Fogadjuk be a nagy Királyt!
Az Első Elnökség 2022. évi karácsonyi áhítata
2022. december 4., vasárnap
Nyissuk ki a szívünket és fogadjuk be Őt
A sugalmazott zene békessége és melegsége egyszerűen betölti a lelkünket.
Boldog karácsonyt!
1943 decemberét írtuk, és a világot akkoriban a második világháború borította lángba. Mindenki szívében aggodalom kavargott a távoli tájakon lévő szerettei miatt, az otthoniak aggodalmait pedig a pénz- és élelmiszerhiány is tovább fokozta. Minden fillért gondosan be kellett osztani, így édesapám, az akkor még kilencéves kisfiú Harold Hillam számára megdöbbentő élmény volt, hogy csodálatos karácsonyi ajándékot kapott – egy kisvonatot. Ez nem egy átlagos kisvonat volt ám: ez a vonat magától haladt a síneken. Nem kellett lökdösni. Valószerűtlennek tűnt egy ilyen bámulatos ajándék. Ó, mily becsben tartotta Harold azt a vonatot!
Néhány évvel később, miközben közeledett a karácsony, a világ már kezdett magához térni a háborúból. Azonban az idahói St. Anthonyban nem javult a gazdasági helyzet, sőt, az édesapám családja számára épp hogy rosszabb lett. Harold édesapja súlyos beteg lett, és kis híján elveszítette az életét. Azon a karácsonyon senki nem számíthatott ajándékra, beleértve Haroldot és az öccsét, Arnoldot is.
Karácsony előtt néhány nappal az édesapja odament Haroldhoz, és halkan ezt kérdezte tőle: „Harold, hajlandó lennél a kisvonatodat Arnoldnak adni, hogy az idén kaphasson karácsonyi ajándékot?”
Jól hallotta az édesapját? Az ő imádott kisvonatát? Ez a kérés minden kérést felülmúlt.
Eljött a karácsony reggele, és Arnold boldogan sikkantott fel, amikor pont egy olyan kisvonatot kapott, mint amilyen Haroldnak is volt.
Nem sokkal később Arnoldnak feltűnt, hogy Harold már nem játszik a kisvonatával. Idővel aztán Arnold rájött, hogy a nagy becsben tartott ajándéka nemcsak „hasonlít” Harold kisvonatára – hanem az Harold kisvonata! Amikor Arnold megértette az ajándék mögötti áldozatot, a kisvonat felbecsülhetetlenné vált számára.
Számomra ez a családi történet önmagában is ajándék – és nem csupán azért, mert szeretett édesapámra és az ő imádott öccsére emlékeztet engem. Sokkal fontosabb, hogy az áldozatra – Isten Szeretett Fiának az áldozatára és szeretetére – emlékeztet engem; Őrá, akinek a születését ünnepeljük.
Mindig is Jézus Krisztus volt a karácsony első és örökkévaló ajándéka. Bizonyságomat teszem erről az igazságról: Ő megszületett, értünk élt és halt meg, valamint Ő él – még mindig!
Mily áldottak vagyunk, hogy ennek az örömteli ajándéknak a befogadói lehetünk! A kedvelt karácsonyi ének szavaival élve: „Örvendj, világ, az Úr eljő; Ő lesz a nagy Király!1
Neal A. Maxwell elder ezt tanította: „Tekintve, hogy mi mindent adott nekünk Isten, elég jónak kellene lennünk a befogadásban, de nem vagyunk. Mi, akik meglehetősen önellátónak és függetlennek tartjuk magunkat, gyakran kínosnak, akár még nehéznek is találjuk, hogy elfogadjunk valamit. […]
[Ugyanakkor] az ünnepi ajándékokkal ellentétben Isten ajándékai örökkévalóak és romolhatatlanok, ezzel egy folyamatos karácsonyt hozva el, mely soha nem ér véget!”2
Miként fogadhatunk be megfelelően egy ennyire különleges ajándékot? Miként választjuk naponta a Szabadító, az Ő szeretete, valamint az Ő végtelen engesztelése ajándékát?
Tegyük félre a jégvirágos ablakokat és a színes kirakatokat, és tanuljunk a kisded Szabadító első befogadóinak az alázatából és példájából.
Fogadjuk be az Ő szentségét
A Szabadító születésének a közeledtével Mária és József átverekedték magukat a betlehemi forgatagon, azonban az összes fogadó megtelt már. Hát senkinek nincs helye a számukra? Senkinél nem tudnak megpihenni? Mária tudta, milyen ajándékot hordoz, mégsem volt senkinek egy szobája, hogy befogadja azt – hogy befogadja Őt.
Nem tudhatjuk biztosan, mit érzett Mária és József ezekben a pillanatokban, de én mindig úgy képzeltem, hogy csendes erővel és bizalommal haladtak tovább. Megszívlelve az angyal kérését, miszerint „ne féljetek”3, valamint Jézus születésére készülve, képesek voltak elengedni a kényelmes szállás iránti elvárásaikat, és ehelyett egy csendes, szerény istállóban megpihenni. A minden bizonnyal ridegnek tűnő körülmények azonban nem sokáig maradtak azok. Az Úr hamarosan szentséggel töltötte meg ezt az űrt.
A Lukács 2:7 híres verse szavaival: „És szülé az ő elsőszülött fiát; és bepólyálá őt, és helyhezteté őt a jászolba, mivelhogy nem vala nékik helyök a vendégfogadó háznál.”
A Szabadítónk – az élet, a remény és az ígéret dicsőséges ajándéka – eljött a földre.
Képesek vagyunk-e a szívünkben helyet készíteni Krisztus befogadására, valamint engedni, hogy az Ő szentsége a bennünk lévő űrt is betöltse? Vajon Máriához és Józsefhez hasonlóan mi is bízhatunk Őbenne, még a néha emberpróbáló helyzetekben is? Az életünkbe érkező útmutatás – vagy akár csodák is – valószínűleg nem a nyüzsgő forgatagban, sem nyílt színen vagy a reflektorfényben jön majd hozzánk, hanem a csendes helyeken, ahol élünk és dolgozunk – ahová segítségért folyamodunk. Bárhol is merülnek fel alázatos szükségleteink, válaszokat kaphatunk és kapunk is suttogó imáinkra.
Fogadjuk be az Ő cselekvésre hívó szavát
Hát nem csodálatos, hogy Isten Bárányának az egyik első befogadói pásztorok voltak?
Az éj leple borult a földre, amikor a megdöbbent pásztorok egybegyűltek a szikrázó fénycsóvában, amint menny és föld találkozott a Szabadító születése földöntúli eseménye során.
„És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé hirdetek néktek nagy örömet…
Mert született néktek ma a Megtartó, ki az Úr Krisztus, a Dávid városában.”4
Nagyon szeretjük, ahogy ezek az elkötelezett pásztorok nem halogatták a befogadást, hanem elsiettek, hogy lássák Királyukat. Azt tanuljuk tőlük, hogy a befogadás egy cselekvő kifejezés. Lukács elmondja nekünk, hogy a pásztorok „elmenének azért sietséggel, és megtalálák… a kis gyermeket, ki a jászolban fekszik vala”5.
Sokszor előfordulhat, hogy az Úrtól kapott halk, apró benyomásaink nem kerülnek befogadásra, mert nem illeszkednek tökéletesen a naptárunkba, a terveinkbe vagy az időzítésünkbe. A karácsonyi történet arra emlékeztet minket, hogy legyünk olyanok, mint ezek az odaadó pásztorok, akik nem késlekedtek megtenni mindazt, amire a Királyuk befogadásához szükség volt.
Mármost, észrevettétek, hogy Lukács egy örömteli ösztökélést helyezett el a karácsonyi beszámolóban, miszerint az Ő befogadása az Ő megosztása is legyen? Így írt: „[Jézust] látván, elhirdeték, a mi nékik a gyermek felől mondatott vala”6. Ezek a pásztorok befogadták ezt az üzenetet a mennyből, elindultak nagy sietséggel, majd rögtön utána a menny hírnökeivé váltak, hirdetve a világnak az örömüket, hívva mindenkit „a nagy Király” befogadására.7
Fogadjuk be kitartó hittel
Most pedig tekintsünk a napkeleti bölcsekre. A bölcsek kiemelkednek Jézus Krisztus nagyszerű keresői közül. Szorgalmasan azzal töltötték az életüket, hogy figyelték a mennyei megnyilatkozást, és amikor eljött, az otthonuk, munkájuk, családjuk és barátaik jelentette kényelmet maguk mögött hagyva követték a csillagot, hogy megtalálják a Királyukat.
A pásztorokkal ellentétben az ő utazásuk korábban kezdődött és tovább tartott. Nekik keresniük kellett, kérniük, várniuk, majd nekilátni és cselekedni, újra és újra, míg végül rá nem leltek a kisgyermekre az anyjával, Máriával. A legértékesebb ajándékokat ajánlották fel, majd leborultak és hódoltak Neki.8
Azon gondolkodtam, hogy amikor mi fogadjuk be Krisztust, vajon mi is szorgalmasan keressük Őt, aztán pedig hagyjuk, hogy számunkra ismeretlen helyekre és emberekhez vezesse az utazásunkat? Mi miként fejezhetjük ki a hálánkat az általunk felajánlott ajándékokkal és hódolattal?
Áldottak, akik befogadják Őt
Ez hát a nagy karácsonyi történet.
Drága barátaim, áldottak a befogadók! Bármily becses ajándék volt is édesapám vonata, valamint az idő és az értékek gyengéd ajándékai minden családban, ezek az ajándékok elhalványulnak a karácsony valódi ajándékának – Jézus Krisztus ajándékának – a befogadásához képest.
„Mert mit használ az embernek az, ha reá ruháztatik egy ajándék, és ő nem fogadja el az ajándékot?”9
Gondoljatok erre a versre a következő örök igazság fényében: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”10
Szeretem azt az ígéretet, hogy aki valóban befogadja Krisztus azon a szent éjszakán adott ajándékát, annak örökkévaló élete lesz.
Így hát látjuk, hogy a Krisztus teljesebb befogadására irányuló napi erőfeszítéseink által olyan néppé válunk, amilyenre prófétánk, Russell M. Nelson elnök kért minket: „amely képes, kész és érdemes lesz az Úr fogadására, amikor Ő újra eljön – egy olyan néppé, amely már Jézus Krisztust választotta”11
Mily dicsőséges is elképzelni a napot, amikor együtt ismét kijelentjük: „Örvendj, világ, az Úr eljő; Ő lesz a nagy Király”12, fogadjuk be Őt mind! Jézus Krisztus nevében, ámen.