17:31

Lásd meg az egyént!

Lori Newbold

igazgató, oktatási szolgáltatások

Az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás éves képzési közvetítése • 2017.június 13.

Hálás vagyok a lehetőségért, hogy itt lehetek ma, és megoszthatom veletek a szeretetemet a Szabadító iránt, irántatok, valamint azon fiatalok és fiatal felnőttek iránt, akiket kiváltságunkban áll szolgálni.

Emlékszem a Lélek erőteljes tanúságára, amelyet tanársegédként kaptam, amikor először olvastam Boyd K. Packer elnök e szavait: „Úgy hiszem, hogy amilyen mértékben megfeleltek az előttetek álló kihívásnak és feladatnak, olyan mértékben vésődik be arcvonásaitokba Krisztus képmása. Tulajdonképpen az adott osztályteremben, az adott időre, az adott kifejezésben és az adott sugalmazással eggyé lesztek Ővele.”¹ Az a gondolat, hogy kiváltságomban áll a Szabadítót képviselni a feladataimban, motiváló vágyat és iránymutató igazságot nyújtott egész karrierem során az IFH-nál.

A legutóbbi „Egy est egy általános felhatalmazottal” keretén belül Gong elder arról tanított, hogy a Szabadító tökéletes tanítói mivoltja részben abban rejlett, hogy képes volt 5000 embert tanítani, miközben az egyént is tanította. Kijelentette: „Olyan csoda ez, amelyre tanítókként mindannyian törekszünk – hogy az egész osztályt tanítsuk, ugyanakkor pedig minden egyes személyt az osztályban. Ehhez az kell, hogy odafigyeljünk az ötezerre és az egyénre is. Arra indít, hogy foglalkozzunk az általános kérdésekkel és az egyéni szükségletekkel is.”² Eltűnődtetek már azon, hogy a Szabadító ezt miként tudta megtenni?

Szeretném elmesélni nektek az egyik élményemet hitoktatói pályafutásom második évéből. Az Úr azáltal tanított engem, hogy segített meglátnom, mit is jelent Őt képviselni az osztályteremben. Volt az egyik osztályomban egy 15 év körüli fiatalember. Nem kellett hozzá pár napnál több, hogy lássam, nincs meg bennem az angyali személyiségéhez szükséges türelem, és úgy éreztem, hosszú félév áll előttem akkor, hogy megpróbáljak egy olyan erényt gyakorolni, amely hiányzik belőlem. Imádkoztam, hogy képes legyek szeretni őt és minden tanulómat.

Amikor a második tanítási héten ez a fiatal férfi felállt, hogy megtartsa az áhítatot, és mesélt egy kicsit az életéről, megadatott nekem annak ajándéka, hogy úgy lássam őt, ahogyan az Úr látja. Azon nyomban éreztem, ahogy fokozódott az iránta érzett szeretetem. Mesélt arról, hogy a szülei éppen válnak, és hogy az édesanyja nemcsak elhagyta az egyházat, hanem hadakozik is ellene. Története megosztása közben láttam, miként ül ki arcára a bensőjében érzett szívfájdalom és zavarodottság. Őszintén szólva nem emlékszem, milyen lelki üzenetet osztott meg, arra azonban igen, hogy mit tanított nekem a Szentlélek. Ez a gondolatom támadt: „Oldd le a sarudat a lábadról, mert bebocsátást nyújtok neked egy szívbe. Bízom benne, hogy hithű női hatást jelentesz majd e fiatalember életében. Arra kérlek, szeresd őt úgy, ahogyan én szeretem őt.” Attól a pillanattól fogva minden megváltozott. Megváltozott a szívem. Láttam – valóban láttam – őt Isten fiaként, akinek isteni lehetőségek és lelki ajándékok adattak, és aki sokat tud nyújtani az osztályunknak. A félév folyamán nem sok minden változott a viselkedésében, én azonban megváltoztam. E változásnak köszönhetően pedig volt néhány csodálatos közös élményünk. Örökre hálás leszek ezért a fiatalemberért és a lehetőségért, amelyet az Úr adott nekem, hogy megváltozzon a szívem és a látásmódom.

Szüntelenül elámulok azon, hogy Mennyei Atyánk nem csupán ismeri minden egyén szükségleteit, hanem képes is kielégíteni azokat. Tudom, hogy Ő tökéletesen lát, ért és ismer engem. Mi több, tökéletesen szeret is engem. Azt is tudom, hogy látja bennem az isteni lehetőségeket, és tudja, hogy az Ő segítségével olyanná fogok válni, mint Ő. Tudom, hogy ugyanígy vélekedik mindannyiótokról, ahogyan minden fiatal férfiról és nőről is, akik belépnek az ajtónkon. Tökéletesen látja őket és mindannyiukat szeretné megszabadítani. Túltekint a megjelenésükön és a viselkedésükön, és inkább az isteni tulajdonságaikra és erősségeikre összpontosít. Hitoktatókként ugyanezt várja el tőlünk is.

Az idén bevezetünk egy új prioritást „Lásd meg az egyént!” névvel. Az áll e prioritás középpontjában, hogy mindannyian alakítsuk ki azt a krisztusi képességet, mellyel megláthatjuk minden egyes tanuló egyedi szükségleteit, erősségeit és isteni lehetőségeit. Azt reméljük, hogy mindannyiunkban kialakul vagy elmélyül az a krisztusi képesség, mellyel túltekinthetünk a címkéken és a külsőségeken, és megtanulhatunk az egyes tanulókra egyedi, isteni lehetőségekkel bíró személyiségekként tekinteni, és ennek megfelelően bánni velük.

Minden tanuló a tanulási élményére kiható egyedi körülményekkel, szükségletekkel és kihívásokkal lép az osztálytermünkbe. Fontos szem előtt tartani, hogy a hitoktatás csak egy része az egyes tanulók életének – létfontosságú része ugyan, de mégiscsak csupán egy része. A tanulási módok, a kulturális különbségek, a fogyatékosságok, a függőség, a veszteség és a gyász csak néhány azon tényezők közül, amelyek hatással lehetnek a tanulók tanulási élményére. Nem a körülmények és a címkék határozzák meg a tanulóinkat; inkább lehetőséget adnak nekünk, hogy úgy lássuk és szeressük őket, mint a Szabadító. Szent kiváltságunk és felelősségünk többet tenni azokért, akik nehéz terheket viselnek, és akik azzal a reménnyel jönnek az órákra, hogy az egész emberiség Szabadítója majd gondoskodik róluk.

Az egyén meglátásának e szent felelősségén elmélkedve sokat tanultam Pál apostolnak az 1 Korinthusbeliek 12-ben álló tanításaiból. Szeretnék megosztani veletek három leckét, amelyet e fejezet tanulmányozásából tanultam.

1. lecke: Pál a lelki ajándékokról szóló tanítással kezdi a tanítását Krisztus testéről és arról, hogy minden tag értékes. Az 1–11. verseket tanulmányozva akaratlanul is eltűnődtem azon, hogy vajon ahhoz, hogy az egyéneket a Szabadító módján lássuk, az egyik kulcs nem az-e, hogy először is felismerjük, hogy vannak elismerésre és kiaknázásra váró ajándékaik és erősségeik. Ha ily módon látjuk a tanulókat, akkor felismerjük az erősségeiket és azokra építünk, ahelyett, hogy a gyengeségekre vagy a nemkívánatos viselkedésre összpontosítanánk. Van, hogy egy tanuló viselkedése nem tükrözi kellőképpen a tanuló értékét. A hitoktatók kialakíthatnak egy egyszerű készséget, miszerint egy tanulói megjegyzésre vagy viselkedésformára való azonnali reagálás helyett megállnak egy pillanatra, és átgondolnak két-három lehetséges okot, amely miatt a tanuló így reagálhat vagy viselkedhet. Ez segíteni fog a hitoktatónak, hogy elkerülje az ösztönös cselekvést, és könnyebben felismerje az adott tanuló lelki ajándékait.

Miközben törekszünk szem előtt tartani minden egyes tanuló isteni lehetőségét, fel kell ismernünk azt is, hogy a körülmények vagy a fogyatékosságok akadályozhatják a tanulásra való vágyukat vagy képességüket. Ez azt kívánja, hogy még gondosabban alakítsunk ki olyan tanulási élményeket, amelyek arra indítják és ösztönzik az egyéneket, hogy önrendelkezésük gyakorlásával kihasználják lelki ajándékaikat a tanulási folyamat során. Nem könnyű ez a folyamat, de amikor az Úr segítségét kérjük, Ő segít majd tudnunk, miként közelítsünk gyermekeihez.

Az egyik élményem, amely során megtanultam a tanulóimban rejlő lelki ajándékok felismerésének fontosságát, egy olyan tanulóm révén volt, aki nem lelkesedett az olvasásért se az órán, se az órán kívül. Ez a lány nagyon tehetséges volt a zenében. Amikor arról imádkoztam, hogy miként közelíthetnék hozzá, az Úr olyan dologgal válaszolt, amit azelőtt még soha nem próbáltam. Adtam a lánynak egy tanmenetet, és arra kértem, keressen minden leckéhez egy dalt, amelyet lejátszhatunk az órán, és amely segít megtanítani az adott szentírásblokk egyik igazságát. Ehhez olvasnia kellett az órán kívül, hogy igazságokat fedezzen fel, majd találjon egy odaillő éneket. Ez aztán lehetőséget adott neki arra is, hogy bizonyságot tegyen az órán arról, hogy mit tanult a felkészülés során. Pár rövid hét leforgása alatt tanúja voltam a Szabadító iránti szeretete gyarapodásának és az órai részvétele javulásának. Jelenleg épp teljes idejű misszionáriusként szolgál, és nemcsak olvassa, hanem tanítja is a szentírásokat, és a zenén keresztül is megosztja bizonyságának ajándékát.

2 . lecke:Pál kihangsúlyozta, hogy minden tag értékes. Figyeljétek meg szavait a 14–18. versben:

„Mert a test sem egy tag, hanem sok.

Ha ezt mondaná a láb: mivelhogy nem kéz vagyok, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért?

És ha a fül ezt mondaná: mivelhogy nem vagyok szem, nem vagyok a testből való; avagy nem a testből való-é azért?

Ha az egész test szem, hol a hallás? ha az egész hallás, hol a szaglás?

Most pedig az Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, a mint akarta.”

Szeretem a testrészek képvilágát, ahogy mind más, de mégis szükséges szerepet töltenek be. A kéz nem léphet a láb helyére. A fül nem helyettesítheti a szemet. Mindegyiknek egyedi és fontos szerepe van, és mindegyik másként járul hozzá az egészhez. Mindegyik alapvető a test teljes mértékű működéséhez.

Holland elder egy másik hasonlattal tanította ugyanezt az igazságot: „…az isteni terv része az, hogy Isten kórusában nem minden hang egyforma. A kifinomult zenéhez változatosság kell – szopránok és altok, baritonok és basszusok. […] Amikor alábecsüljük egyediségünket, vagy nem létező mintáknak akarunk megfelelni…, elveszítjük a hang és zengés azon gazdagságát, melyet Isten a sokszínű világ teremtésekor elképzelt.”³

Ahhoz, hogy hathatós segítséget nyújthassunk minden tanulónak, hogy „megtérjen, míg még velünk van”⁴ , hinnünk kell, hogy minden tanuló értékes, és e hit szerint kell cselekednünk. Ezen igazságok fényében arra kérlek mindnyájatokat, tegyétek fel magatoknak ezt a két kérdést: Az első: „Őszintén hiszem-e, hogy minden egyes tanulóm értékes, és hozzájárulhat a sikerünkhöz?” És a második: „Tetteim tükrözik-e ezt a hitemet?”

Imádkozom azért, hogy az Úr segítségével még inkább irányítson minket ez a hitünk.

3. lecke: Pál azt tanítja, hogy minden taggal egyformán kell törődnünk. Kijelenti: „Hogy ne legyen hasonlás a testben, hanem ugyanarról gondoskodjanak egymásért a tagok.”⁵

Erőteljes önvizsgálatra sarkalló vers volt ez számomra: Vajon ugyanúgy gondoskodom-e minden tanulóról? Többet figyelek-e azokra a tanulókra, akiknek szembetűnőbb az órai részvétele? Könnyebb-e szeretnem azokat, akik jelentkeznek és mindig ki van nyitva a szentírásuk, készen állva a bizonyságuk és tartalmas hozzászólásaik megosztására? Könnyebb-e szeretettel és figyelemmel fordulnom azok felé, akik szeretnek engem és az órát, akik soha nem késnek el és csak halálos betegség esetén hiányoznak? Vajon a többi tanuló észreveszi, amikor nem ugyanúgy gondoskodom mindegyikükről? És ez vajon milyen hatással van az osztálytermemben uralkodó szeretet, tisztelet és céltudatosság légkörére? A tanulók nagyobb valószínűséggel fogják a Szabadító módján látni és kezelni egymást, ha mi mind ezt példázzuk a számukra.

Miközben igyekszünk a Szabadítót képviselni a tanításunkban, és kifejleszteni az Ő látásmódját, emlékeznünk kell arra, hogy (1) mindenkinek vannak megosztható lelki ajándékai, (2) minden tag értékes, és (3) egyformán gondoskodnunk kell minden tagról.

Szeretnék megosztani még egy leckét, amelyet az e prioritás fontosságán elmélkedve tanultam. Napjainkban az ellenség „mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen”⁶ Az önazonosság nagy tolvajaként állandóan megpróbálja megfosztani az embereket isteni azonosságuktól és a mennyekkel való kapcsolatuktól. Képessé kell válnunk a Szabadító módján látni, hogy segíthessünk másoknak meglátni isteni lehetőségeiket és igaznak lenni az Úrhoz egy olyan zavaros világban, amely „a gonoszt jónak mondj[a] és a jót gonosznak, [amely] a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszi…”⁷.

Egyik kedvenc szentírásbeli hősnőm Abigail, aki gyönyörűen szemlélteti ezt a képességet. Az Ószövetségben így jellemzik őt: „igen eszes és szép termetű asszony volt”⁸ Nábál felesége volt, aki „rossz erkölcsű vala”⁹ Miután Nábál megsérti Dávidot és nem hajlandó segíteni neki, Dávid egybegyűjti az embereit azzal a szándékkal, hogy lekaszabolják Nábált és a háza népét. Amikor Nábál egyik szolgája értesíti Abigailt a közelgő veszélyről, az asszony azon nyomban összeszed némi ellátmányt, és Dávid elé siet.

Amikor találkoznak, Abigail leborul Dávid előtt és – Krisztus mintaképeként – felelősséget vállal egy olyan sértésért, amelyet nem ő ejtett, Dávid bocsánatáért esedezve.¹⁰ Vajon mit lát Abigail Nábálban, ami arra indítja, hogy közbenjárjon érte?

Mit lát Dávidban, ami arra indítja, hogy ezt mondja: „Bocsásd meg azért a te szolgálóleányodnak vétkét; mert az én uramnak bizonyára maradandó házat épít az Úr, mert az Úrnak harczait harczolja az én uram, és gonoszság nem találtatik te benned a te életedben?”¹¹

Miért döntött úgy, hogy egy ilyen kritikus pillanatban emlékezteti Dávidot arra, hogy ki is ő, és milyen ígéreteket tett neki az Úr? És milyen hatást váltott ki hitből fakadó cselekedete?

Nagyon szeretem Dávid válaszát, amikor kijelenti:

„Áldott legyen az Úr, Izráelnek Istene, a ki téged ma előmbe küldött!

És áldott legyen a te tanácsod, és áldott légy te magad is, hogy a mai napon megakadályoztál engem, hogy gyilkosságba ne essem, és ne saját kezemmel szerezzek magamnak elégtételt!”¹²

Úgy hiszem, ebben a pillanatban – Packer elnök ígéretét tükrözve – Abigail arcvonásaiba bevésődött Krisztus képmása. „Tulajdonképpen az adott osztályteremben, az adott időre, az adott kifejezésben és az adott sugalmazással [Abigail] eggyé [lett] Ővele.”¹³

Bizonyságomat teszem arról, hogy hasonlóképp nekünk is lehetőségünk van úgy látni másokat, mint Ő, és segíteni nekik meglátni az önmagukban rejlő isteniséget.

Szavakkal nem tudom kifejezni, milyen szeretetet és hálát érzek mindazok iránt, akik ezt a krisztusi jellemvonást példázzák számomra az életemben. Elsődlegesen angyali édesanyám volt az, aki mindig is isteni lehetőségekkel és lelki ajándékokkal megáldottként tekintett rám. Mindig úgy tekintett rám, mint aki adni tud valamit – még amikor nem is így tettem –, és fáradhatatlanul munkálkodott azon, hogy segítsen kifejlesztenem ezt a bennem rejlő lehetőséget. Voltak papsági vezetők, akik reményt hoztak az életembe azzal, hogy éreztették velem Mennyei Atyám szeretetét, és emlékeztettek az értékemre. Saját hitoktatóim – akik közül sokan nézik most ezt – megláttak bennem olyasmit, amit én nem láttam meg magamban. Pályafutásomat csodálatosan gazdagították olyan férfiak és nők, akik felemeltek és a Szabadítóhoz vezettek az egyén meglátásának példája révén.

Örökké hálás vagyok azért, hogy az Úr továbbra is számtalan módon mutatja meg nekem, hogy értékesnek tart engem. Ajándékokkal áldott meg és lehetőségeket biztosít számomra, hogy ezeket az ajándékokat arra fordítsam, hogy segítsek másoknak hasonlóbbá válni Őhozzá. Azt is tudom, hogy ugyanezt megteszi értetek és minden tanulótokért is.

Az elmúlt néhány hónap során csodálatos élmény volt számomra úgy tanulmányozni a szentírásokat, hogy arra összpontosítottam, miként látja a Szabadító az egyént, és hogyan tanít e látásmódnak megfelelően. Változás ment végbe bennem amiatt, hogy közvetlenül Tőle tanulhattam. Arra kérlek benneteket, éljetek ti is ezzel a lehetőséggel! Ő a tökéletes példakép. Számtalan példát olvashatunk arról, amikor a tanulási élményt és a leckéket az egyéni szükségletekre szabta, hogy jobban tudjon segíteni az Általa tanítottaknak az isteni lehetőségeik megértésében.

Kedves barátaim! Imádkozom azért, hogy Mennyei Atyánk továbbra is elmélyítse a képességünket arra, hogy úgy lássunk, mint Ő, hogy úgy szeressünk, mint Ő, és úgy cselekedjünk, mint Ő. Imádkozom azért, hogy törekedjünk erre az ajándékra, és találjunk módot az elnyerésére vagy elmélyítésére. Imádkozom azért, hogy továbbra is igyekezzünk az arcunkon viselni a Szabadító képmását, amikor nap mint nap kiállunk a tanulóink elé. Tudom, hogy ki tudjuk fejleszteni ezt az ajándékot, ha Őhozzá fordulunk segítségért. Erről teszek bizonyságot Jézus Krisztus nevében, ámen.