 című, gyakran énekelt himnusz, és ha folyamatosan támaszkodtok a Szabadító, Jézus Krisztus engesztelésére, akkor békességet és vigaszt tapasztalhattok még a legnehezebb időkben is.

A mai nap sarkalatos, sőt, akár történelmi jelentőségű is lehet az életünkben. Ez lehet az a nap, amikor döntést hozunk és megtesszük az alapunk felépítésére vagy megerősítésére tett fegyelmezett erőfeszítéseket. Néhányunknak ez azt jelentheti, hogy felhagyunk valamilyen függőséget okozó szokással vagy visszataszító gyakorlattal, amely sértő Istennek. Másoknak talán életünk fontossági sorrendjének újragondolását jelentheti, Isten iránti szeretetünket helyezve mindenek elé. Ez minden árat megér. Valójában ez jelenti életünk munkájának a lényegét.

Amilyen személyesen és egyénileg csak lehetséges egy ilyen hatalmas hallgatóság esetében, kijelentem nektek tanúbizonyságomat Jézus Krisztusról, az egyház szegletkövéről és életünk kősziklájáról. Tanúságomat teszem az Ő szent nevéről. Tanúságot teszek felhatalmazásáról és küldetéséről, és ami a legfontosabb, engesztelő áldozatáról, amely lehetővé teszi számunkra, hogy Hozzá jöjjünk (lásd Moróni 10:32), mindegy, milyenek a múltbéli vagy a jelenlegi körülményeink. Jézus Krisztus nevében, ámen.

Jegyzetek

  1. Lásd Thomas S. Monson: Mily szilárd az alapja. Ensign vagy Liahóna, 2006. nov. 62.

  2. A szentírások listája átdolgozva innen: Robert J. Matthews, “I Have a Question,” Ensign, Jan. 1984, 52.

  3. Mily szilárd alap az Isten igéje. Himnuszok, 37. sz.

  4. Henry B. Eyring, “Finding Safety in Counsel,” Ensign, May 1997, 25.

  5. Gordon B. Hinckley, “Five Million Members—a Milestone and Not a Summit,” Ensign, May 1982, 45–46.

  6. Mary Ann Pratt története a következő forrásból lett átvéve: Sheri Dew, Women and the Priesthood: What One Mormon Woman Believes (2013), 94–95; see also Edward W. Tullidge, The Women of Mormondom (1877), 406–7.

  7. Isten gyermeke vagyok. Himnuszok, 301. sz.

Nyomtatás