Céltudatos élet: az „igaz szándék” fontossága
Randall L. Ridd
második tanácsos a Fiatal Férfiak Általános Elnökségében
Egy este RandallL. Ridd testvérrel Világméretű Áhítat fiatal felnőtteknek • 2015. január11. • Brigham Young Egyetem – Idaho
Mily csodálatos lehetőség ez a mai este veletek! Feleségemmel együtt megtisztelve érezzük magunkat, hogy itt lehetünk. Érdekesnek találtam, hogy a telefonom tudott erről a rexburgi útról a naptáromban. Jelezte, milyen lesz az időjárás, és felsorolta a helyi szállodákat és éttermeket. Azt is közölte, milyen sok esemény vonzza ezen a hétvégén Rexburgbe az embereket.
Hoppá! Most, hogy belegondolok, az én beszédemet nem sorolta fel ezek között. Talán ebből derül ki, hogy ez okos telefon!
Bár a ti okostelefonotok sem sorolta fel ezt a javasolt programok között, ti mindannyian úgy döntöttetek, hogy egy órát velem töltötök ma este – egy olyan órát, amit aztán soha nem kaptok vissza. Ezért érzem a rám nehezedő nagy felelősséget, hogy megérje. Viszont azt is tudom, hogy amit mondok, az nem lesz olyan fontos, mint az, amit a Lélek tanít nektek, és az is csak annyira lesz értékes, amennyire elkötelezitek magatokat a kapott sugalmazások szerinti cselekvés mellett.
Szerintem egyetértünk abban, hogy csodálatos időszakban élünk. A szociológusok az én nemzedékemet a demográfiai robbanás nemzedékének nevezték („Baby Boomer”-eknek), bár ez a kifejezés már aligha illik ránk. A következő nemzedék lett az X nemzedék, ti pedig az Y nemzedék lettetek, vagyis a millenniumiak. Tudjuk, milyen könnyedén bántok a technikával. Magatokévá tettétek a közösségi médiát, okosabbak és iskolázottabbak vagytok az előző nemzedékeknél. Ezek a jellemvonások nem csak a mai társadalom számára tesznek benneteket rendkívül értékessé, hanem az Úr munkájának végzésében is.
Több választási lehetőségetek van, mint korábban bármikor. Az élet oly sok dolgához hasonlóan ez áldás, de egyben átok is. A rengeteg választási lehetőség, a rossz döntésektől való félelem gyakran döntésképtelenséget eredményez, a ti nemzedéketek egyik nagy kihívását. Ezen kívül ma sokkal nehezebb összpontosítani, mint eddig! A technika fejlődésének velejárójaként amint megvesztek valamit, az akár nem sokkal azután elavulttá válhat, hogy kijöttök az üzletből. Nagyon sokan félnek bármi mellett is elkötelezni magukat, mert nem tudják, vajon hamarosan felbukkan-e egy jobb lehetőség. Így hát várnak, és végül semmit nem választanak. Ebben a tétlen állapotban könnyű célpontjai a figyelemelterelésnek. Ma este, testvéreim, ennek ellenszeréről szeretnék beszélni, méghozzá a céltudatos életről, az igaz szándék fontosságáról.
I. Cél
Képzeljétek el egy pillanatra, hogy mentőcsónakban ültök az óceánon, és ameddig a szem ellát, egyik irányban sincs más, csak hullámok. A csónaknak vannak evezői, de melyik irányba eveznétek? Most képzeljétek el, hogy szárazföldet pillantotok meg. Most már tudjátok, milyen irányba kell mennetek. A sziget látványa motivációt és célt ad nektek, igaz? Sodródó embereknek hívjuk azokat, akiknek nincs egyértelmű céljuk. A sodródó emberek a világ hullámaira bízzák annak eldöntését, hogy merre menjenek.
Lev Tolsztoj
A nagyszerű orosz író, Lev Tolsztoj, a Háború és béke szerzőjének élete jól illusztrálja ezt. Lev Tolsztojnak hányattatott fiatalsága volt. 13 éves kora tájt meghaltak a szülei. Fivérei révén megismerte az alkohol, a szerencsejáték és a szabad szerelem világát, és Lev nem volt valami szorgalmas a tanulmányaiban. 22 évesen úgy érezte, hogy nincs igazi célja az életének, és azt írta a naplójába: „Úgy élek, akár egy vadállat.” Két évvel később azt írta: „24 éves vagyok és még mindig nem csináltam semmit.” Tolsztoj elégedetlensége arra késztette őt, hogy elsősorban próba szerencse alapon keresni kezdje az élet értelmét – a miértet. 82 éves korában bekövetkezett halála előtt erre a megállapításra jutott a naplójában: „»Az élet értelmének és örömeinek teljessége« …a tökéletesség és Isten akaratának keresésében rejlik”1 – én pedig még hozzátenném, hogy Isten akaratának megtételében.
Azt mondják, „a két legfontosabb nap az életedben az, amikor megszületsz, és az, amikor megtudod, miért” születtél meg.2 Mivel mi rendelkezünk az evangéliummal, nem kell egész életünket azzal töltenünk, hogy megpróbáljuk felfedezni annak célját. Ehelyett a cél elérésére tudunk összpontosítani.
Máté 5:48-ban azt olvassuk: „Legyetek azért ti tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes.”
Szerintem mindannyian ösztönösen vágyunk a fejlődésre. Ám mivel mindannyian követünk el hibákat, sokunk meggyőződése az, hogy a tökéletesség célja elérhetetlen. És ez így is lenne, ha nem lett volna engesztelés. Szabadítónk áldozata teszi lehetővé a tökéletességet: „Igen, jöjjetek Krisztushoz, és legyetek benne tökéletessé, és tartóztassátok meg magatokat minden istentelenségtől, és ha minden istentelenségtől megtartóztatjátok magatokat, és teljes lelketekkel, elmétekkel és erőtökkel szeretitek Istent, akkor elegendő számotokra a kegyelme, hogy kegyelme által tökéletesek lehessetek Krisztusban” (Moróni 10:32; kiemelés hozzáadva).
Szabadítónk megadta nekünk azt a reményt, mely arra ösztönöz minket, hogy olyanná váljunk, mint Mennyei Atyánk. Tudjátok, amint arra Lev Tolsztoj is rájött, öröm rejlik a halandóság felé vezető utazásban. Nagyszerű célja lesz az életeteknek akkor, ha az Úr akaratának követésére törekedtek.
Tad R. Callister elder azt kérdezte: „[M]iért annyira fontos jól látni az isteniség nagyszerű célállomását, melyről oly egyértelműen bizonyságot tesznek a szentírások és egyéb tanúk? Mert ha többet látunk, nagyobb a motivációnk.”3
Misszió
Amikor fiatal férfi voltam, majdnem úgy döntöttem, hogy nem megyek misszióba. Egy évig egyetemre jártam, egy évet a hadseregben szolgáltam, és remek röntgentechnikusi állásom volt a helyi kórházban. Egy napon Dr. James Pingree, a kórház egyik sebésze, ebédelni hívott. Beszélgetésünk során Dr. Pingree felfedezte, hogy nem tervezek missziót szolgálni, és megkérdezte, miért nem. Elmondtam neki, hogy egy picit idősebb vagyok, és talán már túl késő. Azt mondta, hogy ez nem valami jó indok, és hogy ő az orvosi egyetem befejezése után ment misszióba. Aztán bizonyságot tett arról, hogy milyen fontos volt a missziója.
Bizonysága nagy hatással volt rám. Emiatt kezdtem el úgy imádkozni, ahogyan azelőtt soha: igaz szándékkal. Számtalan indok eszembe jutott arra, hogy miért ne menjek misszióba: Félénk voltam – annyira, hogy már a misszióba indulás előtti úrvacsorai gyűlésen elmondandó beszéd gondolata is elég indok volt a maradásra. Szerettem a munkámat. Olyan ösztöndíj-lehetőség nyílt meg előttem, ami a misszió után már nem lenne elérhető. És ami a legfontosabb, volt egy barátnőm, aki várt rám, míg a hadseregben szolgáltam, és tudtam, hogy még két évig nem várna! Folyamatosan megerősítésért imádkoztam arra, hogy az indokaim valósak és igazam van.
Csalódottságomra nem kaptam meg a remélt egyértelmű igen vagy nem választ. Ekkor eszembe ötlött egy gondolat: „Vajon mit vár el tőled az Úr?” El kellett ismernem, hogy Ő azt akarja: missziót szolgáljak, és ez a pillanat mérföldkő lett az életemben. Azt fogom tenni, amit én akarok, vagy az Úr akaratát? Ez egy olyan kérdés, amit jó, ha gyakran felteszünk magunknak. Ennek nagyszerű szokását legjobb már korán elsajátítani. Sokszor úgy állunk hozzá a dolgokhoz: „Megyek, ahová Te vezetsz, és mit Te kívánsz, azt teszem, Uram – mindaddig, amíg én is oda akarok menni, és én is azt akarom tenni.”
Hálás szívvel úgy döntöttem, missziót szolgálok, és azt a feladatot kaptam, hogy Mexikó északi missziójában munkálkodjak. Esetleges kétségeitek lecsillapításaként elárulom, hogy a barátnőm nem várt rám, de így is feleségül vettem! Ő az egyik legnagyobb áldás az életemben. Tudván, hogy életünk célja az, hogy olyanokká váljunk, mint Mennyei Atyánk, rájöttem, hogy nincs nagyszerűbb egyetem a házasságnál és a családnál, akik Isten gyermekei iránt érzett szeretetéről tanítanak bennünket. Mostani tudásom alapján ha a helyetekben lennék, mindent megtennék, hogy bekerüljek erre az egyetemre. Úgy hallottam, most kezdődik a nyílt beiratkozás.
II. Igaz szándék
Amikor a fiunk beszélni kezdett, kielégíthetetlen volt a kíváncsisága. Korlátozott szókincsének kedvenc szava ez volt: „Miért?” Ha azt mondtam: „Ideje ágyba bújni”, azt kérdezte: „Miért?”
„Munkába megyek.”
„Miért?”
„Mondjunk imát!”
„Miért?”
„Ideje indulni az egyházi gyűlésekre.”
„Miért?”
Nagyon cuki volt – az első 500 alkalommal. De utána is, amikor a cukiság megkopott, és kezdett kicsit idegesítő lenni, hálás voltam a gyakori emlékeztetőért arra, hogy megvizsgáljam tetteim (szó szerint minden egyes tettem) miértjét.
Nem tudom, van-e jelentősége annak, hogy a ti nemzedéketeket Y nemzedéknek hívják, de annak lehet értelme, hogy „miért”-nemzedékként tekintsünk magunkra. A mai világban fontos tudatában lenni annak, hogy miért teszitek azt, amit tesztek.
Igaz szándékkal élni annyit tesz, hogy értitek a „miérteket”, és tudjátok, milyen movitációk állnak a tetteitek mögött. Szókratész azt mondta: „Át nem gondolt életet nem érdemes élni.”4 Gondoljátok át, mivel töltitek az időtöket, és rendszeresen tegyétek fel magatoknak a kérdést: „Miért?” Ez segíteni fog kifejleszteni magatokban annak képességét, hogy lássátok, mi van az adott pillanaton túl. Sokkal jobb előre tekinteni és azt kérdezni: „Miért tenném ezt?”, mintsem visszatekinteni és azt mondani: „Jaj! Miért tettem ezt!?” Ha az egyetlen indok az, hogy Isten ezt várja tőletek, akkor az elég indok.
Csillagok
Amikor elkezdtem ifjúsági hitoktatásra járni, megtanultam, milyen fontos az igaz szándék. A hitoktatónk felhívást intézett hozzánk, hogy olvassuk el a Mormon könyvét. Haladásunk követésére készített egy táblázatot, melynek egyik oszlopában felsorolta a neveinket, a felső sorban pedig a könyveket. Amikor kiolvastuk az egyik könyvet, került a nevünk mellé egy csillag. Először nem nagyon igyekeztem azon, hogy olvassak, így hát hamarosan egyre jobban lemaradtam. A szégyenérzet és az ösztönös versenyszellem aztán olvasásra sarkallt. Mindig jó érzés volt, amikor csillagot kaptam. És minél több csillagom volt, annál motiváltabb lettem az olvasásban: órai szünetekben, iskola után, és minden szabad percemben.
Klassz történet lenne ebből, ha azt mondhatnám, hogy elsőként végeztem az osztályban, de nem. (Bár utolsó sem voltam.) Viszont tudjátok, mire tettem szert a Mormon könyve olvasása során? Tudom, azt gondoljátok, hogy „bizonyságra”, igaz? De nem! Csillagokra. Csillagokat kaptam, mert ezért olvastam. Ez volt az én igazi szándékom.
Moróni egyértelműen fogalmazott, amikor elmondta, hogyan tudhatjuk meg, hogy igaz-e a Mormon könyve: „És amikor ezeket a dolgokat megkapjátok, arra buzdítalak benneteket, hogy Krisztus nevében kérdezzétek meg Istent, az Örökkévaló Atyát, hogy nem igazak-e ezek a dolgok; és ha őszinte szívvel, igaz szándékkal, Krisztusba vetett hittel kérdeztek, akkor ő a Szentlélek hatalma által ki fogja nektek nyilvánítani ennek igazságát” (Moróni 10:4; kiemelés hozzáadva).
Visszatekintve látom, hogy az Úr teljes mértékben igazságos volt velem. Miért kellett volna bármi mást találnom annál, mint amit kerestem? Igazából egyszer sem álltam meg és tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért is olvasom a Mormon könyvét. Sodródtam, hagytam, hogy a világi motivációk irányítsanak, és a végén rájöttem, hogy jó könyvet olvastam el, de rossz céllal. Az igaz szándék azt jelenti, hogy jó céllal tesszük a jót.
Csak évekkel később, amikor annak eldöntésén küszködtem, hogy menjek-e misszióba, akkor olvastam el igaz szándékkal a Mormon könyvét. Ahhoz, hogy két éven keresztül bizonyságot tegyek a könyvről, először arra volt szükségem, hogy legyen bizonyságom.
Tudom, hogy a Mormon könyve isteni célját betöltve bizonyságot tesz Jézus Krisztus életéről és küldetéséről, mert igaz szándékkal elolvastam.
A narancsok példázata
Szeretnék elmesélni egy modern példázatot, amit „A narancsok példázatának” fogok nevezni. Míg hallgatjátok, gondoljátok át, mit tanít nektek ez a történet az igaz szándék erejéről.
Volt egyszer egy fiatalember, aki szeretett volna egy bizonyos vállalatnál dolgozni, mert tekintélyes volt és jól fizettek. Megírta az önéletrajzát, és több interjún is részt vett. Végül felvették egy kezdő pozícióba. Ekkor következő céljára kezdett el törekedni: a csoportvezetői pozícióra, ami még nagyobb tekintélyt és több fizetést eredményez majd. Így hát elvégezte a kapott feladatokat. Volt, amikor korán jött és későig maradt, hogy a főnök lássa, milyen sokat dolgozik.
Öt évvel később elérhetővé vált egy csoportvezetői pozíció. A fiatalember hatalmas csalódására azonban egy másik dolgozó kapta meg az előléptetést, aki még csak hat hónapja dolgozott a cégnél. A fiatalember nagyon dühös lett, és bement a főnökéhez, hogy magyarázatot követeljen.
A bölcs főnök azt mondta: „Mielőtt válaszolnék a kérdéseire, megtenne nekem egy szívességet?”
„Természetesen” – mondta az alkalmazott.
„Leugrana a boltba és hozna pár narancsot? A feleségem kérte.”
A fiatalember beleegyezett és lement a boltba. Amikor visszajött, a főnök megkérdezte: „Milyen narancsot vett?”
„Nem tudom” – válaszolta a fiatalember. – Csak annyit mondott nekem, hogy vegyek narancsot, és ez narancs. Tessék.”
„Mennyibe került?” – kérdezte a főnök.
„Nos, nem tudom pontosan” – érkezett a válasz. – Harminc dollárt kaptam. Itt a blokk, és itt a visszajáró.”
„Köszönöm! – mondta a főnök. – Most üljön le kérem, és jól figyeljen!”
Ekkor a főnök behívta azt az alkalmazottat, aki az előléptetést kapta, és megkérte őt ugyanerre a feladatra. Az készségesen beleegyezett, és lement a boltba.
Amikor visszajött, a főnök megkérdezte: „Milyen narancsot vett?”
„Nos – mondta –, a boltban sokféle volt: görög narancs, Valencia narancs, vérnarancs, mandarin és még sok más, és nem tudtam, melyikből vegyek. De eszembe jutott, hogy Ön azt mondta, a felesége kérte, így hát felhívtam őt. Elmondta, hogy egy összejövetelt szervez, és narancslevet szeretne készíteni. Megkérdeztem hát az eladót, hogy ezek közül melyikből lesz a legjobb narancslé. Ő azt mondta, hogy a Valencia narancsnak édes és bő leve van, így hát azt vettem. Visszafelé jövet beugrottam vele Önökhöz. A felesége nagyon örült.”
„Mennyibe került?” – kérdezte a főnök.
„Nos, ez volt a másik probléma. Nem tudtam, mennyit vegyek, így hát újra felhívtam a feleségét, és megkérdeztem, hány vendéget vár. Azt mondta, 20-at. Megkérdeztem az eladótól, hogy hány narancsra lenne szükség 20 fő számára narancsléhez, és ő azt mondta, hogy sokra. Ezért megkérdeztem tőle, hogy tud-e a nagy mennyiségre árengedményt adni, és ezt meg is tette. Ennek a narancsnak a darabja általában 75 cent, de én csak 50 centet fizettem. Itt a visszajáró és a blokk.”
A főnök elmosolyodott és azt mondta: „Köszönöm, elmehet.”
Ránézett a fiatalemberre, aki figyelt. Ő felállt, és magába roskadva azt mondta: „Értem, mire céloz”, majd lehangoltan kiment az irodából.
Mi volt a különbség a két fiatalember között? Mindkettőt arra kérték, hogy vegyenek narancsot, és ők meg is tették. Azt is mondhatjátok, hogy az egyik elment két mérföldre, vagy hatékonyabb volt, vagy jobban odafigyelt a részletekre. Ám a legfontosabb különbség abban rejlik, hogy igaz szándéka volt-e, vagy csak gépiesen tette a dolgát. Az első fiatalembert a pénz, a pozíció és a tekintély motiválta. A második fiatalember pedig nagyon is kedvében akart járni a munkáltatójának, és az volt a belső elhatározása, hogy a lehető legjobb alkalmazott lesz – az eredmény pedig nyilvánvaló volt.
Hogyan alkalmazhatjuk életünkben ezt a példázatot? Miben változnának az otthon, az iskolában, a munkahelyen, az egyházban tett erőfeszítéseitek akkor, ha mindig arra törekednétek, hogy Isten kedvében járjatok, és az iránta érzett szeretet motiválna?
III. Alkalmazások
A figyelemelterelések kerülése – az összpontosítás fontossága
Hányszor ültetek már úgy le a számítógéphez, hogy megcsináljátok a leckét vagy egy munkahelyi feladatot, amikor hirtelen felugrott egy hirdetés valamiről, amit éppen akkortájt meg szerettetek volna vásárolni? Aztán míg az internetes áruházakat böngészitek, észreveszitek, hogy néhány barátotok online van, tehát csevegni kezdtek. Majd értesítést kaptok, hogy egy barátotok kiposztolt valamit a Facebookra, és nektek egyszerűen látnotok kell, mi az. Észre sem veszitek, és máris értékes időt vesztegettetek, és el is felejtettétek, eredetileg miért is ültetek le a számítógéphez. Oly sokszor eltereli valami a figyelmünket, amikor cselekednünk kellene. A figyelemelterelések megfosztanak titeket attól az időtől, amit jóra használhattatok volna. Az összpontosítás képessége segít nekünk elkerülni a figyelemeltereléseket.
Tudom, hogy mindannyian szeretitek a teszteket. Így hát ma este gyorsan letesztelem az összpontosítási képességeteket. Két csapatot fogtok látni: az egyik fehérben lesz, a másik feketében. Dobálni fognak egy baseball-labdát, és szeretném, ha megszámolnátok, hányszor passzolja át egymásnak a fehér csapat.
[Lejátszották a figyelemteszt videót.]
Hány passzt számoltatok?
Emelje fel a kezét, aki 19 passzt számolt! Aki 20-at? Aki 21-et? Aki 22-t?
A helyes válasz a 21.
Emelje fel a kezét, aki eltalálta! Hagyja fent a kezét az, aki azt is látta, amint egy idős hölgy besétál a pályára, majd moonwalk lépésekkel áthalad azon. Most hagyja fent a kezét az, aki látta, amint egy nindzsa harcos átveszi az egyik feketébe öltözött játékos helyét. Láttátok, hogy a feketébe öltözött játékosok sapkát vesznek?
Most nézzétek meg mégy egyszer, és összpontosítsatok valamire, amit először nem vettetek észre.
[Újra lejátszották a figyelemteszt videót.]
A közösségi médián elérhetővé fogjuk tenni ezt a videót.
Nagyon fontos az életünkben az összpontosítás. Amint ez a teszt is mutatja, általában azt vesszük észre, amire figyelünk, és azt kapjuk, amit keresünk. A szentírások szavaival élve „keressetek és találtok” (Lukács 11:9).
Ha a világ dolgaira összpontosítunk, akkor elvéthetjük a minket körülvevő lelki világ egészét. Talán észre sem vesszük azokat a lelki késztetéseket, melyeket a Szentlélek oly buzgón adni szeretne nekünk, életünk irányítása és mások megáldása végett. Ha viszont a Lélek dolgaira összpontosítunk, valamint arra, ami „erényes, szép, jónak mondott vagy dicséretre méltó” (Hittételek 1:13), akkor kevésbé valószínű, hogy eltérítenek minket a világ kísértései és figyelemelterelése. A figyelemelterelést leginkább úgy tudjuk elkerülni, ha szakadatlanul a célunkra összpontosítunk, és buzgón munkálkodunk valami jó ügyben. Legyetek óvatosak annak terén, hogy mire összpontosítotok – ne töltsetek időt hegymászással úgy, hogy csak a csúcson derüljön ki: rossz hegyre másztatok.
A kis dolgok ereje
Harmincöt évvel azután, hogy átállítottam, mire összpontosítok, vagyis eldöntöttem, hogy missziót szolgálok, a fiam biztatására ellátogattam vele Mexikóba annak reményében, hogy találkozunk néhány olyan emberrel, akit még én tanítottam. Egy olyan kisvárosban mentünk el az úrvacsorai gyűlésre, ahol a missziómat kezdtem, remélve, hogy talán felismerek valakit – de senkit nem ismertem. A gyűlés után megkérdeztük a püspöktől, hogy ismer-e valakit az általam tanított és megkeresztelt emberek közül. Senkit. Elmagyarázta, hogy még csak öt éve egyháztag. Azt javasolta, hogy beszéljünk valakivel, aki már 27 éve egyháztag – ez még mindig nem biztosíték, de egy próbát megér. Átnéztük vele a listát, de semmit nem találtunk, egészen az utolsó névig: Leonor Lopez de Enriquez.
„Ó, igen! – mondta. – Ez a család egy másik egyházközségbe tartozik, de ők is ebbe az épületbe járnak istentiszteletre. Utánunk lesz az úrvacsorai gyűlésük, nemsokára meg kell érkezniük.”
Csak 10 percet kellett várnunk, mielőtt Leonor besétált volna az épületbe. Bár már a 70-es éveiben járt, azonnal felismertem, és ő is megismert. Hosszan, könnyek közt megöleltük egymást.
Azt mondta: „35 éve imádkozunk azért, hogy visszatérj, és meg tudjuk köszönni neked azt, hogy elhoztad családunknak az evangéliumot.”
Amint a család többi tagja is megérkezett, velük is összeölelkeztünk és könnyeztünk. Szemem sarkából láttam, amint a fiam két teljes idejű misszionáriussal beszélget, akik a nyakkendőjükkel törölgetik le a könnyeiket.
Az úrvacsorai gyűlésen ámulva fedeztük fel, hogy a püspök Leonor egyik fia, a zongorista az egyik unokája, a karmester egy másik unokája, és még sok unokája van az ároni papságot viselő fiatal férfiak között. Az egyik lánya a cövekelnökségben szolgáló egyik tanácsos felesége volt. Egy másik lánya egy közeli egyházközség püspökének a felesége. Leonor gyermekei majdnem mind szolgáltak missziót, most épp az unokái szolgálnak.
Rájöttünk, hogy Leonor sokkal jobb misszionárius volt nálunk. Ma gyermekei könnyes szemmel idézik fel, milyen fáradhatatlanul igyekezett tanítani nekik az evangéliumot: a tizedfizetés, a templomok, a szentírás-tanulmányozás, az ima és az abba vetett hit fontosságát. Megtanította nekik, hogy a kis döntések idővel teljes, igazlelkű és boldog életet eredményeznek, és ezeket másoknak is megtanították. Mindez összeadódott, és mára több, mint 500 ember jött az egyházba ezen egy csodálatos család miatt. Ez csak egy azon sok indok közül, amiért az Úr azt akarta, hogy misszióba menjek. Megtanította nekem annak örökkévaló következményeit, ha az Úr akaratát igyekszünk tenni.
Mindez egy egyszerű, ebéd melletti beszélgetéssel kezdődött. Gyakran gondolok rá, hogy ha Dr. Pingree inkább a karrierjére és egyéb világi törekvésekre összpontosított volna, talán soha nem kérdezte volna meg tőlem, hogy miért nem szolgálok missziót. Azonban ő másokra összpontosított, és az Úr munkájának előmozdítására. Olyan magot ültetett el, mely kihajtott és gyümölcsöt hozott, és most tovább vegyülve exponenciálisan sokszorozódik. A sugalmazott gondolatok jó cselekedetekhez vezetnek, a jó cselekedetek más jó cselekedetekhez vezetnek, és így tovább az örökkévalóságban.
Márk 4:20-ban azt olvassuk: „A Jó földbe vetettek pedig azok, a kik hallják az ígét és beveszik, és gyümölcsöt teremnek, némely harmincz annyit, némely hatvan annyit, némely száz annyit.”
A szentírások nagyban alátámasztják azt, hogy a kis, egyszerű, ám céltudatos cselekedetek drámai következményekkel járhatnak. Alma azt tanította fiának, Hélamánnak:
„…kis és egyszerű dolgok visznek véghez nagyszerű dolgokat…
nagyon finom módszerekkel szégyeníti meg az Úr a bölcseket és hozza létre sok lélek szabadulását” (Alma 37:6–7).
Az életben korán meg kell tanulnunk azt, hogy hatalmas erő rejlik mindennapos kis cselekedeteink összességében. A kis és egyszerű dolgok most is dolgoznak az életetekben – vagy értetek, vagy ellenetek. Éppen úgy, ahogy az Úr a megerősítésetekre használja ezeket, a Sátán a figyelmeteket tereli el velük, és lassan, szinte észrevétlenül letérít titeket az útról.
Kihívást jelent számunkra az, hogy amikor látunk egy csodálatos családot, egy pénzügyi szempontból sikeres ember vagy egy lelki óriást, akkor nem látjuk mindazokat a kis és egyszerű cselekedeteket, amelyek ezzé tették őket. Nézzük az olimpikonokat, de nem látjuk az éveken át tartó napi edzéseket, amelyek bajnokokká tették őket. Elmegyünk a boltba, és friss gyümölcsöt veszünk, de nem látjuk a mag elültetését, a gondos megművelést és a szüretelést. Ránézünk Monson elnökre és más általános felhatalmazottakra, érezzük a lelki erejüket és a jóságukat, de nem látjuk az újra és újra ismétlődő önfegyelmet. Ezeket a dolgokat könnyű megtenni, de nem megtenni is könnyű – különösen azért, mert az eredmény nem azonnali.
Mi pedig azonnali világban élünk. A vetéstől rögtön el akarunk jutni az aratásig. Hozzá vagyunk szokva az azonnali eredményekhez: ha pár másodpercet várnunk kell arra, hogy a Google bármely kérdésünket megválaszolja, akkor feszültté válunk – elfelejtjük, hogy a találatokat nemzedékek munkájának és áldozatainak összessége adja.
Alma olyan tanácsot adott Hélamánnak, amely ma nagyon jól jön nekünk. Azt mondja a liahónáról és sok más olyan csodáról, melyek „napról napra” utat mutattak Lehi családjának:
„…annak ellenére, hogy ezeket a csodákat finom módszerek művelték, az bámulatos cselekedeteket mutatott nekik. Restek voltak, és elfelejtették gyakorolni a hitüket és a szorgalmukat, és aztán megszűntek azok a bámulatos cselekedetek, és ők nem haladtak az útjukon…
Ó fiam, ne legyünk restek az út könnyűsége miatt; mert így volt ez az atyáinkkal is; mert ahogyan nekik is el volt készítve, hogy ha hajlandók ránézni, akkor élhetnek, éppen úgy van az velünk is. El van készítve az út, és ha odanézünk, akkor örökké élhetünk.
És most fiam, figyelj, hogy vigyázz ezekre a szent dolgokra, igen, figyelj, hogy Istenre tekints és élj” (Alma 37:40–41, 46–47).
Három kis és egyszerű dolog
Ki szeretnék hangsúlyozni három olyan kis és egyszerű módot, amely által Istenre tekinthetünk, és ez segíteni fog nekünk továbbra is az örök célunkra összpontosítani. Egyik sem lesz meglepő – már sokszor hallottátok őket. De bizonyságot teszek arról, hogy ha következetesen és igaz szándékkal tesszük ezeket a dolgokat, akkor nem csupán megváltoztatják, hanem egészen mássá teszik a dolgokat. Ha értitek – mármint valóban értitek – ezen egyszerű dolgok miértjét, méghozzá vitathatatlanul, akkor a fontossági sorrend legelejére teszitek majd őket az életetekben.
Első: amikor az úrvacsorából veszünk, gyakran csak az azzal járó mozdulatokat végezzük el. A következő videót nézve figyeljétek meg, mekkora hangsúlyt kap az emlékezés, és gondoljatok bele, miért olyan fontos ez:
Jeffrey R. Holland elder: „A végső és különlegesen elkészített húsvéti vacsora vége felé Jézus vette a kenyeret, megáldotta és megtörte, és a következő szavakkal adott belőle az apostoloknak:”
Jézus Krisztus: „Ez az én testem, mely ti érettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. E Pohár amaz új szövetség az én véremben, mely ti érettetek kiontatik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”
Holland elder: A Gecsemáné és a Golgota eseményeinek előestéjén, a felső teremben történtek óta az ígéret gyermekeit szövetség kötelezi arra, hogy egy újabb, magasztosabb, sokkal szentebb és személyesebb módon emlékezzenek Krisztus áldozatára. Egy kis pohár vízzel emlékezünk Krisztus kiontott vérére és a lelki szenvedésének, gyötrelmének mélységére.
Egy kenyérdarabbal, melyet mindig megtörünk, megáldunk és elsőként szolgálunk ki, emlékezünk meg megsebzett testéről és megtört szívéről.
A fiatal papok által elmondott egyszerű és szép úrvacsorai imákból a legfontosabb szó, amelyet kihallunk, az emlékezni szó.
Ha az emlékezés a legfőbb feladatunk, minek kell eszünkbe jutnia, amikor kiszolgálják nekünk ezeket az egyszerű és becses jegyeket?”
Jézus Krisztus: „Ezt tegyétek, és ez bizonyság lesz az Atyának arról, hogy mindig emlékeztek rám. És ha mindig emlékeztek rám, akkor Lelkem veletek lesz.”
Kivetített szöveg: Ti hogyan fogtok mindig emlékezni Őrá?5
Gondoljatok bele, hogy mindig emlékezve Őreá és betartva a parancsolatait, összességében milyen hatással lehet életünk minden területére az, hogy mindig velünk van az Ő Lelke. Képzeljétek el, hogyan befolyásolná a napi döntéseinket és mások szükségleteinek észrevételét.
Rengetegféleképpen betarthatjuk arra tett ígéretünket, hogy a nap folyamán mindig emlékezni fogunk a Szabadítóra. Ti hogyan fogtok mindig emlékezni Őrá?
Legtöbben azt felelnék: „Imával és a szentírások tanulmányozásával”. És ez így is van, ha – és ez egy hatalmas ha – ezt igaz szándékkal teszitek.
Az ima és a szentírások tanulmányozása a következő két olyan kis és egyszerű dolog, amit hangsúlyozni szeretnék.
Az Úr egyértelműen megmondja, hogy imáink nem érnek semmit, ha megszokásból mondjuk őket: „[G]onoszságként íratik fel az embernek az, ha imádkozik, de nem szívének igaz szándékával; igen, és semmi haszna nincs ebből, mert Isten nem fogadja be az ilyent” (Moróni 7:9).
Az ima igaz szándéka az, hogy kétirányú kommunikációba kezdjünk Mennyei Atyánkkal, azzal az elhatározással, hogy bármilyen tanácsot is ad, követni fogjuk azt: „Minden dolgodban tanácskozz az Úrral, és ő jóra fog vezetni; igen, amikor éjjel lefekszel, az Úrban feküdj le, hogy őrködjön feletted az álmodban; és amikor reggel felkelsz, legyen tele szíved köszönettel Istennek; és ha megteszed ezeket a dolgokat, akkor felemeltetsz az utolsó napon” (Alma 37:37).
Természetes módon kapcsolódik egymáshoz az ima és a szentírások tanulmányozása. A szentírások és mai prófétáink szavainak tanulmányozása megnyitja a személyes kinyilatkoztatás csatornáját. A szentírásokban található példák és figyelmeztetések irányt szabnak a vágyainknak. Így ismerjük meg fokozatosan az Úr szándékát és akaratát.
A múlt és a jelen prófétái mindig is könyörögve kérték, hogy tegyünk meg olyan kis és egyszerű dolgokat, mint az ima és a szentírások tanulmányozása. Miért van hát az, hogy nem mindenki teszi meg ezeket? Az egyik ok talán az, hogy nem feltétlenül látunk drámai negatív következményeket, ha kihagyunk egy vagy két napot – ahogyan a fogaitok sem szuvasodnak el és esnek ki rögtön, amint elfelejtitek megmosni őket. A legtöbb következmény, akár pozitív, akár negatív, később, idővel jelentkezik. De biztosan jelentkezik.
Évekkel ezelőtt ültettem a kertünkbe két ugyanolyan fajtájú és magasságú fát. Az egyiket olyan helyre ültettem, ahol csak kicsit érte a nap, a másikat olyan helyre, amely állandóan napsütötte volt. A rákövetkező évben nem nagyon vettem észre különbséget a két fa növekedésében, de aztán a feleségemmel három évig tartó misszióra mentünk. Visszatérve ledöbbentem a különbségen. Idővel hatalmas különbséget eredményezett a fák növekedésében az, hogy összességében mennyi napfényt kaptak. Így van ez az életünkkel is, hiszen nap mint nap ér minket valamennyi fény minden világosság forrásából. Talán nem veszünk észre azonnali változást, de biztosak lehettek abban, hogy ott belül folyamatban van a változás, és idővel az eredmények is nyilvánvalóvá fognak válni.
A céltudatosan, valós szándékkal véghezvitt mindennapos cselekedetek összhatása életetek minden területén hatalmas változást eredményezhet. Ez jelentheti a különbséget aközött, hogy átküszködtök egy semmitmondó életen, vagy rendkívül sikeresek vagytok és betöltitek teremtésetek célját.
Gyakran visszatekintek az életemre, és elgondolkozom rajta, miért is volt olyan nehéz meghoznom a döntést, hogy misszióba megyek. Azért volt nehéz, mert a figyelmem elterelődött – szem elől veszítettem az örök célomat. Vágyaim és akaratom nem állt összhangban az Úr akaratával, különben könnyebb lett volna a döntés. És miért nem állt összhangban? Eljártam az egyházi gyűlésekre és vasárnaponként vettem az úrvacsorából – de nem összpontosítottam annak jelentésére. Imádkoztam, de általában csak megszokásból. Olvastam a szentírásokat, de csak hellyel-közzel, és igaz szándék nélkül.
Remélem, hogy ma engem hallgatva a Lélek suttogása által éreztétek, mit kell tennetek azért, hogy átgondolt, céltudatos életet éljetek. Arra biztatlak benneteket, hogy kövessétek ezeket a késztetéseket. Ne szegjék kedveteket olyan gondolatok, hogy mit tettetek vagy nem tettetek eddig. Engedjétek, hogy a Szabadító letörölje azt a táblát. Ne feledjétek, mit mondott az Úr: „[A]mikor bűnbánatot tartottak és igaz szándékkal megbocsátásra törekedtek, akkor meg lett bocsátva nekik” (Moróni 6:8; kiemelés hozzáadva).
Kezdjétek el most! Éljetek céltudatos életet! Életetek fontos területein tegyétek helyre a mindennapi cselekedetek felhalmozódó erejét. Megígérem nektek, hogy egy év múlva vagy örülni fogtok, hogy ma elkezdtétek, vagy azt kívánjátok, bárcsak elkezdtétek volna.
Szeretném, ha elgondolkoznátok ezen a három kérdésen. Arra kérlek titeket, hogy válaszaitokat osszátok meg a közösségi médián itt: #ldsdevo.
Első: Meg tudjátok-e tenni? Lehetőségetek van e három kis és egyszerű dolog megtételére? Tudtok-e azon szövetség betartásán igyekezni, mely szerint „őrá mindenkor emlékezni” (T&Sz 20:77, 79) fogtok? Tudtok-e időt szakítani az igaz szándékkal történő imádkozásra és a szentírások mindennapos tanulmányozására?
Második: Működni fog-e? Valóban hiszitek-e, amit az Úr ígért? Hiszitek-e, hogy életetek minden területére összességében rendkívüli hatással lesz az, hogy mindig veletek van az Ő lelke?
Végül: Megéri-e?
Tanúbizonyságot teszek arról, hogy bizony megéri, és mindent teljesen megváltoztat. Ha megteszitek ezeket a dolgokat, észre fogjátok venni, hogy minden tettetek mögött a legfontosabb „miért” az, hogy szeretitek az Urat és felismeritek, Ő mennyire szeret benneteket. Találjatok mindannyian hatalmas örömöt, midőn a tökéletességre, valamint az Ő akaratának megértésére és megtételére törekedtek. Jézus Krisztus nevében, ámen.
© 2015 Intellectual Reserve, Inc. Minden jog fenntartva. Az angol eredeti jóváhagyva: 12/14. Fordítás jóváhagyva: 12/14. A “Living with a Purpose: The Importance of ‘Real Intent.’” fordítása Hungarian. PD10053116 135