Ó, jöjjetek, imádjuk Őt – és a tervet!
Sokatokhoz hasonlóan drága férjem, Craig és én is imádjuk a szent karácsonyi énekeket. Ha össze kellene írni a kedvenceinket, biztos a sor elején állna az „Ó, jöjjetek, hívek”. Szavai „ujjongva, vidáman” hívnak minket, hogy lássuk meg és „imádjuk” a mi Szabadítónkat, Jézus Krisztust, aki „az Angyalok királya”.1 Biztos vagyok benne, hogy amikor a halandóság előtti lelkekként megismertük a szabadítás tervét, nem csupán láttuk és imádtuk Őt, hanem ujjongva fel is kiáltottunk, amikor alázatosan, önként felajánlotta, hogy Ő lesz a világ Szabadítója.2 A valaha is elhangzott négy legmélyebb tartalommal bíró szóval, alázatosan ezt mondta: „Itt vagyok, küldj engem”3.
Péter apostollal együtt Monson elnök is gyakran arra buzdított bennünket, hogy legyünk mindig készek számot adni a bennünk lévő reménységről.4 Most megosztom veletek néhány saját karácsonyi emlékemet, és remélem, hogy látni fogjátok, miért reménykedem a Szabadítóban; és a mi Örökkévaló Atyánkban, abban az Istenben, aki „úgy szerette… e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta”5; valamint az Atya tökéletes és dicső boldogságtervében.
Első karácsonyi emlék
14 éves koromban a családom Új-Zélandon lakott. Édesapám a 30-as éveiben járó fiatalemberként elhívást kapott, hogy misszióelnökként szolgáljon ott.
Hatan voltunk testvérek. Elérkezett a karácsony, és még nem szoktuk meg az új otthonunkat. Éretlen tizenévesként kihívást jelentett számomra az, hogy távol vagyok korábbi otthonomtól, barátaimtól és a tágabb családomtól. Búslakodtam az ismerős karácsonyi helyek, hangok és ünnepségek – a zene, a fények, a karácsonyfa, a hó és különösen a családtagjaim hiánya miatt. Hiányoztak imádott unokatestvéreim, nagynénijeim és nagybácsijaim, akikről tudtam, hogy hamarosan összegyűlnek Kjar nagyapa házában Salt Lake City-ben, a minden évben megtartott Kjar családi karácsonyozásra.
1966 karácsony estéje volt. Vonakodva csatlakoztam a családomhoz és a misszionáriusokhoz, akikkel családi estet tartottunk a misszióházban, és biztos voltam benne, hogy ez az összejövetel nagyon halovány mása lesz az annyira hiányolt Kjar családi karácsonyozásnak. Nem is nagyon emlékszem, mikor csöngött a telefon, de ez a hívás azonnal átformálta serdülő szívemet, és együttérzéssel töltött el drága édesapám iránt, valamint sajnálattal azért, hogy addig annyira csak magammal foglalkoztam.
Joe bácsi hívott, és elmondta, hogy a mi szeretett, önzetlen, dolgos kezű, szövetségeihez hű Kjar nagyapánk súlyos agyvérzést kapott, és eszméletlenül fekszik a kórházban. Megrohantak emlékeim a mindannyiunk által olyannyira szeretett, állandóan kamerázó, zenélő és mókázó pátriárkánkról. Apa a telefonhívás után szemmel láthatóan le volt sújtva, de összeszedte és kihúzta magát, majd hathatós tanúbizonyságot tett az Atya tervéről és arról, hogy hite szerint milyen szerepet játszik abban a Szabadító. Bizonysága megérintette sajgó szívemet.
Nagyapa sajnos nem épült fel. Másnap el is hunyt. Új-Zélandon ekkor karácsony első napja volt, Salt Lake City-ben azonban még csak karácsony este, nagyapa kedvenc napja. Az ő halálakor tapasztaltam meg először olyan valakinek az elvesztését, aki nagyon közel állt hozzám, akit oly nagyon szerettem. Bár meggyászoltam, hogy elment, megáldott és megvigasztalt engem a boldogság dicső tervének ismerete. Biztos voltam benne, hogy ha úgy élek, ahogy ő élt, akkor újra látni fogom nagyapát. Szerintem életemnek ezen a pontján még nem teljesen fogtam fel, milyen fontos szerepet játszik a Szabadító és az Ő engesztelő áldozata abban, hogy egy napon újra a szeretteimmel lehessek majd. Eleget tudtam viszont ahhoz, hogy örvendjek a tervnek. Eleget tudtam ahhoz, hogy imádjam Őt, akinek a születését ünnepeltük.
E régi karácsony óta még jobban megismertem Szabadítónkat, Jézus Krisztust. Harold B. Lee elnök azt tanította: „Isten Fia… Az Egyszülött Fiúként jött el ide, hogy eleget tegyen egy bizonyos küldetésnek, hogy Ő legyen a világ megalapítása óta megöletett Bárány, hogy az egész emberiség számára lehetővé tegye a szabadítást. Életét adva megnyitotta az ajtót…, és megtanította, melyik út vezet az örök élet elnyeréséhez… Ő volt Jézus, a maga nagyszerűségének teljességében.”6
Második karácsonyi emlék
Másik szívbe markoló karácsonyi emlékem 1984-ből való, s ez is jelentősen megnövelte a Szabadítóért és a szabadítás dicső tervéért érzett hálámat. 32 éves voltam, szeretett, hű férjem felesége, négy drága, három és tíz év közötti kisgyermek édesanyja. Hat héttel karácsony előtt olyan híreket kaptunk az orvostól, melyek a „rák” diagnózisával megrengették a világunkat. Craig és én hitetlenkedve néztünk egymásra, mindketten könnyekkel küszködve, nem tudván, mit hoz a jövő. Rögtön ezután azonban elöntött minket az a drága békesség, „mely minden értelmet felül halad”7, mert hittünk Jézus Krisztusban és az Atya tervében.
Bár Craig ekkoriban egyházközségünk püspökeként szolgált, úgy döntöttünk, hogy a hírt csak a saját családunkkal osztjuk meg, mert így talán nem fordul fel annyira a kisgyermekeink élete. Ebben a karácsony előtti hat hétben szinte naponta jártam a kórházba kezelésekre – havas, jeges utakon –, míg önzetlen édesanyáink és nővéreink felváltva segítettek nekem otthon. Emberpróbáló időszak volt ez, de erre a karácsonyra visszagondolva nem találok szavakat annak leírására, milyen mély hálát éreztem Szabadítónk, Jézus Krisztus engesztelő áldozatáért, valamint „a nagy Teremtő irgalmas tervé[ért]”8.
Talán ekkor döbbentem rá igazán, mennyire törékeny is az élet, s így Mennyei Atyám boldogságterve sokkal személyesebbé vált számomra. Ebben az évben más volt a karácsony. Bár szeretem a karácsonnyal kapcsolatos dolgokat, csak az örökkévaló házasságom, a családom, valamint a Mennyei Atyámba, a Jézus Krisztusba és a tervbe vetett hitem és bizonyságom számított igazán.
Az egyik nap éppen otthon pihentem, és négy kisgyermekünk jövőjén gondolkoztam, amikor a Friend újságot átlapozva szemembe ötlött egy ének. Leültem a zongorához, és éneklés közben könnyekre fakadva éreztem, amint fogékony szívembe hatol az ének üzenete. Tudtam, hogy elemis zenei vezetőként nem csupán egyházközségünk száz elemis gyermekének kell megtanítanom ezt az éneket, hanem, ami még ennél is fontosabb, annak a négy drága gyermeknek, akik velünk élnek.
Hogyan adta át jó Atyánk gyengéd szeretetét?
Ő elküldött egy kisdedet, a Béke Hercegét.
Hogy mutatta meg jó Atyánk, melyik a helyes út?
A földre küldte Szent Fiát, hogy mind megtudhassuk.
Hogyan mondta el jó Atyánk, hogy mi az áldozat?
Elküldte értünk Szent Fiát, ki meghalt s feltámadt.
Mit kér tőled most jó Atyánk? Mit mond a szentírás?
Higgy és remélj, kövesd Fiát, így mutass jó példát.
Tőled mit kér? Mint Ő, úgy élj! 9
Ez a sugalmazott ének bepillantást nyújtott számomra abba, hogy mi módon mutathatom ki Mennyei Atyámnak az Ő Fia és terve iránti hálámat. Úgy éreztem, hogy talán nem lesz részem abban a kiváltságban, hogy láthatom felnőni a gyermekeinket, ám ha ők megismerik és megértik az ebben a szent énekben rejlő mély tant, és annak megfelelően élnek, akkor Jézus Krisztus igaz tanítványaivá válhatnak.
Ebben az évben különleges lelkiség hatotta át az otthonunkat, olyan békességgel és egymás iránti szeretettel, amelyet soha nem fogok elfelejteni. Úgy éreztem, mintha a gyermekeink különösen át tudták volna érezni ennek a karácsonynak a szentségét. Az előtt és az után sem adták elő soha olyan – a gyermekéveiket meghaladó – áhítattal, tisztelettel és szeretettel Jézus születésének történetét. Úgy tűnt, a nehéz körülmények hatására még érzékenyebbekké váltunk a lelki benyomásokra, midőn átgondoltuk Szabadítónk, Jézus Krisztus ajándékát és Mennyei Atyánk dicső boldogságtervét, és hálát adtunk ezekért.
Gyakran gondolkoztam már rajta, hogyan is élhetnek emberek az abból eredő reménység nélkül, hogy értjük a szabadítás tervét és tudjuk, milyen központi szerepet játszik abban a Szabadító engesztelése. Hálásan teszem a saját bizonyságomat a mi szeretett prófétánk, Thomas S. Monson elnök hathatós bizonysága mellé, aki a következőt mondta: „Arról teszem bizonyságomat, aki mindegyikünket megszabadított a végtelen halálból: Jézus Krisztusról, aki az igazság tanítója – bár ő több, mint tanító. Ő a tökéletes élet példája – bár több, mint példakép. Ő a Nagyszerű Orvos – bár ő több, mint orvos. Ő, aki megmentette az emberiség »elveszett zászlóalját«, szó szerint a világ Szabadítója, az Isten Fia, a Békesség Hercege, Izráel Szentje – a feltámadott Úr –, aki kijelentette: »Én vagyok az első és az utolsó; én vagyok az, aki él, én vagyok az, aki megöletett; én vagyok a ti szószólótok az Atyánál.« [T&Sz 110:4].”10
Értünk való felfoghatatlan szenvedésén elgondolkodva, a Szabadító által valaha is kiejtett legszomorúbb szavak között minden bizonnyal ott vannak a következők: „Vajjon ti is el akartok-é menni?”11 Nehézségeink közepette dönthetünk úgy, hogy elfordulunk Tőle és egyedül küzdjük át magunkat ezeken, vagy dönthetünk úgy is, hogy Őhozzá és az Atya tervéhez fordulunk, és felismerjük, hogy csakis olyan megpróbáltatásokat szenvedünk el, „melyek feloldódtak Krisztus örömében”12. Azért imádkozom, hogy mindannyian fogadjuk el a szent karácsonyi ének hívását: „Ó, jöjjetek, imádjuk” Őt, és a mi Mennyei Atyánkat, az Ő dicső és tökéletes tervéért! Jézus Krisztus nevében, ámen.