Isten gyermekeinek megtérése

Donald L. Hallstrom elder

a Hetvenek elnökségéből

Az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás éves képzési közvetítése • 2017. június 13.

Óriási örömmel tölt el, hogy részt vehetek ma ezen az áhítati közvetítésen veletek – akik az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatásban vagytok vezetők és oktatók – és a ti szeretett társaitokkal. Közületek sokakkal találkoztunk már világszerte, és ti mind rendkívüliek vagytok. Úgy hiszem, ennek több oka is van. Először is, az egyház csak olyan képzett egyéneket alkalmaz, akik érdemesek a templomi ajánlásra, bizonyítottan képesek tanítani, valamint az ajánlásuk és jóváhagyásuk több szinten is megtörtént, beleértve ebbe az Oktatási Testületet is. Ti, elhívott oktatók, talán nem estetek át ugyanolyan alapos átvizsgáláson, mint az alkalmazotti személyzet, de tapasztalataim szerint a helyi vezetők a legeslegjobbakat hívják el hitoktatónak. Másodszor, mindannyian elmélyültetek Krisztus tanában, amelyről Nefi kijelentette, hogy „az egyetlen és igaz tana az Atyának, és a Fiúnak, és a Szentléleknek”¹ .E tan tanítása folyamatos buzdítást is jelent az e tan szerinti életre, és ezért vagytok ti ilyen jók ebben. Maradjatok is ilyenek!

Mi egy ifjúsági hitoktatási család vagyunk! Harminckét évvel ezelőtt elhívtak a Honolulu Hawaii Cövek elnökének. A legfiatalabb gyermekünk 18 hónapos volt, négyük közül a legidősebb pedig 11 éves. Egy sokat követelő szakmában dolgoztam, és úgy tűnt, hogy a határainkat feszegetjük. És akkor megkeresett a cövekünk ifjúsági hitoktatásának szervezéséért felelős illető, és – ismerve fiatal családunk körülményeit – egy kissé bizonytalanul megkérdezte: „Gondolod, hogy esetleg… ööö… megoldható lenne, hogy… ööö… Hallstrom nőtestvér esetleg… ööö… ifjúsági hitoktató legyen?” Hát, mivel nem volt szokásunk elhívásokat visszautasítani, vettünk egy mély lélegzetet, és azt mondtuk: „Természetesen.”

Ezzel kezdetét vette egy megterhelő, de jutalmakban igen gazdag időszak a családunk számára. Diane, a feleségem, minden hétköznap reggel 4:30-kor kelt, hogy felkészüljön a 6 -kor kezdődő ifjúsági hitoktatásra. Ez azzal is járt, hogy nekem kellett ébreszteni a gyerekeket, segíteni nekik megmosakodni és felöltözni, elkészítenem a reggelit, és mindent úgy elrendezni, hogy amikor Diane 7 -kor beáll a ház elé a kocsival, már indulhassak is munkába, miközben ő iskolába fuvarozza az idősebbeket.

Ez volt a napi menetrendünk nyolc éven át, mígnem Diane-t elhívták Fiatal Nők elnöknek. Öt évvel később az ifjúsági hitoktatási koordinátor ismét kopogtatott az ajtónkon, és a következő kéréssel fordult hozzánk: „Van egy nagyon nehéz végzős osztályunk. Tudna esetleg Hallstrom nőtestvér megint ifjúsági hitoktatóként tanítani?” Így hát újabb három év adódott hozzá a korábbi nyolchoz, mígnem egy Hinckley elnöktől érkező hívás a felmentéséhez vezetett, ugyanis engem elhívtak általános felhatalmazottnak, és első megbízásként Japánba küldtek minket. Úgyhogy ti, elhívott hitoktatók, csak óvatosan reménykedjetek a felmentésetekben – soha nem tudhatjátok, hogy hol fogtok kikötni!

Szóval, mi gyengéd érzésekkel és hálával tekintünk vissza arra a kemény, mozgalmas, őrült időszakra. Diane teljes mértékben imádta az ifjúsági hitoktatási tanulóit (és a tanulók is őt). A saját gyerekeink közül is tanította mindegyiket az ifjúsági hitoktatásban, ahogy az unokaöcséinket és unokahúgainkat is, akik közül az egyik jelenleg felsőfokú hitoktatási igazgató, és – remélem – jelen van ezen a közvetítésen. Mindemellett ez a rendszeres tanítás elmélyítette Diane evangéliumi tudását és bizonyságát – ami pedig hatalmas hasznára volt a családunknak és nekem is. Ráadásul ez „lehetővé tette” számomra, hogy abban az egyetlen napszakban legyek együtt a gyerekeinkkel, amikor következetesen jelen tudtam lenni: a hétköznapok kora reggeli óráiban. Ez jelentős áldás volt számomra és – úgy hiszem – számukra is. Így hát, amint látjátok, legnagyobb terheink némelyike valóban a legnagyobb áldásunkká válik.

Örülök, hogy ma olyan munkatársak társaságában lehetek, akiket nagyra tartok. Az Oktatási Testület és a Testület végrehajtó bizottsága tagjaként havonta kétszer találkozom Kim B. Clark elderrel, a csodálatos biztosunkkal, valamint Chad H Webb-bel, az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás kiemelkedő igazgatójával. Ti, akik hitoktatóként álltok alkalmazásban vagy szolgáltok, jó vezetés alatt vagytok. Amint azt a legtöbben tudjátok, az Egyházi Oktatási Testület feje Thomas S. Monson elnök, továbbá tagja Henry B. Eyring elnök és Dieter F. Uchtdorf elnök is. Dallin H. Oaks elder szintén a Testület tagja, és ő a végrehajtó bizottság elnöke. A Testület és a végrehajtó bizottság további tagjai Jeffrey R. Holland elder, Jean B. Bingham nőtestvér és Bonnie L. Oscarson nőtestvér. Folyamatosan elámulok azon, hogy az egyházban milyen fontosságot tulajdonítanak az oktatásnak, és mekkora forrásokat szánnak rá.

Most pedig hadd osszak meg néhány gondolatot veletek, akik oly létfontosságú szerepet játszotok az egyház fiataljainak lelki oktatásában. Utaltam már Krisztus mély tanára. Hogyan segít ez az egyház a tagjainak megérteni ezt a tant, és a szerint élni? Másképpen is fel lehet tenni a kérdést: „Melyek Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza apostoli prioritásai?”

E prioritások kiderítésének egyik módja, ha megértjük, hogy mi is a szabadítás munkája. A szabadítás munkájának legtömörebb meghatározását a 2. kézikönyv tartalmazza. Emlékeztetlek titeket, hogy az egyházi kézikönyvet az Első Elnökség és a Tizenkét Apostol Kvóruma hagyja jóvá. Abban ez áll: „Jézus Krisztus egyháza tagjait kiküldik, hogy »dolgozzanak szőlőskertjében az emberek lelkének megszabadulásáért« (T&Sz 138:56). A [szabadítás] e munkája magában foglalja az egyháztagok misszionáriusi munkáját, a megtértek megtartását, a kevésbé tevékeny egyháztagok aktivizálását, a templomi és családtörténeti munkát, valamint az evangélium tanítását.”²

Az egyházi kézikönyv további bepillantást enged e prioritásokba Az egyház célja című alfejezetben. Ez áll benne: „Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyházát Isten szervezte meg, hogy elősegítse munkáját, mely által véghezviszi gyermekei szabadulását és felmagasztosulását. Az egyház mindenkit hív, hogy jöjjön Krisztushoz, és legyen benne tökéletessé (lásd Moróni 10:32; lásd még T&Sz 20:59). A Krisztushoz szólító hívás mindenkire vonatkozik, aki ezen a földön élt vagy valaha élni fog.”³

A kézikönyv leszögezi még a következőket is: „Az egyház úgy tölti be [azon célját, hogy] segítsen az egyéneknek és a családoknak alkalmassá válni a felmagasztosulásra, hogy az Istentől kapott felelősségekre összpontosít. Ebbe beletartozik az egyháztagok támogatása, hogy Jézus Krisztus evangéliuma szerint tudjanak élni, Izráel összegyűjtése a misszionáriusi munkán keresztül, a szegényekről és a rászorulókról való gondoskodás, valamint a halottak szabadulásának elősegítése egyre több templom felépítésével és a helyettes általi szertartások elvégzésével.”⁴

A „szabadítás munkája” tehát lényegében azonos ezekkel az „Istentől kapott felelősségekkel”, és ez kell vezéreljen mindent, amit az egyházban teszünk – beleértve ebbe (vagy talán különösen ideértve) a fiataljaink tanítását.

Végső soron minden, amit teszünk – magunkért, a családunkért, illetve a jelenlegi tisztségeitekben –, a szabadítás munkájának és az Istentől kapott felelősségeknek a tanítását célozza, segítve Isten fiainak és leányainak megtérését. Olyan tanítás ez, mint amilyet Áron és a fivérei: Ammon, Omner és Himni végeztek – „a kinyilatkoztatás és a prófétálás lelke, valamint Isten hatalma szerinti” tanítás, hogy mindazok, akik hisznek „a prédikálás[oto]kban és az Úrhoz tér[n]ek, azok soha nem távolod[n]ak el”⁵.

Amint azt az Első Elnökség kijelentette a fiatalok szüleinek és vezetőinek: „Az Úr hívott el benneteket, hogy segítsetek a fiataloknak megtérni az evangéliumhoz.”⁶ Biztosak vagyunk abban, hogy amikor a Szabadítót utánozzuk a tanításban, a fiataljaink sokkal mélyrehatóbban fognak tanulni, ami megtéréshez fog vezetni.

Így hát a fiataljaink oktatása nem egyszerűen a történelem tanításából áll, hanem olyan tan tanításából, amely cselekvésre ösztönzi őket. Az a szerepünk, hogy „eszközök [legyünk] Isten kezében”^7, hogy ezáltal ne csak halljanak, de érezzenek, majd pedig cselekedjenek is. Az a szerepünk, hogy „oktass[u]k és építs[ü]k egymást”^8, elkötelezve magunkat „arra, hogy teljes szentségben cseleked[jün]k”^9. Az a szerepünk, hogy „bűnbánathoz vezető hit[et]”¹⁰ tanítsunk.

Mi a legjobb módja az ilyen tanítás megvalósításának? Az az Úr egyházában lefektetett minta, hogy teljes mértékben részt veszünk a nyilvános, a családi és az egyéni hódolatban. Hadd fejtsem ki mindegyik összetevőt.

Nyilvános hódolat

Nyilvános hódolat az, amikor egybegyűlünk Isten gyermekeiként, fivérekként és nőtestvérekként, a szentek közösségeként. E gyűlések néha nagy létszámúak, mint amilyen egy cövekkonferencia vagy például az általános konferencia, néha pedig kis létszámúak, mint amilyen egy kvórum-, egy Fiatal Nők vagy egy segítőegyleti gyűlés, vagy éppen egy ifjúsági vagy felsőfokú hitoktatási óra. A mai áhítati gyűlésünk is a nyilvános hódolat egy formája. E gyűlések mindegyikén imádkozunk, tanítunk, bizonyságot teszünk és épülünk – mindezt azzal a szándékkal, hogy fokozottabban megértsük Mennyei Atyánkat, Jézust a Krisztust, és a Szent Lelket. Azt követően pedig abban áll a felelősségünk, hogy ezt az állandóan gyarapodó tudást bölcsességgé alakítsuk – hogy folyamatosan csökkentsük a tudásunk és az életvitelünk közti eltéréseket.

A templomi hódolat a nyilvános hódolat egy szent formája, mert szorosan a részét képezik olyan szertartások és szövetségek, amelyek az Istenséggel kötnek össze minket. Ti mennyire elválaszthatatlanul vagytok összekötve a templommal és a szövetségeitekkel? Rendszeresen éltek a nyilvános hódolat e szent formájával, hogy megerősítsétek tudásotokat és bölcsességeteket? Segítetek az általatok tanítottaknak, hogy össze legyenek kötve a templommal? Buzdítjátok a fiataljainkat arra, hogy legyenek érdemesek a korlátozott templomi ajánlásra, hogy legyen is nekik olyan, és hogy használják is azt, ahol csak földrajzilag lehetséges? A szabadítás munkájában való részvételük a saját családjuk kikutatása, valamint az őseik helyett végzett keresztelkedés és konfirmálás céljából történő templomlátogatás által lehetőséget biztosít arra, hogy lelki útmutatásban részesüljenek.

Nyilvános hódolati gyűléseink közül a legfontosabb – legalábbis a templomon kívül – az úrvacsorai gyűlés. Az olyan hódolati tevékenységeken túl, amelyek a legtöbb egyházi gyűlésünknek részét képezik, ez a hódolat az úrvacsora élő szertartására összpontosít. A gyűlés kezdetekor és zárásakor, különösképpen pedig akkor, amikor felkészülünk, hogy vegyünk a szent úrvacsorából, énekelünk és imádkozunk. Vajon maradéktalan a mi részvételünk? Vajon ott van az elménk és a szívünk, vagy valahol máshol? Vajon ki vannak kapcsolva az okostelefonjaink, vagy pedig csetelünk és tweetelünk (avagy nekünk, idősebbeknek: ímélezünk) a szertartás vagy a gyűlés egyéb részei alatt? Vajon gőgösen „kikapcsolunk-e” a beszédek alatt – főleg, ha kevésbé kiművelt szónokokról van szó –, mondván: „ezt már mind hallottam”?

Ha vétkesek vagyunk e hibák bármelyikében, akkor nem teszünk mást, mint hogy csökkentjük – talán ki is zárjuk – annak lehetőségét, hogy a Lélek szólni tudjon hozzánk. Aztán pedig azon tűnődünk, hogy vajon miért nem épülünk az úrvacsorai és egyéb egyházi gyűléseken.

A nyilvános hódolat pompás lehetőség arra, hogy mindannyiunknak a segítségére legyen a megtérés ösvényén, beleértve a fiatalokat is.

Családi hódolat

A nyilvános hódolatnak családi hódolatra kell ösztönöznie. 1999-ben az Első Elnökség azt tanácsolta a szülőknek és a gyermekeknek, „hogy helyezzék életükben a legelső helyre a családi imát, a családi esteket, az evangélium tanulmányozását és tanítását, valamint a tartalmas családi tevékenységeket. Legyenek bármily méltóak és helyénvalóak az egyéb kötelezettségek vagy tevékenységek, nem engedhető meg, hogy elmozdítsák a helyükről azokat az Isten által kijelölt kötelességeket, amelyeket csak a szülők és a családok végezhetnek el megfelelően.”¹¹ Természetesen számos egyházi vezető számtalan módon tanította már ugyanezeket a tantételeket a hosszú évek során.

Az elfoglaltságok világában élünk. Egyházszerte utazva néha négyszemközt érdeklődöm a helyi vezetőktől – mind kiváló utolsó napi szentek –, hogy mondanak-e családi imát és tartanak-e családi estet. Tanulmányozzák-e családként az evangéliumot? Válaszul gyakran van részem szégyenkező tekintetekben, és e magyarázatban: „Annyira elfoglaltak vagyunk. A gyerekek iskolai és iskolán kívüli tanulmányai, zenei és egyéb órái, a társasági kötelezettségeik és az egyházi összejövetelek szinte teljesen lefoglalják őket. Minket, szülőket pedig leköt a munkánk, az egyház és egyéb kötelezettségek. Alig vagyunk együtt családként.” Az Első Elnökség tanácsának lelkülete abban áll, hogy ha annyira elfoglaltak vagyunk a még a jó dolgok megtételében is, hogy nem jut időnk az alapvető dolgokra, akkor arra megoldást kell találnunk.

Amikor a gyermekeket olyan megtért szülők nevelik fel, akik lefektették a családi hódolat mintáját, akkor ők nagyobb valószínűséggel fogják fiatalon érezni a Szent Lélek hatását, majd pedig örökké követni ezt az igazlelkű példát. Akkor az egyházi helyszíneken zajló tanításunk is a megfelelő helyére kerül, a családban zajló tanítást támogató rendszerként.

A saját családunkban folytatott következetes és hathatós hódolat mellett a fiatalok oktatóinak helyénvaló és érzékeny módon szorgalmazniuk kell a tanulók családjában folytatott hódolatot is. Néhányan olyan családból jönnek, ahol ez már bevett gyakorlat, és akkor az is elég, ha egyszerűen a partvonalon állva csendesen szurkoltok. Másoknál ez különböző okok miatt nincs meg. Kezdve azzal, hogy a tanuló talán az egyetlen egyháztag (vagy az egyetlen tevékeny egyháztag) a családjában, egészen odáig, hogy egy olyan család tagja, amely rendszeresen jár az egyházi gyűlésekre, mégsem ihlette még meg őket a családi hódolat fontossága. Anélkül, hogy beavatkoznátok az egyházi vezetők és a szülők felhatalmazásába és felelősségébe, egyszerűen csak mutassatok és tanítsatok igazlelkű mintákat, és segítsetek a fiataloknak rájönni, hogy a sugalmazás forrásaivá válhatnak a saját családjukban a következetes családi hódolat szokásainak kialakítása terén.

Személyes hódolat

A megtérés végső soron személyes ügy. A nyilvános hódolat a családi hódolathoz vezet bennünket, az pedig a személyes hódolathoz. Részét képezi ennek a személyes ima, a személyes evangéliumtanulmányozás, valamint a személyes elmélkedés az illetőnek az Istenséggel ápolt kapcsolatáról. „Mert hogyan ismerné az ember azt a mestert, …aki idegen neki, és aki messze áll szíve gondolataitól és szándékától?”¹²

D. Todd Christofferson elder ezt mondta: „Egyszerű oka van annak, hogy miért fontos szentségérzettel rendelkezni: ha az ember nem értékeli a szent dolgokat, elveszíti azokat. A tisztelet érzésének híján a hozzáállása egyre inkább nemtörődöm lesz, viselkedése pedig fegyelmezetlen. Ki fog sodródni abból a biztos kikötőből, amelyet az Istennel való szövetségei nyújthatnának. Csökkenni fog, majd feledésbe is merül az Isten iránti felelősségének érzése. Azt követően pedig már csak a saját kényelme és fékezhetetlen vágyainak kielégítése fogja érdekelni. Végül el fog jutni oda, hogy megveti a szent dolgokat, még Istent is, majd pedig meg fogja vetni saját magát.”¹³

Mostanra eljutottunk annak megértéséhez, hogy a lelki sikerességet (melynek mércéje ebben az esetben a melkisédeki papságba történő elrendelés, a felruházás elnyerése, a missziós szolgálat, a templomi házasság és egy igazlelkű család felnevelése) egy fiatal férfi vagy fiatal nő esetében az jelzi előre a legjobban, ha személyes lelki élményeik vannak fiatalkorukban – ha érzik a Szent Lélek hatását. Több ez annál, mint hogy tevékenyek az egyházban: az ilyen fiatalok tevékenyek az evangéliumban!

A ti célotok minden egyes általatok tanított órán, minden egyes általatok vezetett beszélgetésben, minden egyes folyosói eszmecserében az, hogy a Szent Lélek legyen a tényleges tanító. A Szabadító azt tanította, hogy „ama vígasztaló…, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe [juttat mindent]”^14. A Szentléleknek megvan az a képessége, hogy személyre szabja az üzenetet, hogy „az igazság Lelke világosít[son] fel”¹⁵minden embert. Amint tehát a szabadítás munkáját és az Istentől kapott felelősségeket tanítjuk, azt oly módon tesszük, hogy az építse, felemelje, sugalmazza, továbbá a Mennyei Atyába és Jézus Krisztusba és az Ő áldozatába vetett megerősödött hithez vezesse azokat, akiket tanítunk.

Azt mondjuk nektek, nagyszerű hitoktatóknak: Köszönjük! Köszönjük! Köszönjük! Köszönjük az egyház vezetősége nevében! Éljétek életeteket a személyes érdemesség mentén, gondoskodjatok a családotokról, és szolgáljátok az Urat – különösen pedig viseljétek gondját a becses felnövekvő nemzedéknek! A szabadítás munkájában és az Istentől kapott feladatokban való – apostoli irányítással és kulcsokkal történő – részvétel magasabbra fog emelni bennünket és ösztönzőleg fog hatni ránk.

Kijelentem mennyei örökségünk fenséges voltát, és az arra való képességünket, hogy „örök élet[ünk legyen], amely ajándék Isten minden ajándéka közül a legnagyobb”^16. Tanúságomat teszem a nagy Jehováról, aki Jézusként született, akit Jézus a Krisztus – vagyis „a Felkent” – címmel illettek.¹⁷ Bizonyságot teszek semmihez sem fogható engeszteléséről, amely lehetővé teszi mindegyikünk számára – ahogy az általunk tanítottak mindegyike számára is –, hogy legyőzzük a világot – hogy a legnehezebb földi körülményeken is „tökéletesen ragyogó reménységgel”¹⁸ jussunk keresztül. A visszaállított evangélium és a visszaállított egyház áldásainak birtokában mindennel rendelkezünk, amire szükségünk van ahhoz, hogy halljunk, érezzünk és cselekedjünk. Jézus Krisztus nevében, ámen.