Hálásnak lenni minden körülményben
Nincs-e okunk eltelni hálával, attól függetlenül, hogy milyen körülmények közepette találjuk magunkat?
Az évek során megadatott számomra az a szent lehetőség, hogy számos olyan emberrel találkozzak, akik bánata, úgy tűnt, lelkük legmélyéig hatolt. Hallgattam ezekben a pillanatokban a szeretett testvéreimet, és velük szomorkodtam terheik miatt. Elmélkedtem azon, mit mondhatnék nekik, és küszködtem, hogy megtudjam, miként vigasztaljam és támogassam őket a megpróbáltatásaik során.
Bánatukat gyakran olyasvalami okozza, amit ők egyfajta végnek látnak. Néhányan egy becses kapcsolat elmúlásával szembesülnek, például egy szerettük halála vagy egy családtagjuk elidegenedése miatt. Mások úgy érzik, szembe kell nézniük azzal, hogy elfogy a remény – a remény, hogy házasságot kössenek vagy gyermekeik lehessenek vagy legyőzzenek egy betegséget. Mások talán hitük elapadásával szembesülnek, amint a világban hallható zavaró és ellentmondó hangok mindannak megkérdőjelezésére, sőt elvetésére csábítják őket, amiről egykor tudták, hogy igaz.
Úgy vélem, előbb vagy utóbb mindannyian átélünk olyan időszakokat, amikor világunk szövete felhasadni látszik, és magunkra maradunk a magány érzésével, csalódottan és céltalanul sodródva.
Bárkivel megtörténhet. Senki sem élvez védettséget.
Lehetünk hálásak
Mindenki más és más helyzetben van, mindannyiunk élete egyedi részletekkel bír. Ugyanakkor megtanultam, hogy van valami, ami elveszi az életünkbe beférkőző keserűséget. Van egyvalami, amit megtehetünk, hogy életünket édesebbé, örömtelibbé, sőt dicsőségesebbé változtassuk.
Lehetünk hálásak!
Talán a világ bölcsességével ellentétesnek hangzik az a gondolat, hogy a bánattal megterhelt ember adjon hálát Istennek. Azok azonban, akik félreteszik a keserűség kupáját, és helyette a köszönet kelyhét emelik szájukhoz, a gyógyítás, a béke és a megértés megtisztító italát ízlelhetik meg.
Krisztus tanítványaiként azt a parancsot kaptuk, hogy mondjunk „köszönetet az Úrnak, Isten[ünk]nek minden dologban”1, hogy „énekelj[ünk] az Úrnak hálaadással”2, valamint hogy „legyen tele szív[ünk] köszönettel Istennek”3.
Miért parancsolja nekünk Isten, hogy legyünk hálásak?
Minden parancsolatát azért adja, hogy elérhetővé tegye számunkra az áldásokat. A parancsolatok lehetőséget biztosítanak önrendelkezésünk gyakorlására és áldások elnyerésére. Szerető Mennyei Atyánk tudja, hogy valódi öröm és hatalmas boldogság származik abból, ha úgy döntünk, hogy kifejlesztjük magunkban a hála lelkületét.
Hálásnak lenni valamiért
Néhányan azonban talán azt mondják: „Mi az, amiért hálásnak kellene lennem, amikor a világ darabjaira hullik körülöttem?”
Talán nem az a helyes megközelítés, ha arra összpontosítunk, hogy valamiért legyünk hálásak. Nehéz ugyanis kifejleszteni a hálás lelkületet, ha a hálánk kizárólag az általunk megszámlálható áldások mértékével arányos. Persze, fontos, hogy gyakran „számoljuk áldásainkat” – és bárki, aki már próbálta, tudja, hogy rengeteg áldásunk van –, mégsem hiszem, hogy az Úr kevesebb hálát vár tőlünk a megpróbáltatások idején, mint a bőség és a gondtalanság idején. Sőt, a legtöbb szentírásbeli utalás nem is a valamiért érzett háláról szól, hanem inkább azt sugallja, hogy egyfajta átfogó, hálával teli lelkiséggel vagy hozzáállással kell rendelkeznünk.
Könnyű hálásnak lenni valamiért, amikor úgy tűnik, hogy az élet a kedvünk szerint zajlik. De mi van azokkal az időszakokkal, amikor az, amire vágyunk, teljesen elérhetetlennek tűnik?
Javasolhatnám, hogy tekintsünk a hálára hozzáállásként, életszemléletként, amely független az éppen aktuális helyzetünktől? Más szavakkal: azt javaslom, hogy ahelyett, hogy hálásak lennénk valamiért, figyeljünk inkább arra, hogy hálásak legyünk a körülményeink közepette – bármilyenek legyenek is azok.
Egy régi történet szerint a pincér megkérdezte az egyik vendéget, hogy hogy ízlett neki az étel. A vendég azt válaszolta, hogy minden jó volt, de jobb lett volna, ha több kenyeret szolgáltak volna fel. Másnap aztán, amikor a férfi visszatért, a pincér megduplázta a kenyéradagot, így a férfi négy szeletet kapott a korábbi kettő helyett – de mégsem volt boldog. Másnap a pincér ismét megduplázta a kenyéradagot, mégsem járt sikerrel.
A negyedik napon aztán már elhatározta: ha törik, ha szakad, elégedett lesz a vendég. Fogott hát egy háromméteres veknit, félbevágta, és azt vitte ki hatalmas mosollyal a vendégnek. Alig várta a férfi reakcióját.
Miután elfogyasztotta az ételt, a vendég felnézett, és annyit mondott: „Jó, mint mindig. De látom, már megint csak két szelet kenyeret adnak.”
Hálásnak lenni a körülményeink közepette
Kedves testvéreim, mi döntünk. Választhatjuk azt, hogy korlátozzuk a hálánkat, azon áldások alapján, amelyeket hiányolunk, vagy dönthetünk úgy, hogy olyanok leszünk, mint Nefi, akinek hálás szíve sohasem ingott meg. Amikor fivérei megkötözték a hajón – amelyet azért épített, hogy a megígért földre vigye őket –, bokája és csuklója annyira feldagadt, hogy „nagy volt azok fájdalma”, egy heves vihar pedig azzal fenyegette, hogy elnyeli a tenger mélysége. „Mindazonáltal – mondta Nefi – én Istenemre tekintettem, és egész álló nap őt dicsértem; és nem zúgolódtam az Úr ellen megpróbáltatásaim miatt.”4
Dönthetünk úgy, hogy olyanok leszünk, mint Jób, akinek úgy tűnt, mindene megvan, majd mindent elveszített. Mégis így válaszolt: „Mezítelen jöttem ki az én anyámnak méhéből, és mezítelen térek… vissza. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!”5
Választhatjuk azt, hogy olyanok leszünk, mint a mormon pionírok, akik megtartották hálás lelkületüket a Nagy Sóstó felé tartó lassú és fájdalmas vándorlásuk során, miközben még énekeltek és táncoltak is, és dicsőítették is Isten jóságát.6 Sokan közülünk hajlottak volna arra, hogy visszarettenjenek, panaszkodjanak és gyötrődjenek az utazás nehézsége miatt.
Dönthetünk úgy, hogy olyanok leszünk, mint Joseph Smith próféta, aki – mialatt a Liberty börtönben raboskodott nyomorúságos körülmények között – e sugalmazott szavakat vetette papírra: „…szeretett testvéreim, tegyük meg jókedvvel mindazon dolgokat, amikre erőnkből telik; aztán pedig hadd álljunk mozdulatlanul, a legteljesebb bizonyossággal, hogy meglássuk Isten szabadítását, és az ő karjának felfedését”7.
Dönthetünk úgy, hogy hálásak leszünk, bárhogy legyen is.
Az effajta hála felülemelkedik mindenen, ami körülöttünk történik. Felülmúlja a csalódottságot, a csüggedést és az elkeseredettséget. Éppoly gyönyörűen virágzik a téli jeges tájon, mint a kellemes nyári melegben.
Amikor hálásak vagyunk Istennek a körülményeink közepette, akkor gyengéd békességet tapasztalhatunk a megpróbáltatások során is. Bánatunk közepette is képesek vagyunk felemelni szívünket dicséretben. Fájdalmunkban is képesek vagyunk örvendezni Krisztus engesztelésében. A keserű szomorúság hidegében megtapasztalhatjuk a menny ölelésének meghitt melegségét.
Olykor úgy véljük, hogy a hála az, amit azután érzünk, hogy a gondjaink megoldódtak – mily szörnyű rövidlátás is ez! Mennyi mindent mulasztunk el az életből amiatt, mert várjuk, hogy megpillanthassuk a szivárványt, mielőtt megköszönnénk Istennek az esőt?
Hálásnak lenni a gyötrelmek idején nem azt jelenti, hogy elégedettek vagyunk a körülményeinkkel. Azt viszont igen, hogy a hit szemével a mai kihívásainkon túlra tekintünk.
Ez nem a nyelv hálája, hanem a léleké. Olyan hála ez, mely meggyógyítja a szívet, és kitágítja az elmét.
A hála mint hitbéli cselekedet
Hálásnak lenni a körülményeink közepette az Istenbe vetett hit szerinti cselekedet. Megköveteli, hogy bízzunk Istenben, és reméljük azon dolgokat, melyeket nem látunk, mégis igazak.8 Ha hálásak vagyunk, azzal szeretett Szabadítónk példáját követjük, aki azt mondta, hogy „ne az én akaratom, hanem a tiéd legyen”9.
A valódi hála a remény és a bizonyság kifejeződése. Abból származik, hogy elismerjük, hogy nem mindig értjük életünk megpróbáltatásait, mégis bízunk abban, hogy egy napon majd megértjük.
A hála érzését minden körülmény közepette jól táplálja a számos szent igazság, amelyet igenis ismerünk: hogy Atyánk megadta gyermekeinek a boldogság nagyszerű tervét; hogy az Ő Fia, Jézus Krisztus engesztelése által örökké élhetünk a szeretteinkkel; hogy végül dicsőséges, tökéletes és halhatatlan testünk lesz, melyet nem terhel betegség vagy fogyatékosság; valamint hogy a szomorúság és a veszteség könnyei helyett majd bővelkedő boldogságot és örömöt kapunk, „jó mértéket, megnyomottat és megrázottat, színig teltet”10.
Bizonyára az ilyenfajta bizonyság volt az, amely a Szabadító félelemmel teli, kétkedő apostolait a Mester félelmet nem ismerő, örömmel teli követeivé formálta. A keresztre feszítését követő órák során felemésztette őket a csüggedés és a gyász, mivel képtelenek voltak megérteni, mi történt. Azonban egyetlen esemény mindent megváltoztatott. Az Úr megjelent nekik, és kijelentette: „Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat, hogy én magam vagyok”11.
Amikor az apostolok felismerték a feltámadt Krisztust – amikor megtapasztalták szeretett Szabadítójuk dicsőséges feltámadását –, más emberré lettek. Semmi sem tarthatta vissza őket attól, hogy betöltsék küldetésüket. Bátran és eltökélten fogadták a kínzást, a megaláztatást, sőt még a halált is, amely a bizonyságuk miatt érte őket.12 Semmi sem térítette el őket attól, hogy dicsőítsék és szolgálják Urukat. Mindenütt megváltoztatták az emberek életét. Megváltoztatták a világot.
Nem szükséges látnotok a Szabadítót, ahogyan az apostolok látták, ahhoz, hogy megtapasztalhassátok ugyanezt az átalakulást. Bizonyságotok Krisztusról, mely a Szentlélektől születik, segíthet túltekintenetek azon, hogy a halandóságban minden elkeserítően véges, és meglátnotok a fényes jövőt, melyet a világ Megváltója készített.
Nem a befejeződésekre születtünk
Mindannak fényében, amit örökkévaló sorsunkról tudunk, csodálkozhatunk-e, ha az élet keserű befejeződéseivel szembesülve, azok elfogadhatatlannak tűnnek számunkra? Úgy tűnik, hogy van bennünk valami, ami nem tűri el a befejeződéseket.
Miért van ez? Azért, mert az örökkévalóság anyagából lettünk megalkotva. Örökkévaló lények vagyunk, a Mindenható Isten gyermekei, akinek Végtelen13 a neve, és aki vég nélküli, örök áldásokat ígér. Nem a befejeződés a mi rendeltetésünk.
Minél többet tudunk meg Jézus Krisztus evangéliumáról, annál inkább felismerjük, hogy a halandóság véges dolgai valójában egyáltalán nem jelentenek végérvényes lezárulást. Csupán megszakítások ezek – ideiglenes szünetek, amelyek egy napon majd aprónak tűnnek a hithűekre váró örökkévaló örömhöz viszonyítva.
Mily hálás vagyok Mennyei Atyámnak, hogy az Ő tervében nincsenek igazi végek, csupán örökkévaló kezdetek!
Aki hálás, az dicsőségessé tétetik
Testvérek, nincs-e hát okunk eltelni hálával, attól függetlenül, hogy milyen körülmények közepette találjuk magunkat?
Kell-e ennél nagyobb ok, hogy a szívünk „legyen tele… köszönettel Istennek”14?
„[N]incs-e hát nagy okunk az örvendezésre?”15
Mily áldottak vagyunk, ha felismerjük Isten kezének munkáját az élet csodás szőttesén! A Mennyei Atyánk iránti hála kiszélesíti értelmünket, és kitisztítja látásunkat. Alázatra ösztönöz és együttérzésre vezet bennünket embertársaink és Isten minden teremtménye iránt. A hála minden krisztusi tulajdonságot megerősít! A hálás szív minden erény szülője.16
Az Úr ígéretet tett nekünk, hogy mindazok, akik „minden dolgot hálásan fogad[nak], dicsőségessé tétet[nek]; és e föld minden dolga néki[k] adatik, méghozzá százszorosan, igen, többször.”17
Éljünk „naponta hálaadásban”18 – különösen a halandóság részét képező, látszólag megmagyarázhatatlan végek során. Engedjük, hogy lelkünk kiáradjon hálában irgalmas Mennyei Atyánk iránt! Emeljük fel mindig és folyamatosan hangunkat, és mutassuk ki szóval és tettekkel is hálánkat Mennyei Atyánk és az Ő Szeretett Fia, Jézus Krisztus iránt! Ezért imádkozom, és bizonyságomat, valamint áldásomat adom rátok, Mesterünk, Jézus Krisztus nevében, ámen.