Együttérzés
IFH éves képzési közvetítés – 2021
2021. január 26.
Nagyra értékelem azt, amit Wilkinson fivér mondott azokról, akik szeretteiket veszítették el és más módon szenvednek ebben az időszakban. És szeretném, ha tudnátok, hogy a szívünkben együtt érzünk veletek.
Először is szeretnék nektek köszönetet mondani az erőfeszítéseitekért ebben a hatalmas változásokat hozó időszakban. Figyelemre méltó, milyen keményen dolgoztatok azért, hogy online is hatékonyan tanítsatok. Tudom, hogy voltak csüggesztő napok, miközben megpróbáltátok a számos megtorpanás ellenére is mindig bevonni a tanulóitokat. Köszönöm a kitartó erőfeszítéseiteket! Értékeljük továbbá az egyéb jelentős változtatások átvételére irányuló hajlandóságotokat, amilyen a tananyag új évrendje és az olvasási követelmények. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ennyire képesek és készek vagytok oly nagy hittel szembenézni mindezzel.
Van egy olyan képesség, sőt, talán inkább a Lélek egy ajándéka, amellyel szerintem jó, ha változások idején mindannyian rendelkezünk. A Jézus Krisztusba vetett hitből sarjad. Annak a képessége ez, hogy a múlt sikereiben bízva várakozással tekintsünk arra a további világosságra, amelyet az Úr adni kíván. Jeffrey R. Holland elder azt mondta erről:
„A múlt arra való, hogy tanuljunk belőle, nem pedig arra, hogy még mindig benne éljünk. […] Amikor pedig megtanultuk mindazt, amit meg kellett tanulnunk, és magunkkal hoztuk a legjobbat mindabból, amit tapasztaltunk, akkor előre tekintünk, emlékezve arra, hogy a hit mindig a jövő felé mutat. […]
A hit a múltra épít, de soha nem kíván ottragadni. A hit bízik abban, hogy Isten nagyszerű dolgokat tartogat.”1
Miközben megragadjuk azt, ami jó a múltból, igyekeznünk kell építeni ezekre az erőfeszítésékre azzal, hogy megpróbáljuk megérteni, legközelebb minek a megtételét várja el tőlünk az Úr. Álljunk készen rá, hogy feltegyük magunknak ezt a kérdést: „Mi fogyatkozás van még bennem?”2, és igyekezzünk gyarapítani a tudásunkat, fejleszteni a hozzáállásunkat és a jellemünket, valamint javítani a teljesítményünket. Ez is a hit kifejezésre juttatása.
Talán emlékeztek rá, hogy bő öt évvel ezelőtt Kim B. Clark elder azt mondta nekünk:
„Bármilyen szintű lelkiséget is élvezünk az életünkben; bármilyen fokú hittel is rendelkezünk most Jézus Krisztusban; bármilyen erős is az elkötelezettségünk és az áldozatkészségünk, bármilyen fokú is az engedelmességünk vagy a reményünk vagy a jószívűségünk; bármilyen szintű szakmai készségekre és képességekre tettünk is szert, mindez nem lesz elegendő az előttünk álló munkához. […]
Az Úr Jézus Krisztus nagyszerű munkát tartogat számunkra, melyet a felnövekvő nemzedékkel kell elvégeznünk. Hatalmasabb munka ez, mint bármi, amit korábban valaha is véghez vittünk.”3
Hálás vagyok azért, ahogyan erre a felhívásra reagáltatok. Sokatokat láttam elmélyíteni a lelkiségeteket és elkötelezettségeteket, valamint a készségeiteket és a képességeiteket. Sok okát láttuk annak, hogy ez miért annyira fontos, és e jellemvonások elmélyítése miért lesz továbbra is szükséges a jövőben.
Megoszthatok veletek egy példát? Mostanában beszéltem már annak szükségességéről, hogy Krisztust állítsuk a középpontba és a tanulókra összpontosítsunk. Ez nem csupán egy divatos kifejezés vagy tanítási technika. A krisztusközpontúság és a tanulóközpontúság a két nagy parancsolat alkalmazása.4 Alakíthatja az arra irányuló erőfeszítéseinket, hogy még több fiatalt és fiatal felnőttet meghívjunk. Illetve alakíthatja az arra irányuló erőfeszítéseinket, hogy még erőteljesebben tanítsunk.
Amikor őszintén igyekszünk alkalmazni az első nagy parancsolatot a tanításunkban, akkor nem csupán az óra végén hivatkozunk a Szabadítóra. Minden lehetőséget megragadunk arra, hogy bizonyságot tegyünk Őróla és kifejezzük az Őérte érzett hálánkat. Ahelyett, hogy csupán beszélnénk Őróla, a saját Megváltónkként emlegetjük Őt, akit megismertünk, megszerettünk, és akiben megbízunk.
Amikor őszintén alkalmazni igyekszünk a második nagy parancsolatot a tanításunkban, akkor nem csupán a tananyag leadására, vagy a tanulókat bevonó bizonyos tanítási módszerek használatára összpontosítunk. Az egyénekre és az igényeikre összpontosítunk. Arra vágyunk, hogy előre haladjanak, az örök élet irányába. Nem csupán tanulókként tekintünk az osztályra, hanem minden egyes tanulót Isten szeretett gyermekének látjuk, isteni lehetőségekkel.
Ezek nem új elképzelések. Mindig is ezt akartuk tenni. A kérdésem tehát az, hogy miként építhetünk a múlt sikereire, és tehetjük ezt meg még hatékonyabban a jövőben?
Bár erről a témáról már beszéltem, most annak reményében, hogy továbbra is építhetünk a már folyamatban lévő jó dolgokra, szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot e kijelentés mindkét felének kapcsán, kezdve azzal, hogy legyünk még inkább Krisztus-központúak. Megpróbáltam még jobban megérteni, ez mit is jelent, és hogyan jelentkezhet az otthonainkban és az osztálytermeinkben. Az biztos, hogy továbbra is erőfeszítéseket kell tennünk, amelyekkel segítünk a tanulóknak Jézus Krisztus titulusaira, tulajdonságaira és példájára összpontosítani.5 Javasolhatnék egy további módot? Veletek együtt engem is arra emlékeztetett az Úr prófétája, Russell M. Nelson elnök, hogy „az áldásainkat számolni sokkal jobb, mint a gondjainkról beszámolni”6. Tanultam tőle a szövetséges Izráel rendelkezésére álló áldásokról és arról, hogyha engedjük, hogy Isten uralkodjon, akkor gyógyulást tapasztalunk meg, válaszokra lelünk, bátorságot kapunk a kísértésekkel való szembenézéshez, és erőt a csatáink megvívásához. Szintén Nelson elnök szavaival élve „első kézből tapasztalj[uk] majd meg, miszerint Istenünk »a csodák Isten[e]« [Mormon 9:11].”7 Vagyis oly módon is összpontosíthatunk a Szabadítónkra, hogy segítünk a tanulóinknak felismerni, miként közeledik szeretettel és irgalommal Mennyei Atya az Ő összes gyermeke felé.
Nemrég részt vettem egy virtuális órán. Az órára készülve a tanulók elolvasták az Ether 2:25-öt: „És íme, felkészítelek titeket ezekre a dolgokra; mert csak úgy tudjátok átszelni ezt a nagy mélységet, ha én felkészítelek benneteket a tenger hullámaira, az elmenő szelekre és az eljövendő áradásokra”8. Az osztály tagjai megbeszélték ezt a verset, és azt, hogy miként készítette fel az Úr a járeditákat az útjukra. Az egyik tanuló elmondta, hogy épp egy olyan próbatétel kellős közepén van, melyhez hasonlóan lesújtóval még nem találkozott.
Aztán felmerült egy kérdés, amelyet szerintem a Szentlélek inspirált. Mit tett az Úr azért, hogy felkészítsen téged erre a próbatételre – még azt megelőzően, hogy bekövetkezett volna? Milyen tapasztalatokat adott már neked, és milyen leckéket tanított meg, amelyekből most meríthetsz? Ez a nagyszerű kérdés elgondolkoztat minket azon, hogy milyen módon közeledik hozzánk szeretettel a Szabadító, olyankor is, amikor ez a szükségleteink előre látását jelenti. A személy, aki épp átment az adott próbatételen, sok módját felsorolta annak, ahogyan az Úr felkészítette őt. Felismerte, hogy vannak olyan tapasztalatai, amelyekből meríthet, valamint alapos tudással és bizonysággal rendelkezik azokról a tantételekről, amelyeket ismernie kell ahhoz, hogy tudja, miként reagáljon nagy hittel erre a próbatételre. Az osztály több másik tagja is elmondta, milyen módon támogatta őket az Úr a próbatételeikben, és miként ismerték fel, hogy szereti és meg akarja áldani őket.
Amint ti és a tanulóitok észreveszitek az Úr kezét a szentírásokból megismert emberek megáldásában, azt is segíthettek nekik felismerni, hogy jelenleg milyen szerepet játszik az ő életükben. A Mormon könyve buzdítása szerint segíthetünk nekik emlékezni rá, hogy „milyen irgalmas volt az Úr az emberek gyermekeihez”9.
Most pedig egy gondolat a kijelentés második feléről – annak szükségességéről, hogy a tanulóinkra összpontosítsunk. Olyan időkben élünk, amikor a fiatalok és a fiatal felnőttek közül sokan küszködnek megoldatlan kérdésekkel, és úgy érzik, hogy összezavarja őket a világban lévő sok hang. A zajon történő áthatoláshoz meg kell érteniük az igaz tant. Ahogy eddig is, most is szükségük van arra, hogy legyen elég erkölcsi bátorságunk az örök igazságot tanítani és arról bizonyságot tenni. Hogyan ragaszkodhatunk ehhez és építhetünk rá, hogy előre haladva kielégítsük a szükségleteiket? Hogyan összpontosíthatnánk még jobban nem csupán az igazság tanítására, hanem arra is, hogy segítsünk a tanulóinknak megtanulni az igazságot?
Ennek egyik módja az együttérzés Krisztusi tulajdonsága. Az együttérzés annak a képessége, hogy meg tudjuk érteni valaki más érzéseit és osztozni tudunk azokban. Az őszinte együttérzés összehozza az embereket, kapcsolatokat alakít ki, és segít érezni az embereknek, hogy nincsenek egyedül. Elengedhetetlen része a valahova tartozás érzése kialakításának. Ez a jellemvonás kulcsfontosságú ahhoz, hogy hatékonyan reagáljunk a kérdést feltevő tanulóra, és hatékonyan vezessünk egy csoportos beszélgetést, amelyben gondosan figyel sok olyan tanuló, akikben kimondatlan kérdések vannak.
A kutatások szerint a hit tekintetében küszködők általában nem a tan miatt mennek el. Azért mennek el, mert kérdéseik hátterében olyan személyes tapasztalatok állnak, amelyek miatt bizonyos lencséken keresztül látják a dolgokat – gyakran annak lencséin keresztül, hogy nem tudnak beilleszkedni, megszakad a szívük vagy kielégítetlen elvárásaik vannak. Ha együttérzés és a körülmények megértése nélkül válaszoljuk meg a kérdéseiket, akkor előfordulhat, hogy nem adjuk meg számukra a szükséges segítséget. Sőt, ami még ennél is rosszabb, ha elutasítóak, ítélkezők vagy védekezők vagyunk, akkor elveszítjük a bizalmukat és annak lehetőségét, hogy pozitív hatást gyakoroljunk az életükre.
A Szabadító tökéletes példája volt az igazság szeretetteljes kimondásának.10 Az emberekkel való kapcsolatait betöltötte a mindig az egyéni szükségletekre szabott, megértő együttérzés. Ennek eredményeként akik úgy érezték, hogy nem felelnek meg az elvárásoknak vagy nem illeszkednek az ideális tanítvány mintájába, azért még érezték a szeretetét és vonzódtak Őhozzá. Felismerték, hogy szükségük van Őrá.
Egy másik csodálatos példa a Tan és szövetségek idei tanulmányozásából ered. A 88. szakasz feljegyzi az Úr utasításait a próféták iskolája számára. A tanító érjen oda a tanulók előtt, és készítse fel magát és a termet. Az utasítások szerint e szavakkal üdvözölje a tanulókat:
„Üdvözöllek titeket az Úr, Jézus Krisztus nevében, az örök szövetség jegyében vagyis emlékezetében, amely szövetségben befogadlak titeket a közösségbe, egy olyan elhatározással, amely rögzített, mozdíthatatlan és nem változhat, hogy barátotok és testvéretek leszek Isten kegyelme által a szeretet kötelékeiben”11.
Bár nem lenne helyénvaló minden ifjúsági vagy felsőfokú hitoktatási órát ily módon kezdeni, ez az üdvözlés rendkívül árulkodó és jelentőségteljes. Virginia Pearce nővér kérdését idézve: „El tudtok képzelni a tanulótársaitok felől és irántuk áradó szeretet és elkötelezettség ily megerősítésén nyugvó tanítási környezetet? El tudjátok képzelni, bizonyára milyen biztonságban érezték magukat, hogy az energia, amelyet egyébként saját maguk megvédésére használtak volna, most a rendelkezésükre állt, hogy tanuljanak, fejlődjenek és változzanak? El tudjátok képzelni a Szentlélek erejét egy olyan teremben, ahol minden egyes résztvevő esküt tett rá, hogy Isten kegyelme által a szeretet kötelékében barát és testvér lesz?”12
Gondoljatok csak bele, ez miben változtatná meg az óráinkat és hogyan áldaná meg az egyes tanulókat. Képzeljetek el például egy Alex nevű fiatal férfit, aki azt kérdezi: „Mit tegyek, ha nem értek egyet minden egyházi eljárásrenddel?” Hogyan reagálnátok oly módon, amely szeretetről és együttérzésről tanúskodik? Természetesen meg kell értenie a próféták szerepét és az engedelmesség fontosságát. Azonban nem biztos, hogy ez a legértékesebb azonnali reakció, és lehetséges, hogy nem lesz elegendő olyan valaki számára, aki őszintén küszködik. Mielőtt válaszolnánk egy kérdésre vagy levezetnénk egy beszélgetést, jól tesszük, ha először megpróbáljuk megérteni a kérdést feltevő személyt vagy a beszélgetésben részt vevő csoportot. Vagyis ha lehetőségetek nyílna rá, hogy valóban beszéljetek Alexszel, akkor még mit kellene tudnotok, és még mire lenne szüksége tőletek?
Kezdésnek meghallgathatjuk őt, és imádkozhatunk azért a képességért is, hogy a helyébe tudjuk képzelni magunkat, és meglássuk, mit érez. Alex valószínűleg nem egyszerű agytornaként vagy csupán a tan megértése végett teszi fel ezt a kérdést. Alexnek története van. Tapasztalatai vannak és kapcsolatai, amelyek egy része pozitív, más része pedig nem. Sőt, ez esetben Alex kissé kívülállónak érzi magát, amikor egyházi gyűlésekre vagy felsőfokú hitoktatásra jár. Az evangéliumi beszélgetések alatt benne más érzések vannak, mint a felszólalók többségében. Felmerül benne, hogy bárki más érzi-e magát úgy, ahogyan ő, de úgy tűnik, soha senki nem teszi fel az ő konkrét kérdéseit. E tapasztalatok oda juttatták, hogy egyedül érzi magát az egyházban. Amikor megpróbálta megosztani a saját szemszögét, nem érezte úgy, hogy meghallották vagy megértették volna. Egy másik alkalommal az egyik tanító megjegyzést tett a szakállára. Később egy diáktársa könnyedén vett egy olyan kérdést, amelyet Alex nagyon fontosnak gondolt. Kezdte úgy érezni, hogy megítélik, sőt, időnként még dühös is volt.
Azonban van még valami, amit tudnotok kell és szem előtt kell tartanotok Alexszel kapcsolatban. Még mindig itt van. Eljött az órára. Azért jár, mert szereti az evangéliumot és az egyházat. Megpróbál kitartani a hite mellett, és próbálja azt tenni, ami a helyes. Megpróbálja kihámozni mindabból, amit az egyházban hallott és tapasztalt, hogy mely része igaz tan, mely része kulturális norma vagy akár jószándékú egyháztagok által továbbadott tévedés. Megrekedt egy érzelmi küzdelem közepén, és azon van, hogy megtudja az Úr akaratát. Honnan tudnátok mindezt Alexről, ha nem hallgatnátok meg őt és törekednétek az együttérzésre? Most, hogy már kicsit jobban ismeritek Alexet, tudjátok, hogy nem csupán az egyházi eljárásrendről kérdez. A kérdése nem csupán annyi, hogy „Vajon igaz az egyház?” Azt akarja tudni, hogy „Vajon jó az egyház?” „Vajon van számomra hely?” és „Hogyan tudok beilleszkedni, amikor úgy tűnik, hogy csak nekem vannak kételyeim és kérdéseim?”
Segíthettek Alexnek átgondolni a kérdéseit, és örökkévaló szemszögből átfogalmazni azokat. Időnként a megfelelő kérdés feltevése fontos részét képezi annak, hogy válaszokat kapjunk Mennyei Atyánktól. Ha van elég szeretet és együttérzés bennetek ahhoz, hogy megértsétek őt, és tudomásul vegyétek a kérdése hátterét, az segíteni fog nektek megadni azt a támogatást és iránymutatást, amelyre szüksége van. Ez nem könnyű, és kissé ijesztőnek is tűnhet. Ám én nem azt kérem tőletek, hogy minden beszélgetést tökéletesen vezessetek és minden kérdést tökéletesen válaszoljatok meg. Azt kérem tőletek, hogy hallgassátok meg őket, érezzetek együtt velük, és segítsetek nekik érezni Mennyei Atya szeretetét irántuk. El tudjátok képzelni, milyen biztonságban érezné magát Alex és az osztálytársai? És hogy a korábban a saját maguk megvédésre irányuló energia eztán arra állna rendelkezésre, hogy tanuljanak, fejlődjenek és változzanak? El tudjátok képzelni a Szentlélek erejét egy olyan osztályteremben, amelyet betölt a barátság és a szeretet köteléke?
Emlékeztek Dale G. Renlund elder tanácsára a legutóbbi általános konferenciáról? Mesélt egy betegről, akit már többször is kórházban kezeltek alkoholfogyasztással kapcsolatos betegség miatt. Egy orvostanhallgató megjegyezte, hogy érzése szerint nem igazságos oly sok órát tölteni ennek a betegnek az ellátásával, mivel saját magának köszönheti a baját.
Renlund elder hallotta, amint egy másik orvos azt feleli erre: „Azért lettél orvos, hogy ellásd az embereket és azon legyél, hogy meggyógyítsd őket. Nem azért lettél orvos, hogy ítélkezz felettük. Ha nem érted a különbséget, akkor nem folytathatod a képzésedet ebben az intézményben.”13
Ti és én nem azért lettünk Jézus Krisztus evangéliumának tanítói, hogy ítélkezzünk a tanulóink felett. Azért lettünk tanítók, mert a Gyógyítómester felé akarjuk fordítani őket. Csak Jézus Krisztusnak van joga ítélkezni, és csakis Ő tud meggyógyítani. Csak azáltal segíthetünk nekik felfedezni azt a gyógyulást és iránymutatást, amelyre szükségük van, ha minden egyes nap Őrá, az Ő példájára, az Ő tanításaira és az Ő ígéreteire összpontosítunk. Nem számít, mi minden változik a tanítási és a tanulóinkkal való kapcsolattartási módszereinkben, egy dolog soha nem fog megváltozni. A legfontosabb mód, amely által segíthetünk fokozni a felnövekvő nemzedék hitét, az, ha Jézus Krisztust még nagyobb mértékben állítjuk a tanításunk és a tanulásunk középpontjába azáltal, hogy segítünk nekik megismerni Őt, tanulni Tőle, és tudatosan törekedni arra, hogy Hozzá hasonlóvá váljanak. Ha a bizonyságotok tüzéhez a tanulóitok iránti mély szeretet társul, akkor a lehető legjobb helyzetben lesztek ahhoz, hogy segítsetek nekik megérteni az Ő tanításait és az engesztelését, támaszkodni azokra, valamint kiérdemelni az Ő megígért áldásait. Jézus Krisztus nevében, ámen.
Most pedig szeretnék átjönni ide és csatlakozni Bigelow fivérhez és Smith fivérhez.