Átalusszátok-e a visszaállítást?
Túl nagy a tét számunkra – egyénekként, családokként és Krisztus egyházaként – ahhoz, hogy csupán félszívvel végezzük ezt a szent munkát.
Mintegy 200 évvel ezelőtt az egyik pillanatról a másikra vált örök klasszikussá a Rip Van Winkle című amerikai novella. A főszereplő, Rip, egy kisigényű ember, aki nagyon ügyesen kerül két dolgot: a munkát és a feleségét.
Egy nap, miközben a hegyekben sétál a kutyájával, találkozik egy csoport furcsán öltözött emberrel, akik italoznak és különféle játékokat játszanak. Egy kis italt ajánlanak neki, majd miután azt elfogadja, Rip elálmosodik és egy pillanatra lehunyja a szemét. Amikor újra kinyitja, meglepve tapasztalja, hogy a kutyája eltűnt, a puskája rozsdás, neki pedig hosszú szakálla nőtt.
Visszamegy a falujába, és azt látja, hogy minden megváltozott. A felesége meghalt, a barátai elköltöztek, a fogadóban pedig III. György király arcképe helyett egy Rip számára ismeretlen személyé lóg: George Washington tábornoké.
Rip Van Winkle 20 éven át aludt! Ezalatt kihagyta országa történelmének egyik legizgalmasabb szakaszát – átaludta az amerikai forradalmat.
1966 májusában ifj. Martin Luther King ezt a történetet használta fel a Ne aludjátok át a forradalmat! című beszédéhez.1
Ma én is ezt a mottót szeretném használni, és mindannyiunknak feltennék egy kérdést, akik viseljük Isten papságát: átalusszuk-e a visszaállítást?
A visszaállítás idején élünk
Néha úgy gondoljuk, hogy az evangélium visszaállítása valami befejezett dolog, amit már letudtunk: Joseph Smith lefordította a Mormon könyvét, megkapta a papsági kulcsokat, megszervezték az egyházat. Valójában a visszaállítás egy zajló folyamat: jelenleg is benne élünk. Hozzá tartozik „minda[z], amit Isten kinyilatkoztatott, minda[z], amit most nyilatkoztat ki,” valamint a „sok nagyszerű és fontos dol[og]”, amelyeket még ki fog nyilatkoztatni.2 Fivérek, a mai kor izgalmas fejleményei részei a felkészülés azon régóta előre jelzett időszakának, amely a Szabadítónk, Jézus Krisztus dicsőséges második eljövetelében fog betetőzni.
Ez a világtörténelem egyik legfigyelemreméltóbb időszaka! Az ősi próféták sóvárogtak, hogy láthassák a mi napjainkat.
Amikor a mi időnk lejár a halandóságban, milyen megosztható élményeink lesznek arról, hogy mivel járultunk hozzá életünk ezen jelentős időszakához és az Úr munkájának előmozdításához? Elmondhatjuk-e majd, hogy feltűrtük az ingujjunkat, és teljes szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel munkálkodtunk? Vagy be kell majd vallanunk, hogy inkább a megfigyelő szerepét játszottuk?
Feltételezem, hogy különböző okai lehetnek annak, amiért könnyű egy kissé elálmosodni, amikor Isten királyságának építéséről van szó. Hadd említsek meg közülük három komolyabbat. Buzdítalak benneteket, hogy miközben ezt teszem, gondolkodjatok el, vajon vonatkozik-e rátok valamelyik ezek közül. Ha láttok lehetőséget a fejlődésre, akkor megkérlek benneteket, fontoljátok meg, mit lehetne tenni a javulás érdekében.
Önzés
Első: az önzés.
Azok, akik önzőek, minden más elé helyezik saját érdekeiket és kedvtelésüket. Az önző ember központi kérdése: „Miért jó ez nekem?”
Fivérek, biztos vagyok benne, hogy ti is látjátok, ez a hozzáállás világos ellentétben áll az Isten királyságának építéséhez szükséges lelkülettel.
Amikor az önzetlen szolgálat helyett önmagunk szolgálatát választjuk, akkor a fontossági sorrendünk a saját elismertségünkre és kedvtelésünkre összpontosul.
A korábbi nemzedékek is küszködtek az egoizmus és nárcizmus különböző változataival, de úgy gondolom, hogy mi sem maradunk le mögöttük. Vajon véletlen egybeesés csupán, hogy az Oxford-szótárak nemrégiben a szelfit (selfie) kiáltották ki az év szavának?3
Természetesen mindannyiunkban él a vágy az elismerésre, és abban sincs semmi rossz, ha lazítunk és jól érezzük magunkat. Ha azonban főleg a nyerészkedés és a világ dicséretének elnyerése4 ösztönöz bennünket, akkor kihagyjuk mindazokat a megváltó és örömteli élményeket, amelyek akkor érnek, amikor nagylelkűen adunk magunkból egy részt az Úr munkájához.
Mi az orvosság?
A válasz, mint mindig, Krisztus szavaiban található:
„Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.
Mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét én érettem és az evangyéliomért, az megtalálja azt.”5
Azok, akik teljes szívvel a Szabadítónak adják az életüket, Istent és felebarátot szolgálva, az élet olyan gazdagságát és teljességét fedezik fel, amilyet az önzők és egoisták soha nem fognak megélni. Az önzetlenek magukból adnak. Ezek lehetnek a jószívűség apró ajándékai is, amelyek nagy befolyást gyakorolnak a jó irányba: egy mosoly, egy kézfogás, egy ölelés, odafigyeléssel töltött idő, egy bátorító halk szó, vagy egy gondoskodó gesztus. A kedvesség ezen cselekedetei szíveket és életeket változtathatnak meg. Amikor élünk embertársaink szeretetének és szolgálatának korlátlan lehetőségeivel, beleértve ebbe házastársunkat és családunkat, akkor nagyban megnövekszik az a képességünk, hogy szeressük Istent és szolgáljunk másokat.
Azok, akik másokat szolgálnak, nem fogják átaludni a visszaállítást.
Függőségek
Egy másik olyan dolog, ami miatt esetleg alvajáróként járunk-kelünk a világ ezen jelentős korszakában, az a függőség.
A függőségek gyakran alig észrevehetően kezdődnek. A függőségek ismétlődő cselekedetek vékony fonalai, amelyek a szokás vastag kötelékévé fonódnak. A káros szokások magukban rejtik annak lehetőségét, hogy emésztő függőséggé váljanak.
A függőség ezen megkötöző láncai sokféle alakot ölthetnek, úgymint pornográfia, alkohol, szex, kábítószer, szerencsejáték, étel, munka, internet, vagy a virtuális valóság. Sátán, közös ellenségünk, sok kedvelt eszközzel rendelkezik arra, hogy elrabolja tőlünk az Úr királyságában elvégezhető küldetésünk isteni lehetőségét.
Elszomorítja Mennyei Atyánkat, amikor azt látja, hogy nemes fiai közül némelyek milyen készségesen nyújtják előre a csuklóikat, hogy elfogadják a pusztító függőségek láncait.
Fivérek, a Mindenható Isten örökkévaló papságát viseljük. Mi valóban a Magasságos fiai vagyunk, és kimondhatatlan lehetőségekkel vagyunk felruházva. Arra szántak bennünket, hogy szabadon szárnyaljunk a mennyekben. Nem az a rendeltetésünk, hogy saját készítésű kényszerzubbonyunk foglyaként a földhöz legyünk láncolva.
Mi az orvosság?
Az első, amit meg kell értenünk, hogy a függőségeket sokkal könnyebb megelőzni, mint meggyógyítani. A Szabadító szavaival élve, „ezen dolgok egyikének se engedjétek meg, hogy a szívetekbe férkőzzön”6.
Néhány évvel ezelőtt Thomas S. Monson elnökkel lehetőséget kaptunk arra, hogy bejárjuk az Air Force One-t, vagyis azt a pazar repülőgépet, amely az Egyesült Államok elnökét szállítja. A Secret Service alapos biztonsági ellenőrzést folytatott, és egy kicsit mosolyogtam is, amikor az ügynökök a beszállás előtt megmotozták drága prófétánkat.
Ezután a repülőgép parancsnoka meghívott, hogy üljek a kapitányi pilótaülésbe. Feledhetetlen élmény volt ismét egy olyan csodálatos légi jármű kormányánál ülni, mint amilyenhez hasonlót én is sok éven át vezettem. Szívem és elmém megtelt az óceánokat és földrészeket átszelő repülések emlékével. Izgalmas fel- és leszállásokat képzeltem magam elé a világ különböző repterein.
Szinte öntudatlanul a 747-es négy gázkarjára helyeztem a kezemet. És pont akkor, egy szeretett és összetéveszthetetlen hang szólalt meg mögöttem – Thomas S. Monson hangja.
„Dieter – mondta nekem –, eszedbe se jusson!”
Én persze mindent tagadni fogok, de azért elképzelhető, hogy Monson elnök olvasott a gondolataimban.
Amikor kísértés ér, hogy olyan dolgokat tegyünk, amit nem kellene, akkor hallgassunk a megbízható családtagok és barátok, a prófétánk, és – állandóan – a Szabadító szerető figyelmeztetésére is.
A függőség elleni legjobb védelem, ha soha nem is kezdünk bele semmibe, ami függőséghez vezethet.
Mi legyen azonban azokkal, akik a függőség markában találják magukat?
Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy van remény. Törekedjetek segítségre a szeretteitektől, az egyházi vezetőktől, és a képzett tanácsadóktól. Az egyház segítséget nyújt a függőségtől való elszakadáshoz a helyi egyházi vezetőkön, az interneten,7 és – egyes területeken – az UNSZ Családsegítő Szolgáltatásokon keresztül.
Mindig emlékezzetek rá, hogy a Szabadító segítségével megszabadulhattok a függőségtől. Lehet, hogy az út hosszú lesz és nehéz, de az Úr nem mond le rólatok. Ő szeret benneteket. Jézus Krisztus azért szenvedte el az engesztelést, hogy segítsen nektek megváltozni, hogy kiszabadítson a bűn fogságából.
A legfontosabb, hogy állandóan próbálkozzatok – néha több próbálkozás kell, mielőtt valaki sikerrel jár. Tehát ne adjátok fel! Ne veszítsétek el a hiteteket! Tartsátok a szíveteket közel az Úrhoz, és Ő megadja nektek a szabadulás hatalmát. Szabaddá tesz benneteket.
Kedves fivéreim, tartsátok magatokat mindig távol azoktól a szokásoktól, amelyek függőséghez vezethetnek! Azok, akik így tesznek, képesek lesznek szívüket, lelküket, elméjüket és erejüket Isten szolgálatának szentelni.
Az ilyenek nem fogják átaludni a visszaállítást.
Versengő prioritások
A harmadik akadály, amely megakadályoz bennünket abban, hogy teljességgel részt vegyünk ebben a munkában, az a sok fontos dolog, amely egymással verseng a figyelmünkért. Néhányan annyira elfoglaltak vagyunk, hogy szekérnek érezzük magunkat, melyet egy tucat igavonó állat húz – de mindegyik más irányba. A sok erőfeszítés ellenére azonban a szekér semerre nem halad.
Gyakran fordítunk nagy erőt egy hobbira, sporttevékenységre, szakmai célokra, illetve közösségi vagy politikai kérdésekre. Ezek mind jó és tiszteletre méltó dolgok lehetnek, de vajon hagynak nekünk időt és erőt mindarra, aminek a legfontosabbnak kellene lennie számunkra?
Mi az orvosság?
Azt ismét csak a Szabadító szavaiban találjuk:
„Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.
Ez az első és nagy parancsolat.
A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.”8
Az életben mindennek másodlagosnak kell lennie ehhez a két nagyon fontos dologhoz képest.
Még az egyházi szolgálat során is könnyű sok időt tölteni rutinból végzett feladatokkal, a tanítványság lelkülete és lényege nélkül.
Fivérek, papságviselőkként felvállaltuk, hogy olyan emberek leszünk, akik szeretik Istent és a felebarátjukat, és akik készek szavak és tettek által kimutatni ezt a szeretetet. Ez a lényege annak, akik Jézus Krisztus tanítványaiként vagyunk.
Azok, akik méltón élnek ezekhez az elvekhez, nem fogják átaludni a visszaállítást.
Ébresztő
Pál apostol ezt írta: „Serkenj föl, a ki aluszol és támadj fel a halálból, és felragyogott tenéked a Krisztus.”9
Drága barátaim! Tudnotok kell, hogy ti a világosság fiai vagytok.
Ne engedjetek teret az önzésnek! Ne engedjetek teret az olyan szokásoknak, amelyek függőséghez vezethetnek! Ne engedjétek, hogy az egymással versengő fontos dolgok közömbösségbe vagy éppen az áldott tanítványságtól és a nemesítő papsági szolgálattól való elkülönülésbe ringassanak benneteket!
Túl nagy a tét számunkra – egyénekként, családokként és Krisztus egyházaként – ahhoz, hogy csupán félszívvel végezzük ezt a szent munkát.
Jézus Krisztus tanítványának lenni nem egy heti egyszeri vagy napi egyszeri erőfeszítés. Ez egy egyszer s mindenkorra szóló erőfeszítés.
Az Úr ígérete az igaz papságviselői felé szinte túl nagyszerű ahhoz, hogy megérthessük.
Azok, akik hűségesek az ároni és a melkisédeki papsághoz, és felmagasztalják az elhívásukat, „azokat megszenteli a Lélek testük megújulására”. Tehát minden megadatik nekik, amivel az Atyánk rendelkezik.10
Bizonyságomat teszem, hogy Jézus Krisztus engesztelésének tisztító hatalma, valamint a Szentlélek átalakító hatalma képes meggyógyítani és megmenteni az emberiséget. Kiváltságunk, szent kötelességünk, és örömünk, hogy halljuk a Szabadító azon hívását, hogy kövessük Őt készséges elmével és a szív minden szándékával. Rázzuk le a láncokat, melyekkel megkötöztek, és jöjjünk elő a homályból, és keljünk fel a porból!11
Legyünk ébren, és ne fáradjunk bele a jó tevésébe, mert „nagyszerű munka alapját fektet[jük] le”12, méghozzá azt, hogy felkészülünk a Szabadító visszatérésére. Fivérek, amikor a saját példánk fényével tanúsítjuk a visszaállított igazság gyönyörűségét és hatalmát, akkor nem fogjuk átaludni a visszaállítást. Erről teszek bizonyságot, és az áldásomat hagyom veletek, Mesterünk, Jézus Krisztus szent nevében, ámen.