Lehetőségek, hogy jót tegyünk
A szükséget szenvedőknek az Úr módján történő megsegítéséhez… szükség [van] olyan emberekre, akik szeretetből Istennek és az Ő munkájának szentelik magukat és javaikat.
Kedves testvéreim, ezzel a beszéddel az előtt szeretnék fejet hajtani és azt szeretném ünnepelni, amit az Úr tett és tesz azért, hogy szolgálja a szegényeket és a szükséget látókat földi gyermekei között. Szereti azokat a gyermekeit, akik szükséget látnak, és azokat is, akik segíteni akarnak. Számos módot adott azok megáldására, akiknek segítségre van szükségük, és azokéra is, akik adják azt.
Mennyei Atyánk hallja, amint gyermekei világszerte ételért, testüket fedő ruháért, valamint az abból eredő méltóságért könyörögnek, hogy gondoskodni tudjanak magukról. Ezek a fohászok azóta elérnek Őhozzá, hogy férfit és nőt helyezett a földre.
Tudtok ezekről a szükségletekről ott is, ahol éltek, és szerte a világon. Szívetekben gyakran együttérzés ébred. Amikor találkoztok valakivel, aki küzd, hogy munkát találjon, érzitek a vágyat a segítségre. Akkor is érzitek ezt, amikor elmentek egy özvegyasszony otthonába, akinek nincs étele. Érzitek, amikor földrengés vagy tűz pusztította házuk romjai közt ülő, síró gyermekek fényképét nézitek.
Mivel az Úr hallja fohászaikat és mélyen együtt érez velük, az idők kezdete óta módot adott arra, hogy tanítványai segíthessenek. Arra kéri gyermekeit, hogy idejüket, javaikat és saját magukat felajánlva csatlakozzanak Őhozzá mások szolgálatában.
Azt a módot, ahogyan Ő segít, időnként a felajánlás törvénye szerinti életnek nevezzük. Egy másik időszakban egyesült rend volt a neve. Napjainkban egyházi jóléti programnak hívjuk.
A vállalkozás neve mindig az emberek szükségletei és helyzete szerint változott, és a részletek is. A szükséget szenvedőknek az Úr módján történő megsegítéséhez azonban mindig is szükség volt olyan emberekre, akik szeretetből Istennek és az Ő munkájának szentelik magukat és javaikat.
Felhívást és parancsolatot intézett hozzánk, hogy vegyünk részt a munkájában és emeljük fel a szükséget látókat. A keresztelővízben és Isten szent templomaiban szövetséget kötünk ennek megtételére. Vasárnap, amikor veszünk az úrvacsorából, megújítjuk ezt a szövetséget.
Ma szólni szeretnék néhány olyan lehetőségről, amely által segíthetünk azoknak, akiknek szükségük van erre. Rövid az idő ahhoz, hogy mindet felsoroljam. Azt remélem, hogy meg tudom újítani és meg tudom erősíteni a tettrekészségeteket.
Van egy kisfiúkorom óta énekelt himnusz, amelyben az Úr e munka elvégzésére hív minket. Gyermekkoromban jobban figyeltem a vidám dallamra, mintsem a szavak erejére. Azért imádkozom, hogy érezzétek ma szívetekben ennek a himnusznak a szövegét. Hallgassuk meg hát a szavait:
Cselekedtem-e valami jót e nap?
Segítettem-e valakin én?
Felvidítottam-e a szomorkodókat?
Ha nem, hát elbuktam én!
Tán könnyebb lett ma bárki nehéz terhe,
Mert azt megosztottam vele?
A betegnek, fáradtnak segítettem-e?
Mikor szükség volt rám, jöttem-e?
Hát tégy jót, ne csak álmodozz
A mennyei otthonodról!
Meglásd, oly áldott leszel, ha mindig jót teszel,
Így boldog lesz az életed.1
Az Úr rendszeresen ébresztő figyelmeztetéseket küld nekünk. Ez időnként lehet hirtelen együttérzés valakivel, akinek szüksége van valamire. Érezheti az édesapa, amikor látja, hogy egy gyermek elesik és felhorzsolja a térdét. Érezheti az édesanya, amikor éjszaka meghallja gyermeke ijedt kiáltását. Érezheti a fiú- vagy leánygyermek, amikor valakin azt látja az iskolában, hogy szomorú vagy fél.
Mindannyian éreztünk már együtt olyanokkal, akiket nem is ismerünk. Amikor például hallottatok a Csendes-óceánon végigszáguldó hullámokról, amelyeket a japán földrengés váltott ki, aggódtatok azokért, akik esetleg megsérültek.
Több ezrekben ébredt együttérzés közöttetek, amikor hallottatok az ausztráliai Queenslandet ért áradásokról. A hírek leginkább csak becsléseket közöltek arról, hogy hány embernek van szüksége segítségre. Sokan éreztétek az emberek fájdalmát. Az ébresztő figyelmeztetésre 1 500 vagy még több egyháztag válaszolt Ausztráliában, akik önkéntesként segítséget és vigaszt nyújtottak.
Együttérzésüket arra a döntésre váltották, hogy szövetségük szerint cselekszenek. Láttam, milyen áldások érik a szükséget látó embert, aki segítséget kap, és azt, aki megragadja annak lehetőségét, hogy adhat.
A bölcs szülők mások minden szükségletében meglátják, miként hozhatnak áldást fiaik és leányaik életébe. Nemrég három gyermek ínycsiklandó vacsorát hozott ételhordókban az ajtónkhoz. Szüleik tudták, hogy segítségre van szükségünk, és bevonták gyermekeiket a szolgálat lehetőségébe.
A szülők nagylelkű szolgálatukkal megáldották családunkat. Amikor úgy döntöttek, hogy bevonják ebbe a gyermekeiket, leendő unokáikra is kiterjesztették az áldásokat. A gyermekek mosolya, amikor elmentek tőlünk, biztosított engem arról, hogy így lesz. El fogják mondani a gyermekeiknek, milyen örömöt éreztek, amikor kedves szolgálatot nyújtottak az Úrnak. Gyermekkoromból emlékszem ennek a csendes megelégedettségnek az érzésére, amikor édesapám javaslatára kigyomláltam a szomszéd kertjét. Valahányszor lehetőségem nyílik rá, hogy adjak, eszembe jut a himnusz sora, melyben hiszek: „Mily dicső cél, én Istenem”2.
Tudom, hogy a dalszöveg az Úr sabbatnapi hódolatából fakadó örömöt írja le. Ám azok a gyermekek az ajtónknál, akik ételt hoztak nekünk, hétköznap érezték az Úr munkája végzésének örömét. Szüleik pedig meglátták a lehetőséget, hogy jót tegyenek, és nemzedékekre kiterjesztették ezt az örömöt.
Ha az Úr módján törődünk a szükséget látókkal, az újabb lehetőséget ad a szülőknek gyermekeik megáldására. Az egyik vasárnap láttam ezt egy kápolnában. Egy kisgyermek a családja felajánlásait tartalmazó borítékot nyújtotta át a püspöknek, amikor az úrvacsorai gyűlés előtt belépett a kápolnába.
Ismertem a családot és a fiút. A család éppen tudomást szerzett róla, hogy valaki szükséget szenved az egyházközségben. A fiú apja valami ehhez hasonlót mondott a gyermeknek, miközben a szokásosnál is nagylelkűbb böjti felajánlást tett a borítékba. „Ma böjtöltünk és imádkoztunk azokért, akik szükséget szenvednek. Kérlek, add oda nevünkben ezt a borítékot a püspöknek! Tudom, hogy továbbadva megsegíti azokat, akiknek nálunk nagyobb szükségük van erre.”
A fiú erről a vasárnapról nem a maró éhségre fog emlékezni, hanem a melegség érzésére. Mosolyából és abból, ahogyan a borítékot szorította, láttam, hogy érzi, mennyire megbízik benne az édesapja, amikor odaviheti a család szegényeknek tett felajánlását. Erre a napra akkor is emlékezni fog, amikor diakónus lesz, és talán örökké.
Ugyanezt a boldogságot láttam azoknak az arcán, akik évekkel ezelőtt Idahóban nyújtottak segítséget az Úrért. A Teton-gát 1976. június 5-én szakadt át. Tizenegy ember halt meg. Néhány órán belül ezreknek kellett elhagyniuk az otthonaikat. Voltak olyan házak, amelyeket elsodort az ár. Lakhelyek százait pedig csak olyan erőfeszítés és anyagi ráfordítások árán lehetett lakhatóvá tenni, amelyek messze meghaladták a tulajdonosok lehetőségeit.
Akik hallottak a tragédiáról, együtt éreztek velük, és néhányan érezték a jó cselekedetre hívó szót. Szomszédok, püspökök, segítőegyleti elnökök, kvórumvezetők, házitanítók és látogatótanítók hagyták ott otthonaikat és munkájukat, hogy kitakarítsák mások elöntött házait.
Egy házaspár közvetlenül az áradás után tért vissza a nyaralásból Rexburgba. Haza sem mentek, hogy megnézzék a házukat. Inkább megkeresték a püspöküket, hogy megkérdezzék, hol segíthetnének. A püspök egy családhoz irányította őket, akiknek szükségük volt erre.
Pár nappal később kimentek megnézni az otthonukat. Már nem találták ott, elsodorta az ár. Ezután egyszerűen visszamentek a püspökhöz, és azt kérdezték: „Most mit szeretnél, mit tegyünk?”
Bárhol éltek is, láttátok már, ahogyan az együttérzés e csodája önzetlen tettre vált. Talán nem valami nagy természeti csapás nyomán. Láttam ezt már olyan papsági kvórumban is, ahol egy férfitestvér szólásra emelkedik, hogy leírja, milyen szükségletei vannak annak a férfinak vagy nőnek, aki munkalehetőséget keres, hogy fenn tudja tartani magát és a családját. Éreztem a szobában az együttérzést, majd néhányan felvetették olyan emberek neveit, akik talán alkalmaznák az illetőt, akinek munkára van szüksége.
Ami ebben a papsági kvórumban, illetve az idahói elárasztott házakban történt, annak megnyilvánulásai, ahogyan az Úr módján segítünk újra önellátóvá válni azoknak, akiknek nagy szükségük van erre. Könyörületet érzünk, és tudjuk, hogyan cselekedjünk és segítsünk az Úr módján.
Ebben az évben ünnepeljük az egyház jóléti programjának 75. évfordulóját. A program azért indult, hogy kielégítse azok szükségleteit, akik munkahelyüket, farmjukat, és akár otthonukat is elveszítették amiatt, amit azóta a nagy gazdasági válságként emlegetünk.
Mennyei Atyánk gyermekeinek napjainkban is felmerülnek nagyobb fizikai szükségletei, ez így volt a múltban, és ezután is így lesz. Az egyház jóléti programjának alapját képező tantételek nem csak egy bizonyos időszakra vagy helyre vonatkoznak. Mindig és mindenhol érvényesek.
Ezek a tantételek lelkiek és örökkévalók. Így tehát ha megértjük és a szívünkbe zárjuk azokat, akkor lehetővé teszik számunkra olyan lehetőségek meglátását és megragadását, amelyek során akkor és ott segíthetünk, amikor és ahol az Úr kér minket.
A következő tantételek mutattak nekem utat, amikor az Úr módján akartam segíteni, és amikor mások segítettek nekem.
Először is, mindenki boldogabb és több önbecsülést érez, ha el tudja látni magát és a családját, majd kezét kinyújtva másokról is gondoskodni tud. Hálás vagyok azokért, akik segítettek nekem a szükségleteim kielégítésében. Még hálásabb vagyok azokért, akik az évek során segítettek nekem önellátóbbá válni. A leghálásább pedig azokért vagyok, akik megmutatták nekem, hogyan használjam a többletem egy részét mások megsegítésére.
Megtanultam, hogy úgy lehet többletem, ha kevesebbet költök annál, amit megkeresek. Ezzel a többlettel képes voltam megtanulni, hogy valóban jobb adni, mint kapni. Ez részben azért van, mert ha az Úr módján segítünk, akkor Ő megáld minket.
Marion G. Romney elnök azt mondta a jóléti munkáról: „Nem tudtok annyit adni magatokból ebben a munkában, hogy elszegényedjetek.” Aztán misszióelnökét, Melvin J. Ballardot idézte: „Nem adhat az ember egy morzsát az Úrnak anélkül, hogy cserébe kenyeret ne kapna.”3
Ez igaznak bizonyult az életemben. Amikor nagylelkű vagyok a szükség idején Mennyei Atyám gyermekeivel, akkor Ő is nagylelkű velem.
A második evangéliumi tantétel, amely utat mutatott nekem a jóléti munkában, az egység ereje és áldása. Amikor összefogunk, hogy szolgáljuk a szükségben lévőket, az Úr egyesíti a szívünket. Ifj. J. Reuben Clark elnök így fogalmazta meg ezt: „A szolgálatból ered a bajtársiasság legerősebb érzése, amikor mindenféle képzettségű és foglalkozású férfitestvérek dolgoznak egymás mellett egy jóléti kertben vagy más terven.”4
Nemcsak az érez erős bajtársiasságot, aki ad, hanem az is, aki kap. Egy férfi, akivel egymás mellett lapátoltuk a sarat elöntött rexburgi otthonában, a mai napig érzi ennek kötelékét. Nagyobb személyes méltóságot érez, mert minden tőle telhetőt megtett magáért és a családjáért. Ha egyedül dolgoztunk volna, mindketten lemaradtunk volna a lelki áldásról.
Ez elvezet a jóléti munkát illető harmadik cselekvési tantételhez: vond be a munkába a családodat, hogy megtanulhassanak gondoskodni egymásról, miközben másokról gondoskodnak. Azok a fiaitok és leányaitok, akik veletek dolgoznak mások szolgálata során, nagyobb valószínűséggel segítik majd egymást, amikor szükségük van erre.
Az egyházi jóléti program negyedik értékes tantételét püspökként tanultam meg. A szentírások következő, a szegények felkutatására irányuló parancsából eredt. A püspök feladata azok megtalálása és megsegítése, akik mindent megtettek, ami tőlük és családjuktól telik, de még mindig segítségre van szükségük. Azt tapasztaltam, hogy az Úr a Szentlélek elküldésével teszi lehetővé a szegényekkel való törődés során éppen úgy, mint az igazság keresésében azt, hogy „a ki keres, talál”5. De azt is megtanultam, hogy vonjam be a Segítőegylet elnökét is ebbe a keresésbe. Előfordulhat, hogy ő előbb kapja meg a szükséges kinyilatkoztatást, mint ti.
Néhányatoknak szüksége lesz erre a sugalmazásra az előttünk álló hónapok során. Az egyházi jóléti program 75. évfordulójának megünneplése végett világszerte arra kérjük majd az egyháztagokat, hogy vegyenek részt egy szolgálati napon. A vezetők és az egyháztagok is kinyilatkoztatásra törekedve tervezik majd meg a projekteket.
Szolgálati tervetek elkészítéséhez három dolgot javaslok.
Először is, készítsétek fel magatokat és azokat, akiket vezettek, lelkileg! Csak akkor láthatjátok világosan a terv célját, hogy miként áldja meg lelkileg és fizikailag is Mennyei Atyánk gyermekeit, egyénileg vagy a közösség részeként, ha szíveteket megenyhíti a Szabadító engesztelése.
Második javaslatom az, hogy válasszátok olyan emberek szolgálatát a királyságon vagy a közösségen belül, akiknek szükségletei megérintik majd a szolgálattevők szívét. Az emberek, akiket szolgálnak, érezni fogják a szeretetüket. Ez az ének ígéretének megfelelően talán még annál is jobban felvidítja majd őket, mint csupán a fizikai szükségleteik kielégítése.
Utolsó javaslatom pedig az, hogy tervezzétek a családi, a kvórumbeli, a segédszervezeti, valamint a közösségetekben ismert emberek közötti kötelékek erejének kihasználását. Az egység érzése megsokszorozza az általatok nyújtott szolgálat jó hatásait. És az egység érzése a családokban, az egyházban és a közösségekben egyre erősebb lesz, tartós örökséget biztosítva még hosszú idővel a szolgálat vége után is.
Most lehetőségem nyílik arra, hogy elmondjam, mily nagyra értékellek benneteket. Az általatok az Úrnak nyújtott szeretetteljes szolgálat révén sok olyan embertől kaptam köszönetet, akiknek segítettetek, és akikkel világszerte találkoztam.
Az Úr módján segítve megtaláltátok a módját, hogy magasabbra emeljétek őket. Ti és a Szabadító hozzátok hasonló alázatos tanítványai szolgálatotok során a víz színére vetettétek a kenyereteket, és az emberek, akiknek segítettetek, egy egész véka hálát próbáltak meg visszaadni nekem.
Ugyanilyen megbecsülés kifejezésre juttatása érkezik el hozzám azoktól, akik veletek dolgoztak. Emlékszem, amikor egyszer ott álltam Ezra Taft Benson elnök mellett, és az Úr egyházában végzett jóléti szolgálatról beszélgettünk. Meglepett fiatalos életereje, amikor kezét megrázva azt mondta: „Imádom ezt a munkát, és bizony, ez munka!”
Hálát adok a Mesternek azért, hogy munkátokkal szolgáljátok Mennyei Atyánk gyermekeit. Ő ismer benneteket, látja az erőfeszítéseiteket, a szorgalmatokat és az áldozataitokat. Azért imádkozom, hogy megadja nektek annak áldását, hogy láthassátok munkátok gyümölcsét azok boldogságában, akiknek segítettetek és akikkel segítettetek az Úrért.
Tudom, hogy az Atyaisten él, és meghallja imáinkat. Tudom, hogy Jézus a Krisztus. Ti és akiket szolgáltok megtisztulhattok és megerősödhettek azáltal, hogy szolgáljátok Őt és betartjátok a parancsolatait. Tudhatjátok, amint én is tudom, a Szentlélek hatalma által, hogy Joseph Smith Isten prófétája volt, aki visszaállította ezt az igaz és élő egyházat. Bizonyságomat teszem, hogy Thomas S. Monson elnök Isten élő prófétája. Ő nagyszerű példa arra, hogy mit tett az Úr: széjjeljárt jót tévén. Imádkozom, hogy megragadjuk a lehetőséginket, hogy „[felemeljük] a lecsüggesztett kezeket, és [megerősítsük] az ellankadt térdeket”6. Jézus Krisztus szent nevében, ámen.