Eltelve örömmel

Grant C. Anderson

Az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás segédigazgatója

Az Ifjúsági és Felsőfokú Hitoktatás éves képzési közvetítése • 2017. június 13.

Két évvel ezelőtt oktatási megbízottunk, Kim B. Clark elder a 3 Nefiből tanított minket az angyalokról és a gyermekekről, akiket tűz vett körül. Arról tanított, hogy hitoktatókként minket is körül kell ölelnie ennek a szent tűznek.¹ Mint tudjátok, van egy másik feljegyzés is a Mormon könyvében arról, hogy valakiket mennyei lángok vettek körül. Lehit és Nefit börtönbe vetették, és a beszámoló ezt jegyzi fel:

„…olyan volt, mintha lángoló tűz közepén lennének …

És íme, Isten Szent Lelke lejött a mennyből, …és olyan volt, mintha tűz töltötte volna el őket”.²

A feljegyzésben ezt is olvashatjuk: „…és eltöltötte őket az az öröm, am[ely] kimondhatatlan és dicsőséggel teli”.³

Mai üzenetem így hangzik: Hitoktatókként nem csupán az szükséges számunkra, hogy körülöleljen bennünket a tűz, hanem az is, hogy öröm töltsön el minket. A tanulóknak tanulniuk kell „a boldogság tervéről” az osztályunkban, azonban meg is kell látniuk bennünk annak bizonyítékát, hogy a terv működik: hogy az evangélium szerinti élet örömet nyújt. Az élet fájáról való álmában Lehi magához intette a családját, hogy jöjjenek és vegyenek egy gyümölcsből, amely „kívánatos volt, hogy boldoggá tegye az embert”.⁴ Hívásában erő és hitelesség rejlett, mivel saját tapasztalatból beszélt – ő maga már evett, és érezte azt az örömöt.

Gordon B. Hinckley elnök ezt mondta: „Nagyon fontos, hogy boldogok legyünk ebben a munkában. Sok búskomor ember van az egyházban, mert – úgy vélem – nem értik meg, hogy ez a boldogság evangéliuma.”⁵ Részünk lehet a Hinckley elnök által említett boldogságban, ha befogadjuk életünkbe a Szentlelket, azután pedig – a szentírások szóhasználatával kifejezve – „a boldogság módja szerint”⁶ élünk.

Szeretnék a figyelmetekbe ajánlani néhány tantételt, amelyek segítettek, hogy hitoktatóként „a boldogság módja szerint” éljek. Ezek nem eget rengető vagy új elgondolások; abban a reményben osztom meg őket, hogy talán segíthetek valakinek nagyobb örömmel élni és tanítani. Nem csupán azokhoz szólok, akik hivatásuknál fogva hitoktatók, hanem azokhoz is, akik egy ideig az „elhívott” hitoktató szerepét töltik be az ifjúsági és felsőfokú hitoktatásban.

Sok éve találtam egy idézetet Spencer W. Kimball elnöktől, amelyen sokat rágódtam. Így hangzik: „Ragadjuk meg a boldogságot még ma, mert véssétek jól az eszetekbe: ha ma nem vagytok boldogok, talán soha nem lesztek azok.”⁷

„Az nem lehet” – gondoltam magamban. Mi a helyzet a bűnbánattal? Ha ma nem vagyok boldog, nem tehetnék valamit azért, hogy ez megváltozzon? Tovább gondolkodtam ezen, és úgy vélem, Kimball elnök valami ilyesmire gondolt: Ha nem vagytok boldogok, és úgy hiszitek, hogy csak akkor lehetnétek azok, ha mások lennének a körülményeitek, akkor talán soha nem is lesztek boldogok, mert a boldogság nem kötődik a körülményeitekhez. Egy író így fejezte ezt ki:

„Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha máshol lennénk – például vakáción, vagy egy másik társsal, egy másik munkahelyen, egy másik házban, más körülmények között –, akkor valamiképpen boldogabbak és elégedettebbek lennénk. Hát nem.

Az az igazság, hogy ha ártalmas mentális szokásaitok vannak…, vagy szüntelenül másra vágytok, ezek a hajlamok követni fognak benneteket, akárhová menjetek is.”⁸

Lámán és Lemuel úgy hitték, hogy boldogságuk a körülményeikhez kötődik – különösen olyan körülményekhez, amelyek kényelmessé tették az életüket. A pusztaságbeli utazásukról szólva ezt mondták:

„…asszonyaink… gyermekeket szültek a vadonban és minden dolgot elszenvedtek, a halált kivéve; és jobb is lett volna, ha meghaltak volna, mielőtt kijöttek Jeruzsálemből, mint ezeket a megpróbáltatásokat elszenvedni.

Íme, ily sok éven át szenvedtünk a vadonban, mely időben élvezhettük volna javainkat és örökségünk földjét; igen, és boldogok lehettünk volna.”⁹

Én már megtanultam, hogy a boldogságom nem annak a függvénye, hogy hol élek, milyen megbízatásom van, kivel dolgozom, milyen tanulóim vannak, vagy milyen lehetőségeim nem adódtak. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy a „megfelelő hozzáállás” majd elűzi a gondokat és napfénnyel tölti meg az életünket. Néha olyan körülmények között találjuk magunkat, amelyek igen szívszorítóak és szinte elviselhetetlenek is lehetnek. De bizonyságomat teszem arról, hogy még az ilyen körülmények közepette is részünk lehet olyan mennyei lelkiségben és látásmódban, amely örömtelivé teheti az életet.

Van egy vers Alma könyvében, ami így hangzik: „És ez Ammonnak és testvéreinek a beszámolója. Utazásaiknak Nefi földjén, szenvedéseiknek az országban, bánataiknak és megpróbáltatásaiknak, és semmihez nem hasonlítható örömüknek”¹⁰. A bánat és az öröm nem zárja ki egymást. Elhívott tanítóként lehet, hogy azt kívánjátok, bárcsak más elhívásotok lenne. Alkalmazottként tanítva lehet, hogy azt kívánjátok, bárcsak más megbízásotok lenne. Nincs semmi gond a kívánságokkal, de emlékezzetek rá, hogy a boldogság nem annak a függvénye, hogy teljesülnek-e a kívánságaitok. A boldogság inkább az utazás módját jelenti, semmint a célt. Ha úgy élitek az életeteket, hogy arra célként tekintetek, akkor talán soha nem lesztek boldogok.

Hogyan lelhetünk boldogságra, legyünk bármilyen körülmények közepette is? Nem tudok minden választ, de hadd osszak meg egy igen fontosat: A hálának nagyon sok köze van ahhoz, hogy „a boldogság módja szerint” élünk-e. Dieter F. Uchtdorf elnök ezt mondta:

„…azt javaslom, hogy ahelyett, hogy hálásak lennénk valamiért, figyeljünk inkább arra, hogy hálásak legyünk a körülményeink közepette – bármilyenek legyenek is azok. […]

Az effajta hála felülemelkedik mindenen, ami körülöttünk történik. […] Éppoly gyönyörűen virágzik a téli jeges tájon, mint a kellemes nyári melegben. …

Hálásnak lenni a körülményeink közepette az Istenbe vetett hit szerinti cselekedet. …

A valódi hála a remény és a bizonyság kifejeződése.”¹¹

Hadd osszak meg még egy tantételt, amely segített nekem, hogy több örömmel éljek és tanítsak. Néhány éve a hivatásomban dolgoztam már, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy kilépek az ifjúsági és felsőfokú hitoktatásból. Azért döntöttem így, mert úgy véltem, nem vagyok olyan jó, mint a körülöttem lévő többi hitoktató. Láttam, milyen lebilincselőek, tudományosan megalapozottak, viccesek és magabiztosak – magamban pedig vajmi kevéssé véltem felfedezni ezeket. Végül aztán mégsem léptem ki, de továbbra is sokat vívódtam magamban azon tűnődve, hogy a személyiségem a fiatalok hatékony tanítója és segítője tud-e lenni.

Egyedi személyiségünkről szólva Patricia Holland nőtestvér, Jeffrey R. Holland elder felesége a következőket mondta:

„Mennyei Atyánknak úgy van szüksége ránk, ahogy vagyunk és akivé formálódunk. Szándékosan egymástól eltérőnek alkotott meg minket, hogy még a tökéletlenségeinkkel együtt is be tudjuk tölteni céljait. Számomra az jelenti a legnagyobb gyötrelmet, amikor úgy érzem, azt kell tennem, amit mások tesznek vagy amit szerintem elvárnak tőlem. Akkor vagyok a legboldogabb, amikor jól érzem magam a bőrömben, és megpróbálom megtenni, amit Mennyei Atyám és jómagam elvárunk tőlem.

Hosszú éveken át próbáltam összemérni a gyakran visszahúzódó és elgondolkodó Pat Hollandot a robusztus, dinamikus, beszédes és életteli Jeff Hollanddal és a hozzá hasonló tulajdonságokkal rendelkezőkkel. Számtalan kimerítő kudarc árán megtanultam, hogy az embernek nem fog öröme telni a nyüzsgésben, ha nem olyan a természete. Ezek egyszerűen ellentmondanak egymásnak. Feladtam, hogy úgy tekintsek magamra, mintha valami fogyatkozás lenne bennem. […] Ez pedig felszabadított, és lehetővé tette, hogy a saját módomon és személyiségem szerint éljek, és örvendezzek benne. …

[…] Valahol, valamilyen módon az Úr »bevillantotta a képernyőmre azt az üzenetet«, hogy személyiségem oly módon lett megalkotva, hogy az tökéletesen megfeleljen a tőle kapott küldetésemnek és tehetségeimnek. […] Megláttam, hogy kimondhatatlanul bőséges erőforrásaim vannak ahhoz, hogy önmagam legyek. Abban a pillanatban azonban, amikor elveszek a felebarátom utánzásában, úgy érzem, darabokra hullok, kimerülök, és örökké az árral szemben úszok. Amikor meghiúsítjuk Isten számunkra alkotott tervét, azzal megfosztjuk a világot és Isten királyságát a mi egyedi hozzájárulásunktól.”¹²

Önmagunk megélése kapcsán hadd figyelmeztessek két dologra. Először is: nem azt akarom mondani, hogy az legyen a hozzáállásunk, hogy „én már csak ilyen vagyok”. Russell M. Nelson elnök kijelentette: „Jézus Krisztus evangéliuma a változás evangéliuma.”¹³ Buzgón törekednem kell vezetőim visszajelzésére arról, hogy a célkitűzésünk elérése érdekében hogyan tudom megváltoztatni és még inkább összhangba hozni a személyiségemet és az erőfeszítéseimet. És ami még ennél is fontosabb: maga Krisztus adta utasításba számomra, hogy olyanná kell válnom, amilyen Ő. De olyanná nem kell válnom, mint a szomszéd teremben tanító hitoktató! A személyiségem – a Lélek ajándékaival kiegészítve – páratlan hozzájárulást jelenthet az ifjúsági és felsőfokú hitoktatás munkájához.

A második figyelmeztetés így hangzik: Amikor először jártam a központi irodában egy új megbízás miatt, az akkori igazgatónk, Paul V. Johnson elder behívott az irodájába, hogy némi eligazítást és tanácsot adjon. Többek közt ezt mondta: „Ne szabj határt önmagadnak!” Én ezt úgy értelmeztem, hogy ha megpróbálnám megszabni az Úrnak, miként használhatna legjobban a munkája elvégzésére, azzal korlátozhatnám a növekedésre és szolgálatra kapott lehetőségeimet.

Sajnos éppen abba a csapdába estem, amelyre figyelmeztetett. Megpróbáltam minden tőlem telhetőt megtenni az igazgatói munkakörömben, amit kért tőlem, de a szívem mélyén zúgolódtam. „Nem vagyok igazgató! – mondtam magamban. – Tanító vagyok! Az osztályteremben kellene lennem, nem mindenféle megbeszéléseken!” Hosszú, fájdalmas folyamat árán tanultam meg, hogy a tanítás iránt kifejezett vágyam csupán a saját egyéni szükségleteim kielégítésére irányuló vágyam álcája volt. Igen nagy megelégedést nyújt, ha az időnket a tanulókkal és a szentírásokkal töltjük. Ha a nap szabályzatok megbeszélésével telik, az nem olyan jóleső érzés. De mindez mellékes. A kérdés az, hogy vajon személyes jutalomért és megelégedésért végzem-e ezt a munkát, vagy egyedül Isten dicsőségére és céljaira tekintő szemmel?

Remélem, ti bölcsebbek lesztek nálam, és nem fogtok határt szabni önmagatoknak és annak, hogy miként használjanak titeket. Különös boldogság fakad abból, ha alárendeljük magunkat az Atya akaratának, amint azt a Szabadító számtalanszor tanította és szemléltette.

Önmagunk efféle alárendelésének kérdése egy újabb javaslathoz vezet, amely segíthet, hogy „a boldogság módja szerint” éljünk hitoktatókként. Bizonyos vagyok abban, hogy a legtöbbünk őszintén vágyik arra, hogy alávesse magát a Mennyei Atya akaratának. Nagyobb kihívást rejt magában az, amikor arra kérnek minket, hogy vessük magunkat alá azon halandóknak, akiket az Úr a munkája irányítására használ, legyen szó akár egy egyházközségről, cövekről vagy az ifjúsági és felsőfokú hitoktatásról. A munkám során láttam igen rátermett tanítókat, akik megbántódtak egy vezető tettei vagy egy olyan eljárásmód miatt, amellyel nem értettek egyet. Akár valós, akár vélt igazságtalanságok voltak ezek, a tanítók táplálták és dédelgették a fájdalmukat – mind a saját boldogságuk árán. Fájdalmuk gyakran keserűségbe csapott át, ami aztán viszálykodást szült másokkal, különösen a felettük állókkal.

Neal A. Maxwell elder egyszer ezt írta: „Az élet az egyházban [én pedig kiegészíteném azzal, hogy az ifjúsági és felsőfokú hitoktatásban] azt jelenti, hogy különféle vezetőkkel találkozunk, akik közül nem mindannyian lesznek mindig bölcsek, érettek és rátermettek. Sőt, néhányunk épp olyan rögös és hepehupás, akár egy zsák krumpli. Csiszolódásunk végső soron részben annak is köszönhető, hogy egymással súrlódunk. Mily létfontosságú az ilyen esetekben a türelem és a simulékony szeretet!”¹⁴

Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, milyen fontos is a hitoktatók esetében „a türelem és a simulékony szeretet”! Alapvetőek ahhoz, hogy boldogságra leljünk és a Lélekkel tanítsunk.

Boyd K. Packer elnök ezt mondta: „Aki azt mondja, hogy támogatja az egyház elnökét vagy az általános felhatalmazottakat, de nem tudja támogatni a saját püspökét, az becsapja önmagát. Aki nem támogatja egyházközsége püspökét vagy cövekének elnökét, az nem fogja támogatni az egyház elnökét sem.”¹⁵

Idő hiányában nem megyek bele további részletekbe, azonban van egy tantétel ebben a kijelentésben, amely úgy vélem, vonatkozik a hitoktatókra és a vezetésükre kijelölt személyekkel való kapcsolatukra. Ha bármelyikőtök nehezteléssel tekint a vezetőségre, vagy egy konkrét vezetőre vagy eljárásmódra, illetve neheztel azért, mert nem figyelnek rá eléggé vagy mert éppenséggel túlságosan is odafigyelnek rá, akkor arra kérlek benneteket, saját érdeketekben engedjétek el ezeket az érzéseket. Örökre el fogja kerülni a boldogság azt, aki nem bocsát meg, aki másoknak is átadja elégedetlenségét vagy aki viszálykodást táplál.

Most pedig az utolsó javaslatom. Csupán néhány órával a halála előtt a Szabadító megmosta apostolai lábát, és ezt mondta:

„Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. …

Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket.”¹⁶

Az életben megtapasztalható boldogság javarészt akkor jön, amikor önmagunkról megfeledkezve gondolatainkat és szolgálatunkat másokra irányítjuk. A hitoktatók nagy boldogságra lelhetnek, amikor gondolataikat, vágyaikat és erőfeszítéseiket a tanulóik megáldására összpontosítják. Hitoktatókhoz szólva Spencer W. Kimball elnök egyszer azt mondta, hogy fiataljaink növekedése és fejlődése jelentse „nagyszabású és fenséges megszállottságunkat”¹⁷. Ha figyelmünk valaha is elfordul a tanulóinktól, és elkezdünk a saját szükségleteinkre, kényelmünkre, megelégedésünkre vagy elismertségünkre összpontosítani, akkor jelentősen veszíteni fogunk a hatékony tanításra való erőnkből, nem is szólva boldogságunk java részének elveszítéséről.

Harry Emerson Fosdick, egy múlt századi protestáns lelkipásztor ezt írta: „Néhány keresztény a hátán hordja a vallását. Hitelvek és gyakorlatok csomagjának tekinti, amelyet cipelnie kell. Néha nehézzé válik, és szívesen letenné, ez azonban a régi hagyományokkal való szakítást jelentené, így aztán inkább újra nekigyűrkőzik. Az igazi keresztények azonban nem hordozzák a vallásukat – a vallásuk hordozza őket. Nem súlyként, hanem szárnyként tekintenek arra, amely felemeli őket, átsegíti őket a nehéz helyeken, barátságossá teszi számukra a világegyetemet, az életet céllal tölti meg, a reményt valóssá, az áldozatot pedig érdemlegessé teszi. Felszabadítja őket a félelem, a hiábavalóság-érzet, a csüggedés és a bűn alól – melyek az emberi lélek nagy leigázói. A valódi keresztény könnyen felismerhető a benne rejlő derűlátásáról.”¹⁸

Az a reménységem és imám mindannyiótokra vonatkozóan, hogy az evangélium valóban szárnyakat, ne pedig súlyokat jelentsen; hogy körülvegyen benneteket a tűz és eltöltsön titeket az öröm; és hogy saját boldogságotok arra ösztönözzön majd másokat, hogy keressék és kövessék boldogságotok forrását, amely az Úr Jézus Krisztus. Tanúbizonyságot teszek arról, hogy Ő volt a legboldogabb ember, aki valaha is e földön járt, és arra kér minket, hogy kövessük Őt és éljünk „a boldogság módja szerint”. Jézus Krisztus nevében, ámen.