Soha ne veszítsd el a reményt! A Fiatalság Erősségéért, 2021. jún. 14–17.
Soha ne veszítsd el a reményt!
Menekültként Muriel felismerte, hogy Isten mindig mellettünk áll, amikor a leginkább szükségünk van rá.
Fényképek: Cody Bell, kivéve, ahol másként van feltüntetve
Olykor-olykor úgy tűnhet, hogy az egész világ darabjaira hull körülöttünk.
Aztán pedig lángra kap.
Egy hurrikán kellős közepén.
Néha az élet olyan kaotikusnak és aggasztónak érződhet, hogy az emberben felmerül, vajon rendbe jönnek-e valaha is a dolgok.
Muriel B., aki gyermekként megjárt egy menekülttábort, ezt mondja a nehéz helyzetekből való kilábalásról: „Mindig tartsd magad mellett Istent, és soha ne veszítsd el a reményt! A rossz időszakok tényleg csak átmenetiek!”
Olyan ember mondja ezt, aki tud egyet s mást a rossz időszakokról.
És azt is tudja, hogyan lehet átvészelni őket.
Háború és biztonság
Muriel élete elég átlagosan kezdődött. A Kongói Demokratikus Köztársaságban volt kisgyermek. Boldog családban élt, biztonságos, kényelmes otthonban, ahol volt puha ágya és bőséges ennivalója.
Aztán kitört a háború.
És a dolgok egyik percről a másikra rosszra fordultak. A legborzalmasabb az volt, amikor feldühödött férfiak fegyvert szegeztek a szeretett édesapjára – „a leghithűbb keresztényre, akit csak ismerek” –, és elhurcolták.
Hála az égnek az apa később visszatért hozzájuk. Muriel és családja élete azonban többé nem volt biztonságban. Egy menekülttáborba szöktek Ugandába.
Muriel ötéves volt, amikor a családja Ugandába menekült egy táborba.
A fényképet Muriel B. bocsátotta rendelkezésünkre
A menekülttáborok átmeneti lakhatást biztosítanak olyan embereknek, akik otthonuk elhagyására kényszerülnek háború vagy más okok miatt. Biztonságot hivatottak nyújtani, ahogy ez a tábor tette is, az élet azonban közel sem volt könnyű Muriel és a családja számára.
Túlélés és erő
„Hálásak voltunk azért, hogy messze kerültünk a háborútól – mondja Muriel. – A tábort fenntartó emberek minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsenek nekünk, de ez nem volt elég.”
Nem volt elég étel, nem volt elég lakhely, nem volt elég gyógyszer – semmiből nem volt elég.
„Éjjelente mindenféle rovarcsípéseket szereztünk – idézi fel Muriel. – És olykor napokig nem volt mit enni. Számtalan betegség is terjedt a táborban.”
A menekülttábor képe ma.
Fénykép a Getty Images jóvoltából
Muriel és a családja nem voltak Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza tagjai, de odaadó és gyakorló keresztényként éltek. Sziklaszilárd hitük volt Istenben és Fiában, Jézus Krisztusban. „A szüleim sokat mondogatták nekem, hogy mindig tudok imádkozni és böjtölni.”
Így hát ezt tette. Kisgyermekként a menekülttáborban, abban az életkorban, amikor sok gyermek írni és olvasni tanul, Muriel nap mint nap a túlélésért imádkozott. Imádkozott ételért. Imádkozott biztonságért. Imádkozott erőért és bátorságért, hogy képes legyen továbbhaladni.
És látta, amint Isten csodákat visz véghez az életükben.
„Isten elmenekített minket a háborútól – mondja –, így aztán tudtam, hogy bízhatok Benne. Amikor a leginkább szükségem volt Rá, például amikor hosszú ideig nem volt mit ennünk, Ő mindig megáldott minket. Apró csodákat tett, amelyek felépítették a Belé vetett hitemet.”
Mivel Muriel segített a kisebb testvérei felnevelésében, sok olyan készségre tett szert, amelyek manapság a segítségére vannak a saját gyermeke nevelése során
Miután közel két évet töltött a menekülttáborban, az élete újabb fordulatot vett. Muriel és a többi családtagja az Amerikai Egyesült Államokba költözött, hogy új fejezetet nyissanak egy új földön. Noha addigra már annyi mindent látott és átélt, Muriel még csak nyolcéves volt.
Ekkor határozták el a szülei, hogy keresnek egy új egyházat, ahova járhatnak.
Hit és barátok
„Anya és Apa mindig is akartak Istennek hódolni és hálát adni Őneki – mondja Muriel. – Egy vasárnap, nem sokkal az Egyesült Államokba érkezésünk után, így szóltak: »Gyerünk, keressünk magunknak egy egyházat!«”
Nem kellett sokáig keresgélniük. A városban sétálgatva összefutottak az utcán Az Utolsó Napi Szentek Jézus Krisztus Egyháza két misszionáriusával.
Hamarosan Muriel a szüleivel együtt megkeresztelkedett. A kisebb testvérei is megkeresztelkedtek, amikor elég idősek lettek hozzá.
Muriel az édesanyjával és a legkisebb húgával
Az egyházban tanultak nagy része nem volt ismeretlen Muriel számára, mivel egész életében tanították Istenről és Jézus Krisztusról. Más témakörök viszont újak voltak. „Azelőtt soha nem hallottam Joseph Smithről vagy Brigham Youngról vagy a Mormon könyvéről” – mondja.
De nem csak ezek voltak újdonságok. Egy teljesen új kultúrát kellett elsajátítaniuk. Ebben nagy segítséget jelentettek az egyháztagok. Megtanították a családot néhány olyan elektromos eszköz és berendezés használatára, amelyek mások voltak, mint az egykori otthonukban megszokottak. Segítettek nekik a nyelvtanulásban. A legnagyobb segítséget viszont azzal nyújtották, hogy egyszerűen a barátaik voltak.
Segítség és remény
Muriel ugyanerre biztatja a mai fiatalokat. „A menekülteknek is szükségük van barátokra. A családunknak nem voltak barátaik, amikor ebbe az országba érkeztünk, de mihelyt csatlakoztunk az egyházhoz, rengetegen jártak hozzánk! Ma már számtalan barátunk van.”
Az évek során Murielnek alkalma adódott segítséget nyújtani ugyanazoknak a barátoknak, akik korábban az ő életét áldották meg.
A Fiatal Nőknél Muriel osztályelnökségekben szolgált, és mindenféle ifjúsági tevékenységben segédkezett. Szolgált és tanított, valamint megosztotta a bizonyságát.
Az evangéliumba vetett hitük által Muriel és családja továbbra is reménységre lel az élet küzdelmei közepette is.
Azonban az egyik legjobb módja annak, ahogyan a barátainak segít, az az, hogy megosztja velük az evangéliumból merített erejét és az Istenbe vetett hitét.
„Néhány barátom épp azzal küszködik, hogy reménységre leljen – mondja. – De én mindig azt mondom nekik, hogy semmi rossz nem tart örökké. Én úgy érzem, nincs semmi, amin Isten ne tudna átsegíteni minket.
Néha nem tudok mást tenni, mint bátorságért imádkozni, hogy még egy kicsit ki tudjak tartani. Hogy képes legyek továbbra is előretörekedni. Isten mindig is segített rátalálnom az ehhez szükséges bátorságra. Javarészt nem is kell más, mint a bátorság áldása, hogy tovább törekedhessünk előre.”