Nőtestvériség: Ó, mily nagy szükségünk van egymásra!
Nem szabad többé a különbözőségeinkre koncentrálnunk, hanem azt kell néznünk, mi a közös bennünk.
Az iménti videofilmben nyolc országot láttunk és kilenc különböző nyelvet hallottunk. Képzeljétek csak el, még hány további nyelv csendült fel abban az utolsó versszakban! Megindító az a tudat, hogy e világméretű nőtestvériségben képesek voltunk azon örök igazságról való bizonyságunknak hangot adni, hogy egy szerető Mennyei Atya leányai vagyunk.
Milyen nagyszerű kiváltság, hogy itt lehetek e történelmi eseményen, és szólhatok az egyház valamennyi nyolc éves és idősebb nőtagjához. Hatalmas erő van az egységünkben ma este. Ahogy végignézek magunkon itt a Konferencia-központban, és azon további ezrekre gondolok, akik közvetítés útján követnek bennünket a világ minden táján, bizonyságunk és a Jézus Krisztusba vetett hitünk együttes ereje bizonyosan a nők egyik leginkább hittel teli és legerőteljesebb gyülekezetévé tesz bennünket az egyház történetében, ha nem az egész világéban.
Ma este örvendezünk ama sok különböző szerepünkben, melyet az egyház nőtestvéreiként betöltünk. Habár számos módon különbözőek és egyediek vagyunk, elismerjük, hogy mindannyian ugyanannak a Mennyei Atyának a leányai vagyunk, és ez testvérekké tesz bennünket. Egységesek vagyunk Isten királyságának építésében, valamint a szövetségekben, melyeket kötöttünk, bármilyen körülmények között éljünk is. Eme összevont gyülekezet kétség kívül a legdicsőségesebb nőtestvériség a föld színén!1
Az, hogy testvérek vagyunk, elszakíthatatlan köteléket feltételez közöttünk. A testvérek gondoskodnak egymásról, figyelnek egymásra, vigasztalják egymást, és ott vannak egymásnak jóban-rosszban. Az Úr így szólt: „Azt mondom nektek, legyetek egyek; és ha nem vagytok egyek, akkor nem vagytok az enyéim.”2
Az ellenség azt szeretné, hogy kritikusak és ítélkezők legyünk egymással. Azt akarja, hogy a különbözőségeinkre koncentráljunk, és egymáshoz hasonlítsuk magunkat. Lehet, hogy ti imádtok mindennap egy órát keményen edzeni, mert attól jól érzitek magatokat, míg én hatalmas sportteljesítménynek érzem már azt is, ha liftezés helyett gyalog megyek fel az emeletre. De attól még lehetünk barátok, nem igaz?
Mi, nők, különösen szigorúak tudunk lenni önmagunkkal. Amikor egymáshoz hasonlítjuk magunkat, mindig hatalmába fog keríteni az alkalmatlanság érzése, vagy neheztelni fogunk másokra. Patricia T. Holland nőtestvér egyszer ezt mondta: „A lényeg az, hogy nem hívhatjuk magunkat keresztényeknek, ha közben továbbra is oly kíméletlenül ítélkezünk egymás – vagy saját magunk – felett.”3 Később még hozzáteszi, hogy semmi sem ér annyit, hogy elveszítsük miatta az együttérzésünket és a nőtestvériségünket. Egyszerűen csak dőljünk hátra, és örvendezzünk az Isten-adta különbözőségeinkben! Fel kell ismernünk, hogy mindannyian arra vágyunk, hogy egyedi tehetségeinket és ajándékainkat saját módunkon felhasználva szolgáljunk a királyságban. Ekkor élvezhetjük csak igazán a nőtestvériségünket, a kapcsolatainkat, és kezdhetünk el szolgálni.
Az igazság az, hogy valóban és igazán szükségünk van egymásra. A nők természetükből fakadóan keresik a barátságokat, a támogatást és a társaságot. Oly sokat tanulhatunk egymástól, ám gyakran engedjük, hogy a saját magunk által felállított válaszfalak megakadályozzák, hogy élvezhessük azokat a kapcsolatokat, melyek a legnagyszerűbb áldások lehetnének az életünkben. Például nekünk, idősebb nőknek, szükségünk van arra, amit ti, elemis korú lányok, adni tudtok. Sokat tanulhatunk tőletek a krisztusi szolgálatról és szeretetről.
Nemrég hallottam egy csodálatos történetet egy Sarah nevű kislányról. Sarah édesanyjának lehetősége volt segíteni az egyházközségében egy másik nőtestvérnek, Brendának, aki sclerosis multiplexben szenved. Sarah nagyon szeretett az anyukájával menni, hogy segítsen Brendának. Bekente Brenda kezét testápolóval, és megmasszírozta az ujjait és a karját, mert gyakran fájtak. Sarah később megtanulta, hogyan segítsen Brendának gyengéden kinyújtani a karjait a feje fölött, hogy megtornáztassák az izmait. Sarah megfésülte Brenda haját és beszélgetett vele, amíg az édesanyja az egyéb szükségleteiről gondoskodott. A kislány megtanulta a másik ember szolgálatából fakadó örömöt, és rájött, hogy még egy gyermek is tud hatalmas változást hozni valakinek az életébe.
Szeretem a Lukács első fejezetében lévő példát, amely leírja a Mária – Jézus édesanyja – és az unokatestvére, Erzsébet közötti drága kapcsolatot. Mária fiatal nő volt, amikor értesült azon rendkívüli küldetéséről, hogy ő legyen Isten Fiának az édesanyja. Kezdetben bizonyosan nehéz lehetett egyedül viselni ezt a felelősséget. Maga az Úr volt az, aki biztosított Mária mellé valakit, aki osztozik a terhén. Gábriel angyal üzenetén keresztül Mária megtudta annak a megbízható és együtt érző nőnek a nevét, akihez támogatásért fordulhat – az unokatestvére, Erzsébet volt az.
Ezt az ifjú leányt és az unokatestvérét, aki már benne volt a korban4, összekovácsolta csodával határos terhességük, és csak elképzelni tudom, milyen fontos lehetett mindkettejüknek az az együtt töltött három hónap, mialatt beszélni tudtak egymással, valamint együttérzést és támogatást tudtak nyújtani egymásnak az ő egyedülálló elhívásukban. Micsoda csodálatos példái ők a nemzedékek közötti női gondoskodásnak!
Azok közülünk, akik kicsit érettebbek, óriási hatással lehetnek az ifjabb generációkra. Amikor az édesanyám kislány volt, egyik szülője sem volt tevékeny az egyházban. Még csak öt éves volt, de egyedül gyalogolt el istentiszteletre, hogy részt vegyen a gyűléseken – az Elemin, a Vasárnapi Iskolán és az úrvacsorai gyűlésen –, melyeket mind különböző időpontokban tartottak.
Nemrég megkérdeztem az édesanyámtól, hogy ugyan miért tette ezt hétről hétre, amikor semmilyen támogatást vagy bátorítást nem kapott. Ezt válaszolta: „Olyan elemis tanítóim voltak, akik szerettek engem.” Ezek a tanítók törődtek vele, és megtanították neki az evangéliumot. Megtanították neki, hogy van egy Mennyei Atyja, aki szereti őt, és az iránta érzett törődésük volt az, ami miatt az édesanyám hétről hétre eljárt a gyűlésekre. Az anyukám ezt mondta nekem: „Ez volt az egyik legfontosabb befolyás életem korai szakaszában.” Remélem, egy napon köszönetet mondhatok ezeknek a csodálatos nőtestvéreknek! Nem létezik korhatár a krisztusi szolgálatban.
Néhány héttel ezelőtt találkoztam egy cöveki Fiatal Nők elnökkel Kaliforniában, aki elmondta, hogy a 81 éves édesanyját nemrégiben hívták el tanácsadónak az Udvarhölgy osztályba. Nagyon kíváncsi lettem, ezért felhívtam az édesanyját. Amikor a püspök behívta magához Val Baker nőtestvért, arra számított, hogy könyvtárosnak vagy egyházközségi történésznek hívják el. Amikor arra kérték, szolgáljon Udvarhölgy tanácsadóként a Fiatal Nőknél, így reagált: „Biztos vagy ebben?”
A püspöke komoly hangon így válaszolt: „Baker nőtestvér, semmi kétség: ez az elhívás az Úrtól jött.”
Erre ez az idős asszony nem tudott mást mondani, mint hogy „természetesen”.
Tetszik az a sugalmazás, melyet ez a püspök érzett, miszerint az egyházközségében lévő négy udvarhölgy sokat tanulhat ennek az érett nőtestvérnek a bölcsességéből, tapasztalatából és élethosszig tartó példájából. És találjátok ki, kihez fordul majd Baker nőtestvér, amikor segítségre lesz szüksége a Facebook profilja létrehozásához!
Eltűnődöm azon, milyen óriási segítséget nyújthatnak a Segítőegylet tagjai a fiatal nőtestvérek üdvözlésében, akik nemrég még a Fiatal Nőkhöz tartoztak. Ifjú nőtestvéreink gyakran érzik úgy, hogy nincs helyük a Segítőegyletben, és nincs semmi közös bennük és annak tagjaiban. Mielőtt betöltik a tizennyolcat, szükségük van olyan Fiatal Nők vezetőkre és édesanyákra, akik örömmel tanúskodnak a Segítőegylet nagyszerű áldásairól. Lelkesedést kell érezniük, hogy egy ilyen dicsőséges szervezethez tartozhatnak. Amikor a fiatal nők elkezdenek a Segítőegyletbe járni, a legfontosabb, hogy legyen egy barát, aki mellé leülhetnek, egy kar, amely átöleli őket, és lehetőség, hogy tanítsanak és szolgáljanak. Mindannyian nyújtsuk ki a kezünket, hogy átsegítsük egymást életünk változásain és mérföldkövein.
Köszönet az egyház minden nő tagjának, akik áthidalják a korbeli és kulturális határokat, hogy megáldják és szolgálják egymást. A fiatal nők szolgálják az elemis gyermekeket és az időseket. Az egyedülálló nőtestvérek, korosztálytól függetlenül, megszámlálhatatlan órát töltenek azzal, hogy gondoskodjanak a körülöttük lévők szükségleteiről. Nagyra becsüljük azon fiatal nők ezreit, akik feladnak 18 hónapot az életükből, hogy megosszák az evangéliumot a világgal. Mindezen dolgok annak bizonyítékai – ahogyan az egyik szeretett himnuszuk is írja –, hogy „angyali küldetéshez hasonlít munkánk”5.
Ha válaszfalak vannak közöttünk, az azért van, mert mi húztuk fel őket. Nem szabad többé a különbözőségeinkre koncentrálnunk, hanem azt kell néznünk, mi a közös bennünk; akkor elkezdjük majd felismerni a bennünk rejlő legnagyobb lehetőséget, és elérni a legnagyobb jót a világban. Marjorie P. Hinckley nőtestvér egyszer ezt mondta: „Ó, mily nagy szükségünk van egymásra! Nekünk, időseknek, szükségük van rátok, fiatalokra. És remélhetőleg nektek, fiataloknak is szükségetek van néhányunkra. Társadalmi tény, hogy a nőknek szükségük van más nőkre. Mély, kielégítő és hűséges barátságokra van szükségünk egymástól.”6 Hinckley nőtestvérnek igaza volt: ó, mily nagy szükségünk van egymásra!
Nőtestvérek, nincs még egy olyan nőkből álló csoport a világon, amelynek nagyobb áldásokhoz lenne hozzáférése, mint nekünk, utolsó napi szent nőknek. Az Úr egyházának tagjai vagyunk, és egyéni körülményeinktől függetlenül mindannyian élvezhetjük a papsági hatalom összes áldását, ha betartjuk a szövetségeket, melyeket a keresztelőnkkor és a templomban kötöttünk. Élő prófétáink vannak, akik vezetnek és tanítanak minket, és élvezzük a Szentlélek nagyszerű ajándékát, amely vigasztalóként és útmutatóként szolgál az életünkben. Abban az áldásban van részünk, hogy kéz a kézben dolgozhatunk igazlelkű fivérekkel, miközben megerősítjük az otthonokat és a családokat. Megadatott nekünk a templomi szertartások ereje és hatalma, és még oly sok minden más.
E bámulatos áldások mellett ott vagyunk egymásnak mi: nőtestvérek Jézus Krisztus evangéliumában. Gyengéd és jószívű természettel áldattunk meg, amely képessé tesz minket arra, hogy krisztusi szeretetet és szolgálatot nyújtsunk a körülöttünk lévőknek. Ha túltekintünk a korbéli, kulturális és a körülményeinkben tapasztalható különbözőségeken, hogy gondoskodjunk egymásról és szolgáljuk egymást, akkor eltölt majd minket Krisztus tiszta szeretete és az a sugalmazás, mely megmutatja, mikor és kit szolgáljunk.
Azt a felhívást intézem hozzátok, melyet egyszer a Segítőegylet egy korábbi általános elnöke mondott: „Arra kérlek benneteket, hogy ne csak intenzívebben, hanem jobban is szeressétek egymást.”7 Vegyük észre, mennyire szükségünk van egymásra, és szeressük egymást jobban! Ezért imádkozom Jézus Krisztus nevében, ámen.