A szeretet nyelvén tanítva az igazságot
IFH éves képzési közvetítés – 2021
2021. január 19., kedd
Nővérek és fivérek! Csodás lehetőségünk volt ma eddig arra, hogy figyeljünk és tanuljunk! Nem tudom, hányan csatlakoztatok a gyűléshez, de mély hálámat szeretném kifejezni nektek, elhívott ifjúsági és felsőfokú hitoktatók, akik közel 56 000-en vagytok, továbbá az EOSZ által alkalmazott hitoktatóknak is, akik több mint 2000-en vagytok, azért, hogy ezt a rendkívül fontos csoportot, a felnövekvő nemzedéket tanítjátok! Odaadó szolgálatotoknak és hősies erőfeszítéseiteknek köszönhetően becses fiataljaink és fiatal felnőttjeink közül sokan döntenek úgy, hogy hithűek lesznek és a szövetség ösvényén maradnak. Az általatok biztosított lelki okítás és élmények elengedhetetlenül fontosak a bizonyságuk építésében. Ezenfelül különleges elismerésem és dicséretem nektek, meg nem énekelt hősöknek: e hitoktatók házastársainak. A ti állandó érzelmi, lelki és otthoni támogatásotok nélkül ez az erőfeszítés nem lehetne sikeres. Tehát hatalmas köszönet mindannyiótoknak, teljes szívemből!
Egy teljesen új év kezdetén – amely remélhetőleg egy lehelletnyi optimizmust, de legalább egy kis megkönnyebbülést hoz a tavalyihoz képest –, jó ha vetünk egy friss pillantást arra, amit teszünk. Természetesen szeretnénk mindannyian profik lenni a munkánkban, azonban mindenek előtt arra vágyunk, hogy pozitív változást idézzünk elő a tanulóink életében.
Miközben a felnövekvő nemzedékkel dolgoztok, szeretnétek, ha a tanulóitok megértenék isteni eredetüket, céljukat a halandóságban, valamint hogy kivé válhatnak. Leghőbb vágyatok, hogy segítsetek felnőniük a bennük rejlő isteni lehetőségeikhez. Az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás hivatalosan kijelentett céljához tartozik az, hogy segítsen a tanulóknak Jézus Krisztus tanításairól és engeszteléséről tanulni, valamint arra hagyatkozni; továbbá, hogy felkészítse őket a templom papsági szertartásaira és az örök életre. Miközben e célok megvalósításán dolgoztok, felvértezitek őket az „ellenség… tüzes nyilai”1 ellen, valamint megerősítitek őket, hogy hithű utolsó napi szentek legyenek, akik várják a Szabadító eljövetelét. Segítetek nekik felkészülni leendő szerepeikre a családjukban, az egyházban és a közösségükben, hogy igazlelkű vezetők és jó példák legyenek.
Miközben átgondoltam, mely témák lehetnek hasznosak a mai napra, eszembe jutott, mily hatalmas áldás, hogy az ifjúsági hitoktatási tananyag összhangba került a Jöjj kövess engem! programmal, és hogy ez milyen erőt adhat a fiatalok és családjaik számára. Azokra a fiatal felnőttekre gondoltam, akik távol laknak az otthonuktól, illetve hogy egy otthonközpontú evangéliumtanulmányozás a felsőfokú hitoktatáson miképpen vonatkozhat rájuk. Azt is átgondoltam, milyen módokon lehet a tanítást a fiatalok és a fiatal felnőttek számára is időszerűvé tenni. Ezt megfontolva arra a következtetésre jutottam, hogy saját kinyilatkoztatásra törekedve és más hitoktatókkal és igazgatókkal tanácskozva válaszokra lelhettek, melyek által megtudjátok, mit hogyan tegyetek.
Ezért inkább néhány tantételre összpontosítanék. Olyan tantételekről szeretnék beszélni, amelyek az „Amit bárcsak tudtam volna, amikor én ifjúsági hitoktató voltam” kategóriába tartoznak. Hat éven át kora reggeli ifjúsági hitoktatóként szolgálni csodás lehetőség és áldás volt. Az egyházközséghez, melyben tanítottam, egy hatalmas tanulói csoport tartozott, akik tíz különböző középiskolába jártak. Szétszórtan éltek, de baráti kötelékek egyesítették őket. Bárcsak elmondhatnám magamról, hogy sztároktató voltam, azonban azt ki tudom jelenteni, hogy azokban az években jó pár dolgot megtanultam, és ezekből kettőt szeretnék veletek megosztani.
Az első tantétel, melyet megtanultam, hogy adjunk a tanulóknak lelki „húst”. Eme utolsó napok fiataljainak és fiatal felnőttjeinek szüksége van az evangéliumi lelki „húsra” ahhoz, hogy választ kapjanak a felmerülő nehéz kérdésekre, valamint hogy segítsen nekik ellenállni azoknak a nyomásoknak, melyek elvonhatják őket a szövetség ösvényéről. Elbírnak vele. Szükségük van rá! Időt kell szánnunk az imára és a felkészülésre – nem csupán a lecke anyagához, hanem a tanulók megismerésére is –, hogy megérthessük, mire van szükségük és aztán tudjuk, mit használjunk abból, amivel készültünk. Válaszolhatunk eme felhívásra: „Mert éheztem, és húst adtatok nekem.”2 Hadd osszak meg néhány példát.
Amikor tizenévesen az Amerikai Egyesült Államok keleti partvidékén ifjúsági hitoktatásra jártam, az egyházközség tagjai nagy földrajzi területen, egymástól elszórtan éltek. A hatalmas középiskolámban rajtam és a nővéreimen kívül csupán két másik tanuló volt egyháztag. A társadalomban jelentősek voltak a negatív hatások. Viharos és megosztó események időszaka volt, városi zendüléseket beleértve, melyeket a hivatali személyekkel való összetűzések, széleskörű rasszista zavargások, a föld túlsó felén dúló háborúk, valamint az itthoni háborúellenes tüntetések szítottak. A „szabad szerelem” szerinti életmód, valamint a marihuána és a tudatmódosító drogok liberális használata olyan környezetet teremtett, amelyben az individualizmust éltették, és fittyet hánytak az erkölcsi normákra. A politikai merényletek és a szélsőséges véleménykülönbségek arról, hogyan kéne működnie a kormánynak, ádázul versengő véleménytáborokra osztották az embereket. Ez a viharos évtized végül egy pozitívummal zárult: amikor az első ember a holdra lépett.3 Van, ami ebből ismerősen cseng azzal a társasági közeggel kapcsolatban, mellyel a fiataljaink és fiatal felnőttjeink napjainkban szembesülnek?
Számomra a középiskola a felfedezések és a döntések meghozatalának korszakát indította el egy, az otthonomnál és a családomnál tágabb világban. Számos világi elképzelésnek voltam kitéve, és kezdtem megkérdőjelezni mindazon dolgok igazságát, amire hithű szüleim és egyházi vezetőim tanítottak gyermekkoromban. Az első ifjúsági hitoktatóm Thomander nővér, egy ősz hajú, tréfát nem tűrő hölgy volt, széleskörű egyházi tapasztalattal és mély bizonysággal az evangéliumról. Azt a kihívást adta nekünk, hogy az év végéig olvassuk ki a Mormon könyvét, és mindennap felkészülten jöjjünk az órára, hogy megbeszéljük, amit olvastunk.
Thomander nővér átgondolt és sugalmazott tanítása a tanról jelentős hatással volt a bizonyságomra. Kétség nélkül tudtam, hogy tudja: az egyház igaz, mert jól felkészülten érkezett, világosan elmagyarázva azokat a verseket, melyeket olvastunk, és bizonyságot tett azokról az igazságokról. Nyilvánvalóan időt szakított a felkészülésre mindazon dolgokból, amelyekről úgy érezte, hogy a legnagyobb hatással lesznek ránk. Egyáltalán nem emlékszem, hogy valaha is játszottunk, buliztunk vagy finomságokat ettünk volna, de arra igen, hogy mindennap lelki kihívásban, lelki felemelésben és lelki táplálékban volt részünk. A leckéket nem kísérte csinnadratta, viszont mindennap megerősítést és bizonyosságot kaptunk, mikor türelmesen és bátorítóan megválaszolta a tanulók által feltett őszinte kérdéseket. Egyenes felhívása és magas elvárásai mérhetetlen hatással voltak az életemre. Thomander nővér az egyik olyan ember, akit látni szeretnék, és akinek köszönetet szeretnék mondani, amikor a fátyol túloldalára jutok.
Összevetem ezt az évet egy olyannal, amikor az idősebbeknek szóló osztályba jártam. Az ifjúsági hitoktató szórakoztató és barátságos volt, de érdekes módon alig éreztem kötődést felé. Miközben igen hanyag módon leadta az anyagot, teltek-múltak a hetek. Egyértelmű volt, hogy a tanulók nem veszik őt komolyan: az idősebb lányok a körmeiket festegették a hátsó sorokban ücsörögve, míg a fiúk egymással bolondoztak, mi többiek meg saját magunk szórakoztatására üzeneteket írogattunk és adogattuk egymásnak. Habár elég biztosak voltunk benne, hogy van bizonysága az evangéliumról, hiszen visszatért misszionárius volt, megtanultuk, hogy ne tegyünk fel tannal kapcsolatos kérdéseket, mert a válaszai gyakran felületesek és homályosak voltak, és nem tudtuk, hogy meg tudja vagy akarja-e válaszolni őket. Az ifjúsági hitoktatás fontos társasági célt szolgált, de nem volt lelki élmény.
Biztosan ismeritek Pál kérdését a Korinthusbeliekhez írt 1. levélből: „Mert ha a trombita bizonytalan zengést tészen, kicsoda készül a harczra?”4 A felnövekvő nemzedék evangéliumi tanítóiként „biztos trombitának” kell hangoznunk. Az ószövetségi időkben a trombita vagy kürt a sófár volt, amely kosszarvból készült, és egyszerű, eltéveszthetetlen hangot adott ki. Arra használták, hogy összehívják vele az Úr népét a hódolatra, vagy a közelgő veszélyre figyelmeztessenek, illetve utasításokat jelezzenek vele háború idején. Az ősi csatákban a harc zaja és moraja káoszt eredményezett. Ha a vezető nem tudott világosan kommunikálni a csapatokkal, akkor a hadsereg biztos vereségnek nézett elébe. Ezért találták fel a „biztos trombitát”. Minden katonát kiképeztek rá, hogy felismerje a hangot, hogy még a zűrzavar pillanatában is tudja, előre törjön-e vagy visszavonuljon, hogy a balszárnyat támadja-e meg vagy a jobbat.5
Thomander nővér számomra ilyen trombita volt. Nekünk is ilyen trombitának kell lennünk, az örökkévaló igazság megbízható és megerősítő hangjának a világ cikázó, örökösen változó értékei ellenében. Meg kell mondanunk a tanulóinknak az igazat, és segítenünk kell megérteniük a miértet pont úgy, mint a mit. Tehetjük ezt „gyengédséggel és szelídséggel”6, de meg kell tennünk! Ahogy egy ifjúsági hitoktató fogalmazott: „Nem harsogunk a trombitával valaki más fülébe, de nem is tapintatlanul hallatjuk az üzenetét; a hívó hangnak kellemesen, biztosan és határozottan kell szólnia.”7 Az ifjúsági hitoktatási osztályaimat tanítva megtanultam, hogy igen, a fiatalok élvezik a szórakoztató tanulási tevenységeket és szükségük van társas érintkezésekre a kortársaikkal, azonban ki vannak éhezve az evangéliumi kérdésekkel kapcsolatos valódi válaszokra és gyakorlati ötletekre is arról, hogy a saját életükben hogyan alkalmazzanak evangéliumi tantételeket.
A tantétel, melyet elengedhetetlennek találtam, az őszinte törődéssel kapcsolódás. Hogyan kapcsolódunk a tanulóinkhoz helyénvaló és jelentőségteljes módokon? A nyelv biztos sokat számít. Például, ha én kekcsi nyelven próbálok beszélni a tanulókkal, akik csak tagalogul értenek, akkor nem fogom tudni sikeresen átadni az üzenetet. Szerencsére létezik két olyan nemzetközi nyelv, amelyet minden fiatal és fiatal felnőtt megért: mégpedig a Lélek nyelve és a szeretet nyelve.
Az első nyelvet, a Lélek nyelvét, mindazok felismerik, akik az igazságot keresik. Ahogyan azt Joseph B. Wirthlin elder tanította: „Az egyházban nincsenek nyelvi korlátok. Létezik egy hatalmas erő, amely felülmúlja a csupán szavakkal átadott üzenet erejét, ez pedig azoknak az üzeneteknek az ereje, amelyeket a Lélek a szívünkhöz szól. […] Nyelvtől vagy nyelvjárástól függetlenül ez egy egyetemes hírnök minden ráhangolódó szív számára.”8
A Lélek szívtől szívhez szól. Ahogyan arra Pál emlékeztette a szenteket Rómában: „…a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.”9 Miközben keressük, meghallgatjuk és követjük a Szentlélek késztetéseit, sugalmazást kapunk, hogy a Lélek által oly módon tudjunk szólni a tanulóinkhoz, amelyet megértenek. A jó felkészülés és a sugalmazott szerzők által megírt tananyag használata segít, hogy megvessük lábunkat az alapvető tanban, melyről tudjuk, hogy a leginkább hatalmában áll megváltoztatni a szíveket és az életeket. A legfontosabb a személyes kinyilatkoztatás keresése azzal kapcsolatban, hogy mit osszatok meg, valamint hogyan osszátok meg azt, amivel készültetek. A Lélek nyelve sokkal többet közvetít majd annál, mint amit mondani tudtok.
A másik nyelv, amely segíteni fog kapcsolódni a tanulókhoz, az a szeretet nyelve. A szeretet, mivel isteni eredetű, ugyanúgy szívtől szívhez szól. János apostol, a Szabadító szemtanúja, ezt az egyszerű igazságot osztotta meg: „Mi szeressük őt; mert ő előbb szeretett minket!”10 Ugyanez igaz az emberek közti kapcsolatokban. Biztos hallottátok a mondást, hogy „az emberek nem törődnek vele, mennyit tudsz, amíg meg nem tudják, mennyire törődsz velük”11. Hitoktatókként a hosszú távú hatásunkat közvetlenül befolyásolja a tanulóink iránti krisztusi szeretetünk.
Biztosan ismerős számotokra a „szeretetnyelvek” fogalma.12 Ezeken a módokon fejezhető ki a szeretet úgy, hogy azt mások a saját személyiségük és múltbéli tapasztalataik függvényében megértsék és elfogadják. Különféle emberek jobban reagálnak az egyik vagy a másik szeretetnyelvre; de mindegyik tanuló fel fogja ismerni az őszinte törődéseteket legalább egy módon azok közül, amelyeket ma megosztok veletek.
A szeretetnyelv első típusa az elismerő szavak. Ezek olyan kifejezések, amelyek biztatóak és felemelőek, mint például az, hogy „meg tudod csinálni” vagy „egyre jobban megy neked” vagy hogy „büszke vagyok rád, amiért keményen dolgozol”. Ezek a szavak azt közvetítik a tanulónak, hogy értékes és ügyes. A Szabadító gyengéd elismerése George Miller számára a Tan és szövetségekben bámulatos példája ennek a szeretetnyelvnek. Jézus Krisztus „álnokság nélkül való” férfinak jellemezve őt, azt is mondta róla, hogy „bízni lehet benne, szívének feddhetetlensége miatt; mert azon szeretetért, amit bizonyságom iránt érez, én, az Úr, szeretem őt”.13 Legtöbben nem emlékeznénk ennek a korai megtértnek a nevére, de el tudom képzelni, ezek az elismerő szavak mennyire megerősítették George bizonyságát a visszaállított evangéliumról, valamint a Szabadítója iránti szeretetét.
A legnagyobb hatású szavak egyike a „köszönöm” vagy az egyéb elismerő szavak. A fiatalok vagy fiatal felnőttek odafigyelő és szerető tanítóiként észrevehetitek az egyszerű dolgokat is, melyeket egy tanuló tesz értetek vagy másokért az osztályban, vagy odafigyelhettek, amikor azt halljátok, hogy tett valami jót az iskolában vagy a közösségben, és kifejezhetitek az elismeréseteket. Ha küldtök egy üzenetet a tanuló szüleinek arról, hogy milyen pozitívumot vettetek észre tinédzser gyermekükön, az is növeli a tanuló teljesítményérzetét és önértékelését. Mindezek az elismerő megjegyzések építik és erősítik a hitoktató és a tanuló közti kapcsolatot és az őszinte törődés érzését, ami pedig felerősíti majd a Lélek hatását az életükben.
Egy másik szeretetnyelv a szívességek vagyis a szolgálat. Ha mindennap készülünk egy lelkileg felemelő és tanulságos anyaggal, az hatalmas szolgálatot és szeretetet jelent! Amikor az időtökkel és az erőfeszítésetekkel ajándékozzátok meg a fiatalokat, nem biztos, hogy napi szinten fel fogják ismerni, de idővel növekszik majd a lelki fogékonyságuk, és áldottnak neveznek majd benneteket14, ahogyan én Thomander nővért.
Hadd osszam meg veletek, hogyan mutatja ki a szeretetét két hitoktató a szolgálat cselekedetein keresztül. Az egyik ifjúsági hitoktatót Zimbabwéban pont a világjárvány kitörése előtt hívták el. A tanulók izgatottak voltak, hogy mindennap összejöhetnek iskola előtt. Épp csak megszokták ezt az időbeosztást, amikor egyszer csak már nem volt szabad személyesen találkozniuk. A hitoktató egy dilemmával szembesült: a legtöbb tanulónak nem volt otthoni internetelérése, tehát az online tanítás nem jöhetett szóba. A tanulói mindennapos lelki táplálékának biztosítása végett elkezdett leckéket gyártani szentírásokkal, gondolatébresztő kérdésekkel, valamint mémekkel és rövidfilmekkel, majd ezeket mindennap átküldte nekik WhatsAppon, mert ez a közösségi felület a tanulói rendelkezésére állt. A tanulóit „Isten jó szavával táplál[ja]”15 még a közösségi távolságtartás ezen időszakában is.16 Ők pedig felismerik, hogy ez a szolgálat hitoktatójuk szeretetének megnyilvánulása, és megbecsülik azt. Válaszként elküldik saját lelki benyomásaikat, és buzgón várják a mindennapi lelki „felemelés- és útmutatásadagjukat” a szentírásokból.
Egy norvégiai hitoktató pont ellenkező kihívással küzd. Az ő órái kizárólag online zajlanak, mert a tanulói az ország különböző pontjain elszórtan élnek. De nem számít, merre is utazik a világban, vagy mennyi az idő ott, ahol épp tartózkodik, felkészülten várja, hogy szeretettel és őszinte érdeklődéssel tanítsa a kora reggeli hitoktatásra járó tanulóit. A tanulói és a közte lévő földrajzi távolság ellenére – és úgy, hogy ritkán találkozik velük élőben –, valamennyire mindegyikük személyiségét és érdeklődési területét ismeri. Akár látja az arcukat a kamerában, akár nem, szeretettel üdvözli őket, és kéri, hogy működjenek közre. Kellemes, biztonságos környezetet teremt, ahol a tanulók anélkül kérdezhetnek, hogy félnének, vagy kevésnek éreznék magukat. Bőséges lelki táplálékkal látja el őket, kiegészítve gyakori lehetőségekkel arra, hogy hallják a bizonyságát az evangéliumi tantételekről, és őket is felkéri, mondják el, milyen lelki dolgokat tanultak.17 Hozzátok hasonlóan ezek a hitoktatók odaadó szolgálatuk tettein keresztül a szeretet nyelvét beszélik.
Az utolsó szeretetnyelv, melyről szólni szeretnék, a minőségi idő. Amikor a tanórákat – a lelki élményekre összpontosítva – olyan értékessé teszitek, amilyenné csak tudjátok, az olyan ajándék lesz, amely tovább hasznosul. Ahelyett, hogy szimplán társas elfoglaltságot nyújtó játékokkal töltenétek el az időt, vagy jelentős felkészülési időt szánnátok egy részletgazdag kiosztandó anyag elkészítésére, amely aztán úgyis ott marad a földön, mikor a tanulók elmennek, inkább arra összpontosítsátok a figyelmeteket, hogy segítsetek a tanulóknak megtanulni, hogyan ismerjék fel a Lelket és alkalmazzák az evangéliumot az életükben. Ez sokkal jobban megtérül majd. Amikor a kérdésekre tartalmas, átgondolt válaszokat adtok, akkor az erőfeszítéseitek félreérthetetlenül szeretetet közvetítenek. Ha a tanulók válaszait megbecsülitek – tisztelettel végighallgatva a hozzászólásaikat és kérdéseiket, majd megerősítő hozzászólással válaszolva –, abból a tanulók tudni fogják, hogy érdekelnek benneteket az aggodalmaik és szükségleteik, és nem csak arra összpontosítotok, hogy leadjátok azt az anyagot, amit egyszerűen muszáj aznap átvenni. Amikor hajlandóak vagytok eltérni kicsit a témától egy elvontabb kérdés megválaszolása miatt, vagy megismételni azt az egyszerű választ némileg átfogalmazva, míg végül meg nem értik az adott fogalmat, azzal azt kommunikáljátok, hogy őszintén az ő lelki és személyes fejlődésükre vágytok. Más szavakkal: krisztusi szeretetet kommunikáltok feléjük.
Másrészről ifjúsági hitoktatóként az egyik legnagyobb áldás számomra az volt, hogy tanulmányozhattam és többet tudhattam meg az evangéliumról az Egyházi Oktatási Szervezet kitűnő tananyagaiból. Azonban a tanulmányozás célja az volt, hogy teljesen felkészülve azt tudjam adni a tanulóknak, amire szükségük van, nem pedig az, hogy lelkesen fejtegessem az éppen aktuális személyes felfedezéseimet. Most és továbbra is megáld benneteket azon lehetőségetek, hogy az evangéliumot tanuljátok és tanítsátok az ifjúsági és felsőfokú hitoktatáson, de a tanulóitokat még inkább megáldja majd, ha az ő tanulásukra összpontosítotok, nem pedig a sajátotokra.
Ifjúsági hitoktatóként szólva mindannyiótokhoz, megértem, milyen nehéz zsonglőrködni a család igényeivel, valamint a munkahelyi vagy közösségi kötelezettségekkel. Értem, milyen kihívást jelent, hogy elegendő időt találjatok a felkészülésre – és az alvásra –, miközben annyi minden más dolgotok is van! Tanúskodom arról, hogy az Úr segíteni fog nektek, miközben kértek, kerestek és kopogtattok. Amint imádkoztok, tanulmányoztok és a kapott késztetések szerint cselekedtek, képesek lesztek megadni becses tanulóitoknak az evangéliumi húst: azt a lelki táplálékot, melyre szükségük van, hogy olyan vezetőkké, apákká és anyákká váljanak, amilyenné szeretnének és amilyenné válniuk kell ezekben az utolsó napokban. Képesek lesztek a Lélek és a szeretet nyelvén keresztül közvetíteni az igazságot. Képesek lesztek őszinte törődéssel kapcsolódni hozzájuk; az elismerő szavaitokkal, a szolgálatotokkal, valamint a vizsgálódó kérdéseik meghallgatásával és megválaszolásával töltött minőségi idővel megmutatva, milyen szeretettel van irántuk Mennyei Atya és Jézus Krisztus.
Kívánom, hogy továbbra is tanítsátok az igazságot és olyan módon szeressetek, ami építeni fogja a felnövekvő nemzedék Jézus Krisztus evangéliumáról való bizonyságát. Buzgón imádkozom, és arra kérlek titeket, törekedjetek rá, hogy felkészítsétek őket isteni lehetőségeik betöltésére, miközben ezen utolsó napokban egybegyűjtik Izráelt. Jézus Krisztus nevében, ámen.