Az EOSZ-ban bekövetkezett változás öröksége
IFH éves képzési közvetítés – 2021
2021. január 19., kedd
Hálás vagyok értetek, és örömömre szolgál, hogy eltölthetek veletek pár percet ma. Hálás vagyok Chadért és az ő tehetséges és elkötelezett csapatáért, akik oly szorgalmasan dolgoznak azért, hogy segítsenek az Úr e munkájában. Nagy áldás, hogy velünk van ma Jean B. Bingham nővér, és már várom az üzenetét. Ő egy erőteljes, inspiráló vezető, és hálásak vagyunk, hogy az Egyházi Oktatási Testületben szolgál.
Miközben átgondoltuk az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatást érintő fontos változtatásokat, az egyházi oktatás története során bekövetkezett változtatásokon is elgondolkodtam. A minap elkezdtem összepárosítani azt, ami az egyházi oktatásban történt, a saját családtörténetemmel. Édesanyám szülei Svájcban tértek meg az egyházhoz, fiatal felnőttként, így a család azon ágán édesanyám nemzedéke volt az első, amelynek útjai keresztezték az egyházi oktatásét. Édesapám ősei közül néhányan már az adományozási korszak sokkal korábbi szakaszában az egyház tagjai voltak. Hadd vázoljak fel pár alapvető információt néhányról ezen ősök közül, valamint megemlítem azt is, hogy az egyháznak milyen oktatási erőfeszítései voltak az ő idejükben. Változásokat fogtok megfigyelni az évek során, melyik némelyike elég komoly változás volt.
Az üknagyanyám, Sarah Jane Angell, kislány volt még, amikor a családja a Missouri állambeli Kirtlandben és Nauvooban élt. 1848-ban, 14 éves lányként érkezett meg a Sóstó-völgybe, az iskolai tanulmányait pedig olyan közösségi iskolákban végezte, amelyek elérhetőek voltak ezen a területen.
Jarvis Johnson, aki később feleségül vette Sarah-t, fiatal tizenévesként Nauvooban élt. Az iskolai tanulmányai egészét a város számos iskolájának egyikében szerezte. Miután a szentek elhagyták Nauvoot és nyugatra indultak, 17 évesen beállt a Mormon hadtestbe. Sarah és Jarvis fiatal és fiatal felnőtt éveiben az egyház, valamint a közösségük egyes tagjai biztosítottak oktatást, azonban az Egyházi Oktatási Szervezet ma ismert formája még nem létezett.
Sarah és Jarvis fia, Rais, az én dédnagyapám. Utah-ban nőtt fel és egy Honeyville nevű városkában járt iskolába. Az épület egyházi épületként és iskolaként is funkcionált. Charlotte, aki később Rais felesége lett, a közeli Call’s Fortban járt iskolába, egy kis kőépületbe. Az 1870-es évek végén és az 1880-as évek elején voltak tizenévesek, néhány évvel azelőtt, hogy az egyház megnyitotta volna az akadémiái nagy részét. Amikor a városi iskolákból egyre több vált állami iskolává az 1880-as években, ezekben az iskolákban már nem volt szabad vallást tanítani. Ez beindította az egyházi fenntartású akadémiák kiterjedését, miután Rais és Charlotte már befejezték a tanulmányaikat.
Raistól fennmaradt a lánykérésének története Charlotte-tal, akit ő Lottie-nak nevezett. Azt mondta:
„Amikor először megpillantottam Lottie-t, egy árus kocsit vezetett. Az apja üzemeltette a házuk előtti boltot. Lottie olyan volt, mint egy százszorszép. Később megismerkedtem vele egy táncmulatságon, majd kevesebb mint egy évig találkozgattunk, és aztán megkértem, hogy fogadjon el férjéül. Azt mondta: »Nem is kedvelsz.« Azt feleltem: »Dehogynem.« Három hónapig tartott az eljegyzésünk.”1
Gyanítom, hogy Raisből nem válna valami remek szövegkönyvíró romantikus filmek számára, de Charlotte ennek ellenére is hozzáment feleségül, és 12 gyermekük született.
A 12 gyermek egyike, Alphalus – akit Alphnak szólítottak –, az én nagyapám, aki a Brigham Young Főiskolára járt a utah-i Loganben. A nagymamám, Blanche, szintén a Brigham Young Főiskolára járt, mely az egyház egyik akadémiája volt. Amikor ők odajártak, a főiskola a középiskola és az egyetem első éveinek ötvözeteként működött. Ezeken az akadémiákon a tanulók mind világi, mind vallási oktatásban részesültek, valamint különféle tevékenységeken vettek részt. A nagyapám a baseball- és kosárlabdacsapatban is játszott, a nagymamám pedig rúdugró volt.
Az első, órarendbe illesztett ifjúsági hitoktatás Salt Lake Cityben kezdődött 1912-ben, majd a program onnan további városokba kezdett terjedni. Miután ezek az ifjúsági hitoktatási órák elkezdték megmutatni, hogy jó vallási alapot adnak az állami iskolába járó tanulóknak, az egyház úgy döntött, hogy megválik az akadémiái többségétől, köztük a Brigham Young Főiskolától is. Ennek következtében a családom következő nemzedéke állami iskolákba és ifjúsági hitoktatásra járt.
Alph és Blanche egyik fia, Vere, az én édesapám. Egész életében emlékezett az ifjúsági hitoktatóira. Édesanyám, Winifred, szintén középiskolába és ifjúsági hitoktatásra járt, és jól emlékezett a tanítóira.
A felsőfokú hitoktatási program 1926-ban indult az idahói Moscowban, és 1928-ban alapították meg a második felsőfokú hitoktatást a utah-i Loganben. Mindkét szülőm a mostani Utah-i Állami Egyetemre járt Loganben az 1940-es években. Addigra a felsőfokú hitoktatási program már jól meghonosodott Loganben, és a szüleim pont egy felsőfokú hitoktatási tevékenység kapcsán találkoztak. Később összeházasodtak, és a Utah-i Logan templomban tartott esküvőjük után a felsőfokú hitoktatási épületben tartották az esküvői fogadásukat.
A utah-i Loganben nőttem fel, és ugyanabba a középiskolába és ifjúsági hitoktatásra jártam, mint az édesanyám. Korábban ez a középiskola volt a Brigham Young Főiskola. Az egyik iskolaév egy részét a utah-i Monticelloban töltöttem, és ugyanabba az ifjúsági hitoktatási osztályba jártam, mint egy egészen csodálatos lány, aki egy évvel fiatalabb volt nálam. Jillnek hívták. Tulajdonképpen még most is Jillnek hívják, és bár kétséges, hogy jobban remekeltem a romantikus párbeszédben, mint a dédnagyapám, Rais, Jill végül mégis hozzám jött.
Jómagam az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején jártam ifjúsági hitoktatásra. Ebben az időben kezdett el a világ különböző részeire kiterjedni az ifjúsági és felsőfokú hitoktatás. Volt már tapasztalatuk a kora reggeli ifjúsági hitoktatási osztályokról, és már kísérleteztek az otthontanuló ifjúsági hitoktatással is, mindez pedig lehetővé tette a program kiterjesztését az egész világra. Ezek kihívásokkal teli idők voltak az IFH-ban szolgálóknak. Próbálták az órarendbe illesztett, valamint a főiskolai kampuszok felsőfokú hitoktatásán megvalósult programokat nagyon különböző körülményekhez alakítani világszerte. Hatalmas fordítási és nyomtatási kihívásokkal is szembe kellett nézniük e korai időszakban.
Amikor az 1970-es évek elején Norvégiában voltam a missziómon, ugyanabban az évben vezették be ott az ifjúsági hitoktatást, mint amikor odaérkeztem. Emlékszem, hogy segítettem egy Tom Rui nevű fiatal férfinak az otthontanuló ifjúsági hitoktatási leckéivel – amiket én is akkor láttam életemben először. Akkor jöttem rá először arra, hogy az ifjúsági hitoktatás nem csak egy iskolai napon, a suli mellett megtartott óra lehet.
Most pedig áttérek az őseimről az utódainkra. A gyermekeink órarendbe illesztett ifjúsági hitoktatásra jártak, egy pár gyermekünket kivéve, akik egy évig kora reggeli ifjúsági hitoktatásra jártak, amíg Chilében teljesítettünk megbízást. A tananyag megváltozott, mióta Jill és én jártunk ifjúsági hitoktatásra. Fiatal ifjúsági hitoktató voltam, amikor bevezették a szentírások sorrendben való tanítását. Némi nehézséggel járt rájönni arra, hogy miként lehet így a legjobban tanítani. Nem volt automatikus az átállás. Azonban a tanított nemzedéknek pont ezekre az eredményekre volt szüksége. Jobban megismerték a szentírásokat, ennek eredményeképpen természetes módon nagyobb hatással voltak rájuk a szentírások, és így bízni kezdtek bennük. Van pár hangfelvételünk a szüleimről, pár évvel a haláluk előttről, és az édesanyám arról a különbségről beszélt, amelyet észrevett.
Hallgassátok meg a mondandóját:
„A szemináriumon közel sem tanítottak minket olyan jól, mint a mai gyerekeket, és nem rendelkeztünk a szentírások olvasásának szokásával úgy, mint napjainkban. Anyámnak voltak könyvecskéi Mesék a szentírásból címmel, azokat elolvasta. De nem emlékszem, hogy olvastuk volna a szentírásokat. A gyermekeink és unokáink bizonysága talán még erősebb, mert jobban megértik az evangéliumot, sokkal fiatalabb korukban kezdik el olvasni, és valóban olvassák a szentírásokat. Szerintem ez nagy erőt ad nekik.”2
Néhány unokám most van abban a korban, hogy ifjúsági hitoktatásra járjon, az idősebbek pedig felsőfokú hitoktatásra. Még ők is tanúi a IFH-t érintő változásoknak, például az ifjúsági hitoktatáson tanultak a Jöjj, kövess engem! otthoni tanulmányozásához való hozzáigazításának. A jelenlegi világjárvány miatt sokat kellett tanulnunk arról, hogy távoktatásban valósítsuk meg az óráinkat. Mindnyájatoknak szurkolok, amint olyan változásokat vezetünk be, amelyeket a felnövekvő nemzedék helyzetére szabunk.3 Különösen hangosan szurkolok, mert ebben a felnövekvő nemzedékben az unokáink is benne vannak.
A fontos változtatások bevezetése általában nem könnyű feladat. Van, hogy egyértelmű az irány, azonban a kivitelezés nagy kihívásokba ütközhet. Gondoljatok csak Móziás fiaira. A céljuk egyértelmű volt: „hogy a szabadítás minden teremtménynek hirdetve legyen”4, továbbá „hogy néhány lelket talán megszabadíts[anak]”5. Könnyű csak a csodával határos sikerükre összpontosítani, és elfelejteni, milyen nagy kihívásokkal néztek szembe. Mindent megpróbáltak. 14 éven át végezték a munkát, és a tapasztalataik során mindenféle viszontagságot elszenvedtek; tanítottak utcákon, házakban, templomokban, zsinagógákban; kiűzték, csúfolták, leköpdösték, ütlegelték, megkövezték, megkötözték és börtönbe vetették őket.6. Ők azonban kitartottak, nem veszítették szem elől a céljukat, és küldetésük véghezviteléhez elnyerték az Úr hatalmát.
Nemrégiben újra elolvastam az akkor még Russell M. Nelson elder európai – főként kelet-európai – élményeit, amikor 1985 és 1990 között ő volt a felelős a világ azon részéért. Abban az időben a Tizenkét Apostol Kvórumában szolgált. Amikor 1985-ben ő lett a felelős Európáért és Afrikáért, azt a különleges feladatot kapta, hogy nyissa meg az evangélium prédikálására a kelet-európai nemzeteket (melyek akkoriban a kommunizmus igáját viselték).7 Ezt a megbízást négy évvel a berlini fal leomlása előtt kapta, és hat évvel azelőtt, hogy a Szovjetunió hivatalosan felbomlott volna.
Nelson elnök célkitűzése egyértelmű volt, a feladat azonban rendkívül nehéz. Megingathatatlan volt az e különleges megbízásra való összpontosításában. „Huszonhét alkalommal [látogatott el] a volt Szovjetunióba…, a keleti blokk más országaiba pedig pár tucatszor.”8 Az Insights from a Prophet’s Life: Russell M. Nelson [Bepillantások egy próféta életébe: Russell M. Nelson] című könyvében Sheri Dew az alábbi módon jellemezte Nelson elnök munkáját:
Sosem akarták, hogy ott legyen, és ritkán fogadták örömmel. Számos kormányzati vezetőtől még csak időpontot se kapott egy olyan ember, aki istenhívő volt. Az idő múlásával az erőfeszítéseit mind akadályozták, mind elősegítették; bizonyos helyzetekben ellenségesen bántak vele, máskor pedig jóindulatúan; kémkedett utána a titkos rendőrség, később pedig barátként fogadták olyan hivatalnokok, akik megismerték; és míg az egyik helyen gyanakvóan néztek rá, máshol az orvosi tanácsát kérték. Némelyik útja teljesen eredménytelennek tűnt, mások során viszont olyan ajtók nyíltak meg, amelyeket se nem látott, se nem tervezett el előre.9
Miután Nelson elder megbízása véget ért Európában, ő és Oaks elder – aki átvette tőle a megbízást – jelentést tettek az egyház elnökének, Ezra Taft Benson elnöknek, hogy az egyház most már minden kelet-európai országban megalapításra került.10 Dew nővér további leírást adott Nelson elnök élményéről:
Amikor a későbbiek során megkérdezték tőle, mit tanult abból a megbízásából, hogy nyissa meg a kelet-európai országokat az evangélium prédikálására, különös tekintettel a számos megtorpanásra és újrakezdésre, meghiúsult találkozókra, valamint hullámhegyekre és hullámvölgyekre, Nelson elder egyszerűen így válaszolt: „Az Úr szereti az erőfeszítést. Mondhatta volna Mózesnek, hogy »találkozzunk félúton«. Mózesnek azonban fel kellett másznia a Sínai-hegy legtetejére. Erőfeszítést kért Mózestől, Józsuétől, Joseph Smithtől, és az egyház összes korábbi elnökétől. […] Hajlandó vagy nagyon nehéz dolgok megtételére? Ha megmutatod, hogy hajlandó vagy megtenni a te részedet, Ő segíteni fog neked.”11
Nelson elder igazlelkű erőfeszítései hozzájárultak ahhoz a jelentős változáshoz, melynek eredményeképpen az evangélium Isten gyermekeinek milliói számára vált elérhetővé.
A csodák kemény munkát igényelnek. Azok a csodák, amelyekre várunk, hatalmas erőfeszítést igényelnek a részünkről.
Néha időbe telik felismerni a szükséges változások érdekében vívott kemény küzdelmek által elért erőfeszítéseink teljes eredményét. Bizonyos esetekben lehet, hogy nem is leszünk tanúi az erőfeszítéseink és az Úr hatalma által közösen elért gyümölcsök teljes learatásának. Az előrehaladásunk azonban elengedhetetlen, továbbá képesek vagyunk és fogunk is igyekezni olyan változtatásokat bevezetni, amelyek megáldják azok életét, akiket szolgálunk. Ez a következő nemzedék – vagyis a dédunokáink – számára is lefekteti az alapot. Jillel még nincsenek dédunokáink, hamarosan azonban ők is a földre érkeznek, és mielőtt észrevennénk, már az osztályaitokban ülnek majd.
A célunk az IFH-ban egyértelmű – ez nem változott. Még mindig azon igyekezünk, hogy megáldjuk ezeket a fiatalokat és segítsünk nekik „megérteni Jézus Krisztus tanításait és engesztelését és azokra támaszkodni, jogosulttá válni a templom áldásaira, valamint felkészíteni önmagukat, a családjukat és más embereket a Mennyei Atyjukkal való örök életre”12. És mivel e cél elérésén munkálkodunk, nyitottak vagyunk a változásra a programjaink, a tananyag átadásának tökéletesítése, a felsőfokú hitoktatás megújítása, illetve más fejlesztési erőfeszítések terén. Mivel nagyon szeretjük a fiatalokat, hajlandóak vagyunk szorgalmasan dolgozni, új dolgokat kipróbálni, valamint az Úr iránymutatását és hatalmát kérni minden erőfeszítésünkben.
Áldjon meg titeket az Úr azokban a kihívásokban, amelyekkel személyesen néztek szembe arra irányuló erőfeszítéseitek során, hogy megáldjátok a felnövekvő nemzedék életét. Szeretlek benneteket és bizonyságot teszek Mennyei Atyánkról és az Ő fiáról, Jézus Krisztusról. Ők élnek.
Jézus Krisztus nevében, ámen.