„És ezt ti is tudhatjátok”
Az Első Elnökség karácsonyi áhítata
2021. december 5., vasárnap
Drága fivéreim és nővéreim! Gyermekkoromban a karácsonyaink fő jellemvonásai a szüleim hazájából hozott hagyományok voltak. Édesanyám Svédországból, édesapám pedig Finnországból vándorolt ki az Amerikai Egyesült Államokba.1 Karácsonyra készülve kézzel gyártott díszeket tettünk fel a fára, az édesanyám pedig egyfolytában csak sütött, sütött és sütött. Amennyire tudom, rokonságban állt Craig nővér Lundgren nagymamájával. A karácsony esti ünnepég mesés svédasztallal vette kezdetét, rajta édesanyám által készített hagyományos finomságokkal: húsgolyóval, pácolt heringgel, tejberizzsel, valamint rengeteg sós és édes süteménnyel. A karácsony esti ünneplés Jultomten – a Télapó – érkezésével zárult, aki minden gyereknek ajándékot hozott. Azonban mielőtt Jultomten megérkezett volna, édesanyám mindig egybegyűjtött minket a testvéreimmel, hogy meghallgassuk, amint édesapám az Újszövetségből elmeséli a karácsonyi történetet.
Édesapám csendes ember volt, az anyanyelvén és a felnőttként megtanult angol nyelven is szűkszavú. Tapintatlanul őszinte, aki nem árasztotta magából a dicséretet. Soha nem ábrándozott és nem színezte ki a dolgokat. Karácsony este a Lukács 2-ből olvasott fel. Mesélt a Betlehembe utazó Józsefről és Máriáról, az angyal megjelenéséről a pásztoroknak, Jézus születéséről, valamint arról, hogy Mária a szívében eltöprengett mindazon, ami történt. Édesapám azonban nem hagyta abba az olvasást a 19. versnél, hanem folytatta az arról szóló beszámolóval, amint Mária és József Mózes törvényét betartva a jeruzsálemi templomhoz vitték a kisded Jézust, hogy felajánlást tegyenek
Édesapám ezt olvasta:
„És ímé vala Jeruzsálemben egy ember, a kinek neve Simeon volt…
És kijelentetett néki a Szent Lélek által, hogy addig halált nem lát, a míg meg nem látja az Úrnak Krisztusát.
És ő a Lélek indításából a templomba méne, és mikor a gyermek Jézust bevivék szülői…
Akkor [Simeon] karjaiba vevé őt, és áldá az Istent, és monda:
Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben:
Mert látták az én szemeim a te üdvösségedet,
A melyet készítettél minden népeknek szeme láttára.”2
Ezen a ponton édesapám mindig szünetet tartott. Aztán a bizonyságát tette. Mindig ugyanolyan tömören mondta el, erős akcentusú angolsággal, hogy „bár én talán nem vehetem karomba a kisded Jézust, éppen olyan jól tudom, ahogyan Simeon is tudta, hogy ez a kisded Isten Fia, a Szabadítóm és a Megváltóm. Ő valóságos, és Ő él.” Eme erőteljes kijelentés után mindannyiunkra ránézett az átható kék szemével, és határozott bólintással azt mondta: „És ezt ti is tudhatjátok.”
Édesapám és édesanyám tudták, hogy ki volt ez a betlehemi kisded, és felnőve milyen munkát fog elvégezni. Ez a tudás átformálta őket. Nem csupán arra vágytak, hogy mi, gyermekek, higgyünk a szavuknak3, hanem arra is, hogy mi magunk megtudjuk, és mi is átformálódjunk. A szüleim bizonysága arra késztetett, hogy annak vágyával lépjek rá a szövetség ösvényére, hogy én is tudjam.
11 éves koromban a családom a svédországi Göteborgban lakott. A misszióelnök minden fiatalhoz felhívást intézett, hogy olvassák el a Mormon könyvét. A felhívás a szó szoros értelmében rám nem vonatkozott, de a bátyám akkoriban diakónus volt és elfogadta a kihívást. Én mindig szerettem volna olyan lenni, mint a bátyám, és azt csinálni, amit ő, így hát csatlakoztam hozzá. A szüleimtől én is és a testvéreim is kaptunk saját szentíráskötetet, és esténként olvasni kezdtem.
Néhány hónappal később Gösta Malm elnök, aki tanácsos volt a misszióelnökségben,4 arra buzdította a Mormon könyvét olvasó fiatalokat, hogy kérdezzék meg Istent annak igaz voltáról. Úgy döntöttem, hogy ezt fogom tenni. Aznap éjjel megvártam, amíg a bátyám elalszik. Kimásztam az ágyból, letérdeltem a hideg padlóra, és imádkozni kezdtem. Hamarosan úgy éreztem, mintha ezt mondanák nekem: „Végig mondtam neked, hogy igaz.” És ezzel leírhatatlan békesség áradt ki rám. A Szentlélek hatalma által tudtam, hogy a Mormon könyve igaz.5
Ahogyan azt a Mormon könyve bevezetése ígéri, a Szentlélek hatalma által én is megtudtam, „hogy Jézus Krisztus a világ Szabadítója, hogy Joseph Smith ezekben az utolsó napokban az ő kinyilatkoztatója és prófétája, és hogy Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza az Úrnak a földön még egyszer, újra megalapított királysága, amely a Messiás második eljövetelét készíti elő.”6 Ez a tudás a rákövetkező tanúbizonyságokkal együtt átformált engem, ahogyan a szüleimet is.
Ez a tudás – hogy Jézus Krisztus Isten Fia, és hogy Ő megfeszíttetett a világ bűneiért – egy lelki ajándék.7 Ez az ajándék nem kötődik egy bizonyos papsági hivatalhoz vagy egy bizonyos nemhez, hanem mindenki rendelkezésére áll, aki jogosulttá válik rá. Minket nem arra kérnek, hogy az arany, a tömjén és a mirha ajándékát hozzuk annak érdekében, hogy jogosulttá váljunk erre a csodálatos lelki ajándékra. Arra kérnek minket, hogy magunkat adjuk.8 A Mormon könyve-beli próféta, Amáleki, e szavakkal könyörgött a népnek: „És most, …szeretném, ha Krisztushoz jönnétek, aki Izráel Szentje, és részesülnétek az ő szabadításában, és megváltásának hatalmában. Igen, jöjjetek hozzá, és ajánljátok fel neki teljes lelketeket, felajánlásként, …és ahogy él az Úr, megszabadultok.”9
Ahogy egyre idősebb lettem, láttam a szüleimet, amint másokat szeretnek és szolgálnak. Láttam, amint betartják az Istennel kötött szövetségeiket. Láttam, amint szorgalmasan végzik a házi- és látogatótanítást, igyekezve szolgálattételben részesíteni azokat, akiknek szolgálnak. Láttam, amint templomi szertartásokban vesznek részt és egyházi elhívásokat fogadnak el. Illetve minden évben, karácsony estéjén, édesapám Simeonnal együtt bizonyságot tett a Szabadítóról, Jézus Krisztusról. Az évek során édesapám a „ti is tudhatjátok” meghívást a gyermekei házastársaira, és az unokákra is kiterjesztette.
Évtizedekkel a Mormon könyvével szerzett gyermekkori élményem után általános felhatalmazott hetvenesként támogattak, és megbíztak azzal, hogy beszéljek az általános konferencián. A lánytestvéreim meggyőződtek arról, hogy a 92 éves apukám nézni tudja a konferenciát – különösen az én beszédemet. Az általános konferencia után felkerestem az otthonában. Azt kérdeztem tőle: „Apa, nézted a konferenciát?” Így felelt: „Ja.” Megkérdeztem tőle: „Hallottad a beszédemet?” Így felelt: „Ja.” Némileg már ingerülten kiböktem: „Nos, apa, mit gondoltál róla?” Mire ő: „Ó, rendben volt. Szinte már büszke voltam.”
Egy hosszú pillanat után azt mondta: „Dale, valamit el kell mondanom neked.” Ekkor rájöttem, hogy míg én a dicséretére vadásztam, az édesapám gondolatai az én dícsérgetésemnél sokkal fontosabb dolgon jártak. Így folytatta: „A múlt éjjel volt egy álmom. Álmomban meghaltam és láttam a Szabadítót. A karjaiba vont, és azt mondta, hogy megbocsáttattak a bűneim. Annyira jó érzés volt!” Édesapám csupán ennyit mondott ki hangosan. Azonban az arckifejezése sok mindent elárult – ismerte Jézus Krisztust. Tudta, hogy a kisded Betlehemben, aki „gyarapodék bölcsességben és testének állapotjában, és az Isten és emberek előtt való kedvességben”10 az ő szabadítása, valamint hogy Isten Fia felnőtt, és engesztelést hozott a bűneiért. Édesapám azonban ezt már hosszú idővel az álma előtt is tudta. Az álom csupán gyengéd irgalmasság volt – ajándék – egy szerető Mennyei Atyától egy idős embernek, aki két hónappal később elhunyt. Az összes karácsonyi ajándék közül, amelyet valaha is kaptam, leginkább az édesapám és édesanyám által példázott bizonyság és hit ajándékát tartom nagy becsben.
Ezen a karácsonyon kérjétek Mennyei Atyátoktól annak lelki ajándékát, hogy tudjatok a világ Szabadítójának élő valóságáról. A karácsonyi időszak természetes és csodálatos ideje annak, hogy tanulmányozzuk az Ő életét és igyekezzünk példát venni az Ő jelleméről és tulajdonságairól. Ezt téve tudhatjátok, hogy Jézus a Krisztus, Isten Fia, és hogy Ő engesztelést hozott a bűneitekért. Ez az tudás jobb és tartósabb bármely ajándéknál, amelyet Jultomten valaha is hozhat nektek, mivel ez képes átformálni titeket. Rájöttök majd, hogy a Szabadító szereti visszaállítani azt, amit ti nem tudtok visszaállítani; szereti begyógyítani a sebeket, amelyeket ti nem tudtok begyógyítani; szereti megjavítani azt, ami javíthatatlanul elromlott; és szereti végérvényesen meggyógyítani még a darabokra hullott szíveket is.
Földi édesapámhoz hasonlóan tudom, hogy nem fogom tudni karomba venni a kisded Jézust, de éppen annyira tudom, ahogyan Simeon is tudta, hogy ez a kisded Isten Fia, az én Szabadítóm és a ti Szabadítótok, az én Megváltóm és a ti Megváltótok. Ő valóságos, és Ő él. És ezt ti is tudhatjátok. Jézus Krisztus nevében, ámen.