Megmenti az életedet

D. Todd Christofferson elder

a Tizenkét Apostol Kvórumából

Kép

EOSZ Áhítat fiatal felnőtteknek • 2014. szeptember14. • Brigham Young Egyetem

Amikor Jézus az apostolaival Czézárea Filippiben volt, azt kérdezte tőlük: „Ti… kinek mondotok engem?”¹ Péter, áhítatos ékesszólással és hatalommal így válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.”² Izgalommal tölt el, mikor hallom ezeket a szavakat; és az is, ha kimondom őket. E szent pillanatok után nem sokkal azonban, Jézus beszélt az apostolainak közelgő haláláról és feltámadásáról, Péter pedig ellentmondott neki. Emiatt Péter éles feddést kapott, mondván, hogy nincs összhangban, vagyis „nem gondol” az Isten dolgaira, „hanem az emberi dolgokra”³. Jézus ezután „fokozott szeretetet mutatva az iránt, akit megfed[ett]”⁴, kedvesen arra utasította Pétert és a fivéreit, hogy vegyék fel a keresztjüket, és veszítsék el a saját életüket azért, hogy ráleljenek egy bővelkedő örök életre, és hogy minderre Ő maga a tökéletes példa. Nézzük meg ennek az eseménynek a bemutatását az egyik bibliai videóban, melyet az egyház készített:

Jézus: Az ember Fiának sokat kell szenvedni, és megvettetni a vénektől és a főpapoktól és írástudóktól, és megöletni, és harmadnapra feltámadni.

Péter: Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik ez meg te véled.

Jézus: Távozz tőlem Sátán; bántásomra vagy nékem; mert nem gondolsz az Isten dolgaira, hanem az emberi dolgokra. Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Mert a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; a ki pedig elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért? Mert az embernek Fia eljő az ő Atyjának dicsőségében, az ő angyalaival; és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint.⁵

Szeretnék az Úr látszólag ellentmondásos kijelentéséről beszélni, arról, hogy „a ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt”⁶. Erőteljes, messze ható tantételt tanít meg, melyet értenünk és alkalmaznunk kell.

Egy megfontolt professzor így vélekedett: „Amint magasabbak az egek a földnél, úgy Isten is nagyobb munkát végez az életeddel, mint amit te szeretnél elmeséltetni ezzel az élettel. Az Ő élete túlszárnyalja a terveidet, céljaidat vagy félelmeidet. Ahhoz, hogy megmentsd az életed, el kell engedned a saját történeteidet, és percről percre, napról napra vissza kell adnod Neki az életed.”⁷

Minél többet gondolkodom rajta, annál inkább rácsodálkozom, Jézus mennyire állhatatosan adta át életét az Atyának, milyen tökéletesen veszítette el azt az Atya akaratában: az életében és halálában egyaránt. Ez pont az ellenkezője Sátán hozzáállásának és megközelítésének, mely napjaink énközpontú világában oly széles körben elfogadott. A halandóság előtti tanácsokban, hogy önként betöltse a Szabadító szerepét az Atya isteni tervében, Jézus ezt mondta: „Atyám, a te akaratod legyen meg, és a dicsőség legyen tiéd mindörökké.”⁸ Másfelől Lucifer kijelentette: „Íme, itt vagyok, küldj engem, én fiad leszek, és az egész emberiséget megváltom, hogy egyetlen lélek sem vész el, és ezt biztosan megteszem; add hát nekem a neked járó tiszteletet.”⁹

Krisztus azon parancsolata, hogy kövessük Őt, a sátáni modell újbóli elvetését parancsolja meg, és azt, hogy veszítsük el életünket az igazi, a valódi élet kedvéért, a celesztiális királyságra érdemes életért, melyet Isten mindannyiunk számára elképzelt. Ez az élet megáld majd mindenkit, akit megérintünk, és szentté tesz bennünket. A jelenlegi, korlátozott elképzelésünkhöz képest az az élet minden képzeletet felülmúl. Sőt, „szem nem lát[ta], fül nem hallott[a] és embernek szíve meg se gondolt[a] [mindazon dolgokat], a miket Isten készített az őt szeretőknek”¹⁰.

Azt kívánom, bárcsak több beszélgetés lenne meg abból, ami Jézus és a tanítványai között zajlott. Hasznos lenne még jobban rávilágítani, mit jelent a gyakorlatban elveszíteni az életünket Őérte, és ezáltal megtalálni azt. Ám miközben ezen gondolkodtam, rájöttem, hogy amit a Szabadító közvetlenül a kijelentése előtt és utána mondott, értékes útmutatóként szolgálnak. Nézzünk meg három ilyen kijelentést a szövegkörnyezetükben.

Tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét mindennap

Az első azok a szavak, melyeket közvetlenül azelőtt ejtett ki, hogy azt mondta: „a ki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt”¹¹. Ahogy azt mindegyik szinoptikus evangéliumban feljegyezték, Jézus azt mondta: „Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.”¹² Lukács hozzáadja a mindennap szót: „…vegye fel az ő keresztjét minden nap”¹³. Máté könyvének Joseph Smith fordítása kibővíti ezt a kijelentést az Úr meghatározásával, hogy mit jelent felvenni a keresztünket: „És most ahhoz, hogy valaki felvegye keresztjét, tagadja meg magát minden istentelenségtől, és minden világi vágyakozástól, és tartsa be a parancsolataimat.”¹⁴

Ez egybehangzik Jakab kijelentésével: „Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.”¹⁵ Ez egy mindennapi életvitelt jelent, elkerülve minden tisztátalanságot, és közben megtartva a két nagy parancsolatot: Isten és felebarátaink szeretetét, melyektől az összes többi parancsolat is függ.¹⁶ Így hát az életünk elvesztése azért a nagyobb életért, melyet az Úr elképzelt számunkra, egyrészt abból áll, hogy nap mint nap magunkra vesszük az Ő keresztjét.

Ha valaki vallást tesz rólam, én is vallást teszek róla az Atya előtt

Egy második, ezzel kapcsolatos kijelentés szerint, ha meg akarjuk találni az életünket azáltal, hogy Őérte és az evangéliumért elveszítjük azt, hajlandónak kell lennünk arra, hogy tanítványságunkat nyilvánosságra hozzuk: „Mert valaki szégyel engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzetség között, az embernek Fia is szégyelni fogja azt, mikor eljő az ő Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.”¹⁷

Máté könyvében egy ide kapcsolódó kijelentést találunk:

„Valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek Arról az én mennyei Atyám előtt;

A ki pedig megtagad engem az emberek előtt, én is megtagadom azt az én mennyei Atyám előtt.”¹⁸

Az egyik nyilvánvaló és kijózanító jelentése annak, hogy Krisztus megvallásával elveszítjük az életünket, az, amikor szó szerint, fizikailag veszítjük azt el, azáltal, hogy megvédjük az Őbelé vetett hitünket. Hozzászoktunk a gondolathoz, hogy ez a szélsőséges követelmény csupán a történelem korábbi időszakaiban volt érvényben – például amikor a múltbéli mártírokról olvasunk, beleértve a legtöbb ősi apostolt. Láthatjuk azonban, hogy ami a múlté, átnyúlik a jelenbe is. Az Irakból és Szíriából érkező híradások szerint az elmúlt hónapokban több száz keresztényt és egyéb kisebbséget űztek el az otthonából vagy öltek meg iszlám szélsőségesek. A terroristák azt követelik, hogy ezek a keresztények térjenek át az ő iszlám hitükre, hagyják el a falvaikat, vagy pusztuljanak el. A keresztények azonban nem hajlandóak Őt megtagadni, ezért sokan elmenekültek, sokukat pedig megölték.¹⁹ Ezek a lelkek biztosan azok között lesznek, akikről a Szabadító nem szégyell majd vallást tenni Atyja előtt, egy eljövendő napon. Nem tudjuk, mit tartogat a jövő, de ha bármelyikünknek szembe kell néznünk azzal a próbatétellel, hogy szó szerint elveszítsük életünket a Mester céljaiért, bízom benne, hogy ugyanilyen bátorságot és hűséget mutatunk majd.

A Szabadító tanításának leggyakoribb (és sokszor a legnehezebb) alkalmazása azonban azzal függ össze, ahogyan nap mint nap élünk. Köze van kimondott szavainkhoz, és az általunk mutatott példához. Az életünknek vallást kell tennie Krisztusról, és szavainkkal együtt az Őbelé vetett hitünkről és iránta való odaadásunkról kell hogy tanúskodjon. És ezt a bizonyságot határozottan meg kell védeni azok gúnyolódásával, diszkriminációjával vagy rágalmazásával szemben, akik támadják Őt „e parázna és bűnös nemzetség között”²⁰.

Egy másik alkalommal az Úr ezt a figyelemre méltó kijelentést tette a hozzá való hűségről:

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak [a] földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.

Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támaszszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt;

És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe.

A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám;

És a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám.”²¹

Azt mondani, hogy nem azért jött, hogy békét hozzon, hanem fegyvert, első benyomásra ellentétesnek tűnhet azokkal a szentírásokkal, melyek úgy utalnak Krisztusra, mint a „békesség fejedelme”²², valamint a születésekor elhangzó kijelentéssel: „dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!”²³, illetve más ismert utalásokkal, mint amilyen a „békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek”²⁴. „Való igaz, hogy Krisztus békét hozni jött: békét hívő és Isten között, békét az emberek között. Ám Krisztus eljövetelének elkerülhetetlen eredménye az, hogy konfliktus támadjon: Krisztus és az antikrisztus, a világosság és a sötétség, Krisztus gyermekei és az ördög gyermekei között. Ez az összetűzés még egyazon család tagjai közt is felbukkanhat.”²⁵

Biztos vagyok benne, hogy e világméretű nézőközönségből sokan személyesen is megtapasztaltátok, mit fejez ki az Úr ezekben a versekben. Biztosan van közöttetek, akit az édesapja és édesanyja, vagy a saját testvérei kiközösítettek, amikor elfogadtátok Jézus Krisztus evangéliumát, és szövetségre léptetek Ővele. Így vagy úgy, de a Krisztus iránti felsőbb rangú szeretetetek megkövetelte azon kapcsolataitok feláldozását, melyek kedvesek voltak számotokra, és sok könnyet hullattatok. Mégis töretlen szeretetetekkel állhatatosan viselitek a keresztet, és nem szégyellitek Isten Fiát.

Körülbelül három évvel ezelőtt az egyház egyik tagja egy Mormon könyvét ajándékozott amis barátjának Ohióban. A barátja elkezdte olvasni a könyvet, és le sem tudta tenni. Három napig másra sem vágyott, csak hogy elolvassa a Mormon könyvét. A feleségével megkeresztelkedtek, és hét hónapon belül három másik amis házaspár is megtért és megkeresztelkedett az egyházban. Néhány hónappal később a gyermekeik is megkeresztelkedtek. Ez a három család úgy döntött, hogy a közösségükben maradnak, és folytatják amis életmódjukat, még ha el is hagyták amis hitüket. A keresztelkedésük miatt azonban kiközösítették őket amis felebarátaik, akikkel előtte szoros kapcsolatban voltak. A kiközösítés azt jelenti, hogy amis közösségükből senki nem beszél velük, nem dolgozik velük, nem üzletel velük, és semmilyen más módon nem tart velük kapcsolatot. Ez nemcsak a barátokra, hanem a családtagokra is vonatkozik: a testvéreikre, szüleikre és nagyszüleikre.

Ezek az amis szentek eleinte nagyon egyedül és elszigetelten érezték magukat, különösen miután a gyermekeiket is kiközösítették és kirúgták az amis iskolából amiatt, hogy megkeresztelkedtek és tagjai lettek Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházának. A gyermekeiknek el kellett viselniük, hogy a nagyszüleik, unokatestvéreik és közvetlen szomszédjaik kiközösítik őket. Ezekben a családokban még néhány idősebb gyermek is, akik nem fogadták el az evangéliumot, nem hajlandóak beszélni vagy akárcsak tudomást venni a szüleikről. E családok komoly küzdelmet folytattak azért, hogy felépüljenek a kiközösítés társadalmi és gazdasági következményeiből, de sikerült nekik.

A hitük továbbra is erős. A kiközösítésből fakadó megpróbáltatások és szembenállások állhatatossá és rendíthetetlenné tették őket. Egy évvel azután, hogy megkeresztelkedtek, a családtagokat egymáshoz pecsételték a templomban, és továbbra is hithűen látogatják a templomot hetente. A szertartásokban való részesülésük, valamint a szövetségeik megkötése és megtartása erőt adott nekik. Mindannyian tevékenyek az egyházi csoportjukban, és keresik a módját, hogy hogyan osszák meg tágabb családjukkal és közösségükkel az evangélium világosságát és az azzal kapcsolatos tudásukat kedves, szolgálatteljes cselekedetekkel.

Igen, a Jézus Krisztus Egyházához való csatlakozás ára magas lehet, de az intés, hogy Krisztust emeljük minden más fölé – még akár a legszűkebb családtagjaink fölé is –, azokra is vonatkozik, akik a szövetségben születtek. Sokan úgy lettünk az egyház tagjai, hogy nem voltak ellenzőink, talán gyermekként. A kihívás, mellyel nekünk kell szembenéznünk, az, hogy hűek maradjunk a Szabadítóhoz és az Ő egyházához az olyan szülőkkel, rokonokkal, testvérekkel vagy akár gyermekekkel szemben is, akiknek viselkedése, hite vagy döntései lehetetlenné teszik, hogy az Urat és őket egyszerre támogassuk. Ez nem szeretet kérdése. Szerethetjük és úgy is kell szeretnünk egymást, ahogyan Jézus szeret minket. Ahogy Ő mondta: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.”²⁶ Ám az Úr arra emlékeztet bennünket, hogy „a ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám”²⁷. Így bár a családi szeretet folytatódik, a kapcsolatok néha megszakadnak, és a körülményektől függően időnként még akár a támogatást vagy toleranciát is felfüggesztjük a magasabb rendű szeretet érdekében.

Valójában a legjobb módja annak, hogy segítsünk azoknak, akiket szeretünk – a legjobb módja annak, hogyan szeressük őket – az, ha továbbra is a Szabadítót tesszük első helyre. Ha elsodródunk az Úrtól azon szeretteink iránti együttérzésből, akik szenvednek vagy csüggedtek, akkor elveszítjük az eszközt, mely által talán segíthettünk volna nekik. Ha azonban szilárdan gyökeret verünk a Krisztusba vetett hitben, olyan helyzetbe kerülünk, hogy kapni és adni is képesek leszünk az isteni segítségből. Ha (vagy inkább amikor) eljön az a pillanat, hogy egy szeretett családtagunk kétségbeesetten oda szeretne fordulni az egyetlen igaz és tartós segítségforráshoz, tudni fogja, kit bízzon meg, hogy vezetője és társa legyen. Eközben a Szent Lélek ajándékával, mely képes vezetni minket, állandó szolgálatot végezhetünk azért, hogy enyhítsük a rossz választásokból fakadó fájdalmat, és bekötözzük a sebeket, amennyire tehetjük. Máskülönben sem azokat nem szolgáljuk, akiket szeretünk, sem magunkat.

Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?

A harmadik elem, melyet megemlítek, ami által életünket elveszíthetjük az Úrért, az Úr szavaiban található:

„És aki elveszti életét ebben a világban énértem, megtalálja azt eljövendő világban.

Ezért felejtsétek el a világot, és mentsétek meg a lelketeket; mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkét pedig elveszíti? Avagy mit adhat az ember váltságul az ő lelkéért?”²⁸

Ahogyan a Joseph Smith fordításban áll: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, de mégsem fogadja be azt, akit Isten elrendelt, és elveszíti lelkét, és ő maga száműzötté válik?”²⁹

Azt mondani, hogy elveszteni a világot azért, „akit Isten elrendelt”, ellenkezik napjaink világnézetével, és akkor finoman fogalmaztam. Azok a prioritások és érdekeltségek, melyek a leggyakrabban megjelennek körülöttünk (és néha önmagunkban), mérhetetlenül önzőek: az elismerés utáni vágy; a kitartó törekvés arra, hogy elismerjék az ember jogait (beleértve egy állítólagos jogot ahhoz, hogy soha ne sértsenek meg); az emésztő vágy a pénz, tárgyak és hatalom megszerzésére; az érzés, hogy nekünk jár a kényelem és az öröm; a cél, hogy minimalizáljuk a felelősséget és elkerüljünk mindenfajta személyes áldozatot valaki más jólétéért; stb.

Ezzel nem azt mondom, hogy ne törekedjünk sikerre, vagy kiválóságra az érdemleges törekvéseinkben, beleértve a tanulmányainkat és a tiszteletre méltó munkát. Néhány hónapja Jed Rubenfeld és Amy Chua, akik férj és feleség és mindketten a Yale Jogi Egyetem professzorai, kiadták A hármas csomag: Hogyan magyarázza meg három valószínűtlen jellemvonás a kulturális csoportok felemelkedését és bukását Amerikában című könyvet. Azt állítják, hogy néhány csoport Amerikában három kulturális jellemző miatt teljesít jobban másoknál, és ezt kifejtik a könyvükben. Chua és Rubenfeld a mormonokat, a zsidókat, az ázsiaiakat, a nyugat-afrikai bevándorlókat, az indiai-amerikaikat és a kubai-amerikaiakat tartják olyan csoportoknak, melyek napjainkban rendelkeznek ezekkel a jellemvonásokkal.³⁰

Összehasonlítva ezeket a csoportokat az amerikai társadalom egészével „a keresetet, akadémiai teljesítményt, vállalati vezetést, szakmai eredményeket és más hagyományos paramétereket tekintve” Chua és Rubenfeld ezt mondják:

„Ha van egy csoport ma az Egyesült Államokban, amelyik csúcsokat dönt a hagyományos siker terén, azok a mormonok…

Míg a protestánsok az USA lakosságának körülbelül az 51%-át teszik ki, az Amerikában élő 5–6 millió mormon csupán az 1,7%-át. Mégis megdöbbentő számokat produkáltak Amerika vállalati és politikai szféráinak csúcsán.”³¹

Persze az érdemleges eredmények dicséretesek, de ha meg szeretnénk menteni az életünket, mindig emlékeznünk kell rá, hogy az efféle teljesítmények nem maguk a cél, hanem csak az eszköz egy magasabb cél érdekében. A Krisztusba vetett hitünk miatt a politikai, üzleti, tanulmányi és más hasonló sikerekre nem úgy tekintünk, hogy azok határoznak meg bennünket, hanem hogy lehetővé teszik Isten és az embertársaink szolgálatát: kezdve otthon, majd olyan messzire kiterjesztve a világra, amennyire csak lehet. A személyes fejlődésben érték rejlik, mert hozzájárul a krisztusi jellem fejlesztéséhez. A siker mérésekor felismerjük azt a mély igazságot, melyen minden más alapszik: hogy az életünk Istené, Mennyei Atyánké és a Megváltónké, Jézus Krisztusé. A siker azt jelenti, hogy összhangban élünk az Ő akaratukkal.

Spencer W. Kimball elnök a nárcisztikus életmód ellen egy egyszerű dolgot javasolt, mi lenne a kiválóbb megoldás:

„A másoknak nyújtott szolgálat elmélyíti és megédesíti az életet, miközben felkészülünk arra, hogy egy jobb világban éljünk. […] Amikor embertársaink szolgálatával vagyunk elfoglalva, nem csupán őket segítik tetteink, hanem saját megpróbáltatásainkat is egy frissebb megvilágításba helyezzük. Amikor többet foglalkozunk másokkal, kevesebb időnk marad magunk miatt aggódni! A szolgálat csodájának közepette ott van Jézus ígérete, hogy amennyiben elveszítjük magunkat, megtaláljuk magunkat! [Lásd Máté 10:39.]

Nem csupán az életünkben lévő isteni irányítás felismerése értelmében találjuk meg magunkat, hanem minél többet szolgájuk felebarátainkat a helyes módon, annál több táplálékot jelent az a lelkünknek. […] Sokkal egyénibbé válunk, amikor másokat szolgálunk – valóban, könnyebb »megtalálnunk« önmagunkat, mert oly sokkal több minden van, amit megtalálhatunk önmagunkban!”³²

Példák arra, hogyan veszítsük el az életünket Krisztusban és az Ő evangéliumában

Zárásként hadd mondjak néhány példát a mindennapi életből, hogy mit jelent elveszteni az életünket Krisztusban és az Ő evangéliumában, és ezáltal megtalálni a valódi (és végül az örök) életet.

Henry B. Eyring elndök a Ricks Főiskola – a mai Brigham Young Egyetem–Idaho – elnöke volt 1976 júniusában, mikor az éppen befejezett Teton-gát nem messze Rexburgtől átszakadt. „302 milliárd liter víz zúdult Rexburg felé 64 kilométeres óránkénti sebességgel, elsöpörve mindent, ami az útjába került.”³³ A közösségben sokan hősiesen reagáltak, segítettek másoknak, miközben a saját otthonaik és vagyontárgyaik odalettek az árvízben. Néhányan azonban magukra hagyták szeretteiket, hogy egyedül birkózzanak meg a helyzettel.

Eyring elnök, aki maga is részt vett egy jelentősebb segítségnyújtási erőfeszítésben, meg akarta érteni, minek tulajdonítható „ama néhány ember hősies viselkedése… és a mások áruló magatartása közötti különbség. […] Egy kisebb, ám tudományosan jelentős tanulmányt készíttetett. »Csupán egy dolgot találtunk – mondta később egy osztálynyi végzős középiskolai diáknak.

– Azok, akik hősként viselkedtek, ugyanazok voltak, akik nem felejtették el és megtartották ígéreteiket a kis, mindennapi dolgokban is… az ígéretet, hogy a gyülekezeti ebéd után segítenek összetakarítani, vagy hogy szombaton eljönnek a szolgálati projektre segíteni egy szomszédnak.

Azok, akik magukra hagyták a családjukat a nehézség idején, gyakran akkor is elhanyagolták a kötelességeiket, mikor nem volt annyira kemény a helyzet. Szokásuk volt, hogy nem tartották be a szavukat a kis dolgokban, amikor pedig alig kellett volna áldozatot hozniuk, és könnyű lett volna megtenni, amiről azt mondták, hogy megteszik. Amikor nagyobb árat kellett volna fizetniük, nem tudták megtenni.«”³⁴

Christofferson nőtestvérrel volt egy közös barátunk, akivel a jogi egyetem évei alatt ismerkedtünk meg, és az észak-karolinai Durhamban járt velünk egy egyházközségbe. A férje és ő ideális fiatal házaspár voltak, kisgyermekekkel. A hölgy intelligens, vonzó és derűs személyiséggel áldatott meg. Mindenki imádott a társaságában lenni. Mintegy 25 évvel később azonban, amikor még mindig csak a 40-es éveiben járt, agresszív és gyógyíthatatlan gyomorrák támadta meg, mely átterjedt a májára és a tüdejére is. A sokk és a fájdalom ellenére, ahogy gyorsan az élete vége felé közeledett, ezeket a gyengéd szavakat írta a családjának és barátainak, akiket nagyon sajnált itt hagyni: „[Atyánk] terve isteni terv, és pontosan úgy halad előre, ahogyan tervezte. Mivel arra választottak ki, hogy végigmenjek ezen a megpróbáltatáson, tudom, hogy ez fog a leginkább a javamra válni, és ez kell ahhoz, hogy a legnagyobb boldogságban lehessen részem. Már áradnak is a lelki áldások, és itt, a vég előtt úgy érzem, hogy mindent megtapasztalok, ami ahhoz kell, hogy felkészüljek a Szabadítómmal való találkozásra. Az Ő hatalma itt van a földön. […] Sok a próbatétel és most nehéz elviselni őket. Úgy tűnik, mindenki a maga módján szenved. Tekintsetek az Úrra, és fogadjátok be az Ő segítségét. Fogadjátok el azt, ami a tiétek, és a fájdalom majd elvétetik tőletek, és békére leltek.”

Egy bizonyos fiatal felnőtt nőtestvér úgy döntött, hogy teljes idejű missziót szolgál, miután alap- és mesterszakon végzett, és tekintélyes szakmai gyakorlatokon és tanulmányi programokban vett részt otthon és külföldön. Kifejlesztette azon képességét, hogy szinte minden vallásrendszerű, politikai nézetű és nemzetiségű emberrel képes volt megtalálni a hangot és együtt érezni, és amiatt aggódott, hogy ha egész nap, mindennap misszionáriusi névtáblát hord, akkor az olyan azonosító lesz rajta, ami meggátolhatja őt kivételes képességében, hogy kapcsolatokat építsen ki. Csupán néhány hete volt a missziójában, mikor egy egyszerű, de jelentőségteljes élményről írt az otthoniaknak: „Lee nővérrel kenőcsöt dörzsöltünk egy öreg néni ízületi gyulladásos kezébe – az egyikbe én, a másikba a társam –, miközben a nappalijában ültünk. Nem volt kíváncsi semmilyen szóbeli üzenetre, de engedte, hogy énekeljünk neki; szerette, mikor énekeltünk. Köszönöm, fekete misszionáriusi névtábla, hogy megengeded, hogy bensőséges élményeket éljek át teljesen idegen emberekkel.”

Joseph Smith próféta az általa elszenvedett eseményeken keresztül tanulta meg elveszíteni az életét Mestere és Barátja szolgálatában. Egyszer ezt mondta: „…felállítottam magamnak ezt a szabályt: Amikor az Úr parancsol, akkor cselekedj!”³⁵ Azt hiszem, mindannyian elégedettek lennénk, ha olyan hithűek lehetnénk, mint Joseph testvér. Pedig hónapokig kellett a Missouriban lévő Liberty börtönben tengődnie, és szenvedett fizikailag, de talán még többet lelkileg, mivel képtelen volt segíteni szeretett feleségének, a gyermekeinek és a szenteknek, miközben őket is bántalmazták és üldözték. Kinyilatkoztatásai és útmutatásai elvezették őket Missouriba, hogy megalapítsák Siont, most pedig elüldözik őket otthonukból télen, keresztül az egész államon. Mindezek ellenére, ilyen állapotok közepette a börtönben, a legelegánsabb és felemelőbb szövegű levelet fogalmazta meg az egyház számára, mely mostanra a Tan és a szövetségek 121., 122. és 123. szakaszának részét képezi, és e szavakkal zárul: „…tegyük meg jókedvvel mindazon dolgokat, amikre erőnkből telik; aztán pedig hadd álljunk mozdulatlanul, a legteljesebb bizonyossággal, hogy meglássuk Isten szabadítását, és az ő karjának felfedését.”³⁶

Természetesen a legnagyszerűbb példa arra, mikor valaki az által találja meg az életét, hogy elveszíti azt, a következő: „Atyám! ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.”³⁷Azzal, hogy Krisztus az életét adta, nem csupán a sajátját, hanem mindannyiunk életét megmentette! Lehetővé tette számunkra, hogy elcseréljük azt, ami végtelenül hiábavaló halandó élet lett volna, az örök életre.

Bizonyság

A Szabadító életének az volt a mottója, hogy „én mindenkor azokat cselekszem, a melyek [az Atyának] kedvesek”³⁸. Imádkozom, hogy ti is az életetek mottójává tegyétek ezt. Ha megteszitek, akkor megmentitek az életeteket.

Drága fiatal barátaim, legyetek hajlandóak arra, hogy minden törekvésetekben és teljesítményetekben az Ő akaratát tegyétek első helyre. Tanuljátok meg azt akarni, amit Ő akar. Valljátok meg és ismerjétek el Őt életetek minden területén. Ne szégyelljétek Krisztust vagy az Ő evangéliumát, és legyetek hajlandóak Őérte elhagyni a számotokra kedves dolgokat, kedves kapcsolatokat, ha kell, magát az életet is. De amíg éltek, ajánljátok neki az életeteket. Vegyétek magatokra a keresztjét mindennap azzal, hogy engedelmeskedtek és szolgáltok. Ezek lesznek hitetek mutatói és gyümölcsei. Jézus Krisztus nevében, ámen.