Imák Tesszáért
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Coloradóban él.
„Senki nem akarja, hogy a csapatába kerüljek” – mondta Tessza.
„Az Úr mellett ki áll? Ki? Most kell megmutatnunk” (Hymns, no. 260).
Tessza a cipőjét bámulta. Elérkezett a tesióra ideje. A gyerekek kiválogatták a csapatuk tagjait a kidobóshoz. Tudta, hogy őt úgyis utolsónak választják be. Mindig ez van.
Hamarosan senki nem marad, csak Tessza. „Persze, ő megint a mi nyakunkon marad” – súgta a csapatkapitány a barátjának. Mindketten kuncogtak.
Tessza úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Már néhány perce tartott a játék, mikor a másik csapatból egy lány eldobta a gumilabdát. A labda egyenesen Tessza felé repült!
Megmutatom én nekik, hogy igenis tudok játszani! – gondolta Tessza. Előrevetette magát, hogy elkapja a labdát. De a labda lepattant a karjáról a földre.
„Semmit nem tudsz normálisan csinálni?” – bosszankodott a csapatkapitány.
Tessza megpördült, és a fiú arcába mondta: „Rendben! Nem akarok többé a nyakadon maradni!” Odatrappolt a labdához, és nagyot rúgott bele.
Tessza legjobb barátnője, Szandra utánaszaladt. „Hékás, nincs semmi baj! – vigasztalta Szandra. – Mindenkit eltalál néha a labda.”
„Igen? Akkor hogyhogy pont engem nem akar senki a csapatába?” – csattant fel Tessza.
„Talán azért, mert rögtön felkapod a vizet” – válaszolta Szandra, majd visszasétált a többiekhez, akik vártak a sorukra.
Tessza lehuppant egy padra a pálya sarkában. A szemébe könnyek szöktek. Nem akarta, hogy az igazgató megint felhívja a szüleit. Már megesett korábban. Az igazgató azt mondta, hogy Tessza nehezen jön ki a többiekkel.
Tessza maga sem tudta, miért viselkedik így. Nem szándékosan akart bajt okozni. Csak annyira dühösnek és szomorúnak érezte magát néha, és nehéz volt visszafognia magát.
Tessza sóhajtott. Sosem fogok tudni beilleszkedni – hajtogatta magának.
A tanítás végén Tessza kirohant az iskola elé. Anya már ott várta. Meghallgatta, milyen napja volt Tesszának.
„Sosem választanak be a csapatukba – panaszolta Tessza. – Úgy érzem, soha senki nem áll mellém.”
„Sajnálom, édesem – vigasztalta Anya. – Az emberek néha undokok. De Mennyei Atya mindig melletted áll. És a családod is.” Megölelte Tesszát. „Most menjünk haza. Van számodra egy meglepetésem.”
Amikor hazaértek, Nagyi várta őket! Tessza imádta, mikor látogatóba jött hozzájuk.
„Mi van veled mostanában? Mesélj el mindent – mondta Nagyi. – Hogy megy a suli?”
Tessza lesütötte a szemét. „Nem túl jól.”
„Anyukád mesélte, hogy nehéz időszakon mész keresztül – bólintott Nagyi. – Ugye tudod, hogy apukáddal együtt imádkoznak érted?”
„Igen.”
„És azt is tudod, hogy Nagyapa és én is imádkozunk érted, ugye?”
Tessza bólogatott.
„No hát, most már sok más ember is imádkozik érted!”
„Ezt hogy érted?” – kérdezte Tessza.
„Feltettem a neved a templomi imalistára – válaszolta Nagyi. – Így egy csomó ember tud érted imádkozni. Még olyanok is, akiket nem is ismersz.”
„Akkor ez olyan, mintha ők ugyanabban a csapatban lennének, mint én, ugye?” – tűnődött Tessza.
„Persze, így is mondhatjuk. Mennyei Atya mindig szurkol neked! És most már mindazok is, akik imádkoznak érted.”
„Köszönöm, Nagyi!” Tessza jól megölelte Nagyit.
Legközelebb, mikor Tessza kijött a sodrából a suliban, lehunyta a szemét és mély levegőt vett. Arra a sok emberre gondolt, akik imádkoznak érte. Ettől egy kicsit jobb kedve lett. Azután lehajtotta a fejét, és mondott egy saját imát.
„Köszönöm, Mennyei Atyám – imádkozott. – Köszönöm, hogy szurkolsz nekem.”
Illusztrálta: Rayanne Vierira