Foltossal a kézben
A szerző az Amerikai Egyesült Államokban, Utah-ban él.
Valahogy így segít nekünk Jézus is.
„…az Úr nyugalmat ad neked, bánatodtól, és félelmedtől” (2 Nefi 24:3).
Anna kuncogott. Boldog, izgő-mozgó kutyusok ugrabugráltak mindenhol körülötte. Melyiket válassza?
A fekete kutyus a fehér folttal a mellkasán odaszaladt hozzá. A farkát csóválta és megnyalta a kezét. És Anna rögtön tudta, hogy őt kell választania! Felnyalábolta.
„Ez lesz az, Apa!” Anna gyengéden átölelte a meleg, izgő-mozgó kiskutyát. „Legyen Foltos a neve!”
Amikor hazaértek, Anna öccse és húga izgatottan üdvözölték Foltost. Foltos a farkát csóválta és a hátára fordult, hogy megvakarják a pocakját. Amikor Apa letette a kutya tálját a földre, Foltos beledugta a fejét az ételbe!
Később Apa és Anna megsétáltatta Foltost. Apa Anna kezébe nyomta a pórázt.
„Fogd erősen – mondta Apa. – Lehet, hogy Foltos megijed és megpróbál elszaladni. Neked kell gondoskodnod arról, hogy biztonságban érezze magát.”
„Rendben van, Apa.” Anna fel-alá ugrándozott. Annyira várta már!
Kisétáltak az utcára. Vagyis Anna és Apa sétáltak. Foltos ficánkolt. Megszaglászta a bokrokat. Megugatta a mókusokat. Néhány percenként visszanézett Annára és Apára.
Hamarosan egy olyan házhoz értek, ahol három kutya is volt. A kutyák vadul vicsorogtak és csaholtak a kerítés mögül.
Foltos megmerevedett. Anna próbálta tovább húzni, de Foltos meg se moccant.
„Semmi baj. Nem tudnak kijönni – mondta lágyan. – Biztonságban vagy.”
Foltos csak nyöszörgött.
„Lehet, hogy fel kéne venned a karodba” – szólt Apa. Anna felvette Foltost és átsétált vele az utca túloldalára. Foltos reszketett. Amikor a kutyák látóhatáron kívül kerültek, Foltos megnyugodott. Megnyalta Anna arcát, ő pedig letette Foltost a földre.
Néhány perccel később Foltos elkezdett lassítani. Lógatta a fejét. Lefeküdt a járdára.
„Gyerünk! – nógatta Anna. – Már majdnem otthon vagyunk.”
Foltos Annára pislogott. Felsóhajtott.
„Ó, csak nem vagy túl fáradt, kishaver?” Anna felkacagott. Újra a karjaiba vette. Ezúttal egészen hazáig cipelte Foltost. Apa ajánlkozott, hogy segít, de Foltos nem volt annyira nehéz. Anna nagyon szerette Foltost, és szeretett volna gondoskodni róla.
Azon a vasárnapon Anna elemis tanítója Jézus Krisztusról beszélt.
„Jézus annyira szeret minket, hogy szenvedett értünk – mondta Ónodi nővér. – Minden bánatunkat érezte, hogy megértse, mi hogy érzünk. Így képes hordozni minket a megpróbáltatásaink idején.”
Anna arra gondolt, hogy ő miként hordozta Foltost. Valahogy így segít nekünk Jézus is – gondolta Anna. Lehet, hogy Jézus nem a szó szoros értelmében veszi a karjaiba, de segített már erősebbnek éreznie magát, amikor szüksége volt Őrá. Mint például azon az estén, amikor félt a sötétben. Imádkozott és biztonságban érezte magát. Vagy amikor azon aggódott, hogy megfeledkezik a házi feladatáról. Akkor is imádkozott és jobban érezte magát – és még a házijára is emlékezett!
Anna elmosolyodott. Tudta, hogy Jézus Krisztus még annál is jobban szereti őt, mint ő Foltost. Pedig ő aztán imádta Foltost!
Illusztrálta: Alexandra Ball