BARÁTTÓL BARÁTNAK
Megválaszolt imák
„Minden dolgodban az Úr tanácsát kérd, és ő vezetni fog az igaz úton.” (Alma 37:37)
A feleségemmel minden böjti vasárnap tartunk egy családi estet az összes unokával együtt, aki el tud jönni. Egy este arról meséltem nekik, hogy kisfiú koromban elvesztettem valamit. Kis dolog volt csupán, számomra mégis fontos volt. Kerestem, kutattam és mindent átkutattam, de nem találtam. Végül ezt gondoltam: „Nos, miért ne kérdezzem meg az Urat?” Letérdeltem imádkozni, és amikor kinyitottam a szememet, ott volt előttem.
Bár mindegyikünknek voltak olyan élményeink is, amelyek nem így értek véget, a családi est alatt megkérdeztem az unokáimat: „Volt valamelyikőtöknek hasonló élménye?” és mindegyik gyerek keze a magasba emelkedett.
A dolgok örök rendje szempontjából egy pénzérme vagy egy játék nem tűnik túl fontosnak. Azonban kimondottan fontos megtanulnotok, hogy a Mennyei Atya ott van, meghallja és megválaszolja az imákat. Még fiatal korunkban szeretné, hogy megtanuljuk: Ő várja, hogy megszólítsuk. Azt akarja, hogy tudjuk: Ő hajlandó közbelépni az életünkben, hogy megáldjon, megvédjen és megőrizzen bennünket.
Ahogy öregszünk, tovább és erősebben kell imádkoznunk, mielőtt választ kapnánk, de végül megkapjuk. Fiatal koromban mindig misszióba akartam menni, amíg el nem érkezett az ideje. Egy fiatal nőnek udvaroltam elég komolyan, kitűnő munkába kezdtem és jól kerestem, és épp vettem egy új autót. A kétéves távollét hirtelen mégsem tűnt olyan vonzónak. Úgy döntöttem, hogy otthon maradok és inkább cövekmissziót szolgálok. Azt hittem, édesapám mérges lesz, de csak ennyit mondott: „A te döntésed. De elég nagy döntés. Elmennél egymagadban két külön napon valahová, hogy böjtölj és imádkozz erről? Ha megteszed, és még mindig így érzel, többet egy szót sem szólok.”
Egyből beleegyeztem, mert tudtam, hogy a döntésem elfogadható az Úr számára. Egy szombaton felvittem a szentírásaimat a hegyekbe, ahol böjtöltem, imádkoztam és olvastam. Hazamentem, és azt mondtam az apámnak: „Nem változtak az érzéseim.”
Elmosolyodott, és így szólt: „Két napot ígértél nekem.”
A következő szombaton dolgoztam, ezért vasárnap reggel felmentem egy kanyonba, ismét tanultam és imádkoztam. Addig maradtam, amíg el nem kellett indulni az úrvacsorai gyűlésre, amelyet délután tartottak. Még mindig ugyanúgy éreztem a missziómmal kapcsolatban, és haza akartam sietni, hogy elmondjam az apámnak. Azonban ahogy kitolattam az autóval, beleragadtam egy nagy hóbuckába. Mire kiszedtem az autót és hazaértem, a szüleim már elmentek, így felvettem a barátnőmet, és elmentem az istentiszteletre.
A gyűlésen szórakozottan felkaptam az énekeskönyvet. Annál az éneknél nyílott ki, melynek a címe: „Talán nem a magas hegyekre”. ( Egyházi énekek , 80. o.) Az egyik felem azt mondta: „Ne olvasd el!” Azonban elolvastam mind a három verset, köztük ezt a részt: „Rendelj oda, ahova akarod.” Abban a pillanatban megváltozott a szívem és az eszem. Miután végigolvastam, becsuktam a könyvet, és felnéztem. Könnyek csorogtak a barátnőm arcán. Azt mondta: „Elmész, igaz?” „Igen” – feleltem.
El nem tudom képzelni, hol tartana az életem, ha otthon maradtam volna. A misszióm nagy boldogságot hozott, a missziómat pedig az ima hozta meg. Ez az élmény megtanította nekem, hogy az Úrhoz kell fordulnunk a döntéseinkben.
Egy bizonyság lényeges része az a tudás, hogy Isten a mi Mennyei Atyánk, hogy Ő ismer bennünket, szeret bennünket és válaszolni fog az imáinkra. Csak mostanában kezdem megérteni, hogy mily mélységesen szeret bennünket, és milyen jól ismer bennünket. Ismeri a szívünket. Ismeri magányunkat. Ismeri a félelmeinket. De nem fogja magát ránk erőltetni, mert tiszteli a szabad akaratunkat. Kérnünk kell! Ha megtesszük, Mennyei Atyánk meg fogja erősíteni a létezését. Mily megnyugtató tudni, hogy a világegyetem Teremtője készen áll, hogy válaszoljon egy gyermek imájára.