Csípések és áldások. Jóbarát, 2024. febr. 10–11.
Csípések és áldások
Kristófnak segítségre volt szüksége.
Ez a történet eredetileg az Amerikai Egyesült Államokban játszódott.
Kristóf elfintorodott, mikor megpillantotta magát a fürdőszobai tükörben. Az arca és karjai teljesen kipirosodtak. Jobban leégett, mint gondolta. Ráadásul a karját és a lábát viszkető rovarcsípések borították. Jó móka volt kirándulni az elemis osztályával, de mostanra mindenhol fájt a bőre.
Kristóf a földön heverő hátizsákjára pillantott. A naptej és a rovarriasztó spré, amelyeket Anya elcsomagolt, még mindig ott voltak benne. Használnia kellett volna őket, ahogyan Anya figyelmeztette őt. De úgy gondolta, hogy nincs szüksége rájuk.
Kristóf kinyitotta a szekrényt, és megtalálta a kis üvegcsét, amelyet az anyukája a leégéskor használni szokott. Bekente az arcát a zselével. A forró bőrén hűsítő érzés volt.
Ezután Kristóf a karjára kente a gélt. Viszont nem találta a rovarcsípésre való krémet. Hamarosan feladta. Segítségre volt szüksége. Beszélnie kell Anyával.
A konyhában találta őt. Amikor az anyukája meglátta a fiú leégett arcát, aggodalom látszott rajta. Kristóf azt gondolta, hogy haragudni fog rá, amiért nem használta a naptejet. De nem így volt.
„Jól vagy? – kérdezte az anyukája. – Biztos nagyon fáj.”
„Igen. – szegte le a fejét. – Segítnél nekem? Légyszi!”
„Hát persze!” Anya a fürdőszobába terelte Kristófot. Bekukkantott a szekrénybe, és előhúzott egy kis tubust.
„Ez majd segít, hogy ne viszkessenek a csípések” – mondta. Minden csípésre rádörzsölt egy picit a krémből.
„Így, ni – mondta, és visszazárta a tubust. – Remélem, ettől majd jobban érzed magad.”
„Köszi, Anya. – Kristóf a földet bámulta. – Sajnálom, hogy nem használtam azt a cuccot, amit becsomagoltál. Hallgatnom kellett volna rád. Azt hittem, hogy én jobban tudom, pedig nem.”
Anya puszit nyomott a fiú feje búbjára. „Szívesen. Néha én is azt hiszem, hogy én tudok mindent a legjobban. Aztán Mennyei Atya megmutatja nekem, hogy egyáltalán nem így van.” Majd szinte suttogva folytatta: „Még a felnőttek is követhetnek el hibákat.”
Kristóf felnevetett. Aztán lebiggyesztette a száját. – „Ha szót fogadtam volna neked, akkor most nem fájna annyira.”
„Szerintem Mennyei Atya sok gyermeke így érez, amikor nem engedelmeskednek Neki – mondta Anya. – Azt kívánják, bárcsak hallgattak volna Őrá. Ő pedig együttérez velük, mikor fájdalmaik vannak, ahogy most én veled.”
„De segíteni is tud nekik, hogy jobban érezzék magukat – felelte Kristóf. – Éppúgy, ahogy te segítettél nekem. Ugye?”
„Pontosan! – mosolygott Anya. – Amikor megbánjuk a bűneinket, Mennyei Atya és Jézus Krisztus segíteni tudnak nekünk. És akkor jobb döntéseket hozhatunk a jövőben.”
Kristóf is elmosolyodott. Még mindig fájt a bőre a leégéstől és a rovarcsípéstől, de tudta, hogy meg fog gyógyulni. Legközelebb pedig majd jobb döntést hozhat.
Illusztrálta: Mary Sullivan