A kormányos fia
„Ímé, mi elhagytunk mindent és követtünk téged.” (Máté 19:27)
A szerző nagyapjának élményei alapján
Feike a csatorna partjáról beugrott a hajó fedélzetére, ahol a családja lakott. Fapapucsai hangosan kopogtak, ahogy a hajó végén lévő fehér kabinhoz sietett.
„Ma van a nagy nap – gondolta a 12 éves fiú izgatottan. – Apa ma adja meg a választ a misszionáriusoknak.”
Az utolsó napi szent misszionáriusok pár évvel korábban kezdtek el prédikálni Hollandiában, az 1860-as években. Feike látta már őket, és hazahívta őket, remélve, hogy megtanítják angolul. Hamarosan megtudta, hogy a misszionáriusok sokkal nagyobb dolgokat taníthattak neki és családjának.
A kis kabin ajtajában Feike levette fapapucsát, fejjel lefelé fordítva, hogy ne menjen beléjük a víz. Az iskolai tanterem nagyobb volt a kis otthoni fülkénél, de Feike szerette a kicsiny konyhát a fatüzelésű kályhával. Szülei és fiatalabb testvérei fali ágyakon aludtak, amelyeket fel lehetett hajtani a szekrényajtók mögé a konyha végében. Feike, a legidősebb gyermek, a hajó elejében lévő tároló kamrában aludt.
Besurrant a nappaliba, és csendben leült. Swensen elder beszélt, gondosan áttekintve a tanításokat, amelyeket ő és Lofgren elder oly sok téli estén megosztottak ebben a szobában. Feike érezte a Lélek melegségét minden alkalommal, és egyből meg akart keresztelkedni. Azt hitte, az édesanyja is, mert ő gyakran beszélt a templomba járásról. Apukája azonban nem akarta elkötelezni magát, amíg nem tudta, hogy képes megtenni, és nem akart megkeresztelkedni, amíg biztos nem volt abban, hogy meg tudja tartani keresztelési ígéreteit. Ez volt az a nap, amikor apának tudatni kell a misszionáriusokkal a döntését. Feike annyira őszintén imádkozott hetek óta, hogy biztosra vette: apukája válasza igen lesz.
„Wolthuis testvér – mondta Lofgren elder apának –, érzem, tudod, hogy az evangélium igaz.”
Apa, a földre bámulva, bólintott a fejével.
„Kész vagy megkeresztelkedni? – kérdezte Lofgren elder. – Meg tudod hozni a szükséges áldozatokat?”
Csend ült a szobára. Még Feike kisebb testvérei sem izegtek-mozogtak. Mindenki apát bámulta. Lassan felemelte viharlátta arcát.
„Igen, tudom, hogy Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza igaz. Megkeresztelkedem.”
Feike sugárzott a boldogságtól. A Mennyei Atya meghallgatta az imáit. Anya mosolygott az arcán patakzó könnyek közepette.
„Még ebben a hónapban készek leszünk Amerikába hajózni” – ígérte apa.
„Amerikába hajózni?!?” – tört ki Feikéből.
„Igen, Feike – mondta apa. – Az egyház vezetői arra kértek minden szentet, hogy menjenek Salt Lake City-be.” Megállt egy pillanatra. „Geert bácsi beleegyezett, hogy megveszi a hajót.”
„De ez a hajó egy nap az enyém lett volna! Én lettem volna a kormányosa!” – emlékeztette kétségbeesetten az édesapját Feike.
„Tudom. Nem felejtettem el az ígéretemet – mondta apa. – Geert bácsi beleegyezett, hogy a hajón maradhatsz a munkásaként, ha nem akarsz Amerikába jönni. Így, ha elég idős leszel, eladja majd neked a hajót.”
Harag járta át Feike minden porcikáját, kitörölve az édesapja keresztelése felett érzett minden örömet.
„Azt hittem, ez az egyház igaz – fakadt ki Feike –, de hogy az egyház és a hazád, a rokonaid vagy a hajód között kelljen választani – ez túl nagy kérés!”
Feike a hajó orrában lévő kicsiny szobájába viharzott. Szokásból a hajó oldalán koppantott egy kis kalapáccsal, jelezve, hogy nem esett ki a fedélzetről. Ezen az estén újra meg újra csapott egyet az öklével.
Sok idő eltelt, miközben Feike a matracon feküdt. Az öszvérekre gondolt, amint áthúzzák a hajót a holland tartományok csatornáin. A kis boltos hajókra gondolt, amik odahúzódtak a hajójuk mellé, hogy anya vásárolni tudjon. De Feike leginkább a hajójuk vitorláit megtöltő szélre gondolt, amikor a tenger nyílt vizein keltek át. Egy nap kormányosként hajózna a nyílt vizeken … ha búcsút mond a családjának, amikor elutaznak Amerikába.
Ekkor kopogást hallott az ajtaján.
„Gyere be” – motyogta.
Apja leült az ágy végébe. „Sajnálom, Feike. Azt hittem, megérted, hogy ha megkeresztelkedünk, Amerikába fogunk menni.”
„Tudtam, hogy mások mennek, de nem gondoltam, hogy te valaha is elhagynád a hajót. Azt hittem, szeretsz kormányos lenni.”
Apa szeme könnyekkel telt meg. „Szeretek – jobban, mint valaha is tudni fogod.”
„Mit fogsz csinálni Amerikában?”
„Nem tudom. A hajózásról szólt az életem. De az Úr Salt Lake City-be hívta a népét, és édesanyáddal úgy döntöttünk, hogy megyünk.”
„De adjam fel az álmomat, hogy kormányos leszek – hagyjam itt a hajót?”
„Ez egy nehéz döntés, amelyet csak te hozhatsz meg – mondta az édesapja. – Pár estével ezelőtt, miközben ugyanezekkel a kérdésekkel küszködtem, találtam egy szentírást, ami segített nekem. Amikor Jézus elhívta Jakabot és Jánost, azok halászok voltak. De a Biblia azt mondja, hogy azonnal otthagyván a hajót … követék őt’. (Máté 4:22)”
A kormányos és a fia hosszú ideig csendben ült. Feike az apja tiszta kék szemébe nézett. Érezte apja hitét és bátorságát, és tudta, mit kell tennie. Végül megszólalt.
„Kihajózhatnánk még egyszer, mielőtt együtt Amerikába megyünk?”
A kormányos magához ölelte a fiát.
„Igen, nagyon szeretném.”
Lisa Fernelius a Chambersburg 1. sz. egyházközség tagja a Pennsylvania York cövekben.
„A királyság iránti elkötelezettségünknek illenie kell hithű őseinkéihez, még ha áldozataink másak is.”
M. Russell Ballard elder a Tizenkét Apostol Kvórumából, “The Law of Sacrifice,” Liahóna, 2002. márc., 18. o.