Egy misszionárius reménye
Nyolcéves korom óta készültem a missziómra. De hogyan kezdhetném el, amikor a családom szenved?
Amikor úgy nyolcéves fiú voltam, kis szívemben ott élt a vágy, hogy missziót szolgáljak. Amikor 14 lettem, cserékre kezdtem járni az elderekkel. Ez tovább növelte a munka iránti vágyamat, és elkezdtem megszeretni is.
Ki gondolta volna, hogy egy fekete felhő nemsokára veszélyeztetni fogja ezt a vágyamat?
Amikor legdrágább földi kincseinket elvették tőlünk, köztük a zimbabwei Gweruban álló kis házunkat, nem volt hova menni. Megmaradt kis vagyonunkat eláztatta az eső, ezért minden rothadni kezdett. Nyomorogtunk, és a gondoskodás terhe súlyosan nehezedett egyedülálló édesanyám vállára.
Nem maradt más hátra, mint hogy a nagyanyám vidéki tanyájára költözzünk. Középiskolai tanulmányaimat egy vidéki iskolában folytattam. Megváltozott az élet. Az iskola messze volt, így sok kilométert kellett gyalogolnom naponta. Nem volt áram, gyertyafénynél kellett tanulnom. A vizet egy közeli bányavágatból kellett hordani.
E próbatételek közepette a családom egy maradt az imában, de távol voltunk a kápolnától. Gyakran éreztük a Lelket azon a messzi területen, amikor egyházi énekeket énekeltünk és az evangéliumot tanítottuk egymásnak. Kevés reményünk volt, de több reményre leltem azokban a percekben, amikor a Lélek oly erősen átölelt bennünket.
Pislákoló reményemnek és a missziós szolgálat vágyának fáradságos időket kellett megélnie. Országom politikai zűrzavarba, gazdasági hanyatlásba esett. Nagyon drága lett a nagynéném városi otthonába való utazás, ahol az iskolai szünnapokon ellátogathattam az istentiszteletre. Mindeme nehézségek közepette szem elől tévesztettem azt, amit reméltem – a teljes idejű missziós szolgálatot.
Kétévnyi vidéki tanulás után visszatértem Gweruba. Ismét elkezdtem az egyházba járni, és a korábban érzett Lélek visszatért. Családom vidéken maradt, és sok gond miatt szenvedtek ott.
Ekkortájt adtam be a missziós papírjaimat. Az orvosi és fogorvosi ellenőrzésekre költött pénzt szenvedő családom megsegítésére használhattam volna. Ők azonban nem zúgolódtak vagy kérdőjelezték meg a szándékaimat. Nagyanyám és édesanyám is tudta, hogy megnőtt az Úr szolgálata iránti vágyam. Missziós elhívásom 2003 februárjában érkezett. A Dél-Afrika Durban Misszióba szólt a szolgálat. Nehéz volt a felkészülés, mert mindent egyedül kellett csinálnom.
Közeledett az idő, hogy a missziómba induljak. Áprilisban vidékre utaztam, hogy elbúcsúzzak a családomtól. Amint közeledtem a kis kunyhóhoz, amelyben a családom lakott, a várt öröm elmaradt. A nagymamám fájdalmak közt feküdt egy matracon. Nem tudott megszólalni sem. Könnyen szöktek a szemembe, és elnehezedett a szívem. Nagymama azt sem tudta, hogy ott vagyok.
Másnap reggel, mielőtt a kakas megszólalt, felébredtem, hogy a városba induljak. Utolsó búcsút intettem látszólag élettelen nagymamámnak. Majd sona nyelven – az egyik zimbabwei nyelven – érthetően megszólalt: „Tafadzwa, ufambe zvakanaka.” Biztonságos utat! Ennyit tudott csak mondani. Tudtam, hogy meg fog halni a misszióm alatt.
Aznap éjjel a nagymamám utoljára vett levegőt. Visszamentem a temetésre, és a misszióba indulás szomorúsággal, bánattal és szívfájdalommal volt tele. Elmaradtak a misszióba indulókat rendszerint kísérő mosolyok.
Szolgálat közben nem tudtam másra gondolni, mint arra, min megy keresztül a családom odahaza, ahol az élet, pillanatnyilag legalábbis, szinte elviselhetetlen volt.
De a családom, az országom és minden olyan ember miatt, aki bajoktól szenved, azt reméltem, hogy hittel folytatni tudom a missziómat. A mennyek nem vakok. Mindazok számára, akik sok-sok nemzetben szenvednek – emlékezzetek az Úr szavaira, melyeket Joseph Smith-hez intézett: „Vigasztalódjon tehát szívetek, mert minden javukra fordul azoknak, akik igaz úton járnak, és az egyház megszentelésére törekednek.” (T&Sz 100:15)
Nem mondhatnám, hogy könnyű volt a misszióm, vagy hogy a hazatérésem után könnyű volt, de vigaszomra szolgál az a tény, hogy semmi sem választhat el minket Krisztus szeretetétől (lásd Rómabeliek 8:35–39).
Hálás vagyok a lehetőségért, hogy missziót szolgálhattam. Ünnepélyesen bizonyságomat teszem, hogy Jézus a Krisztus, és hogy őáltala ott is reményre lelhetünk, ahol már nincsen remény.
Tafadzwa Tanjani a Mkoba 1. sz. gyülekezet tagja a Zimbabwe Gweru kerületben.
A NAGY HIT JELE
„Az egyház misszionáriusi munkája több mint egy évszázad szolgálatának, nélkülözésének, nehézségeinek és áldozatainak átfogó képe. Minél közelebb vagyunk a programhoz, annál jobban megérthetjük és méltányolhatjuk azt. Amikor a nagyapám, Heber C. Kimball a missziójába indult, ő és Brigham Young ínségben és betegen hagyták hátra a családjukat, és ők maguk is csak segítséggel tudtak felszállni a kocsira, amely elvitte őket otthonról. Mikor elindultak, felemelkedtek … és visszaintegettek síró feleségeiknek és gyermekeiknek. Ezernyi ember áramlott az egyházba azoknak a misszióknak köszönhetően, és tízezreknek váltak javára közvetve, akik azoknak az áldozatoknak köszönhetően élvezik most az evangélium áldásait. Akik ezt nem értették, azok számára az effajta odaadás és áldozat azoknak az embereknek a részéről bolondságnak és ostobaságnak tűnhetett. A Young és a Kimball családok számára azonban a nagy hit jele volt ez. Azon ezrek számára, akik megértik – és akik az örökkévalóságon át áldják majd azoknak a misszionáriusoknak a nevét –, a nélkülözések és áldozatok nem voltak hiábavalók.”
Spencer W. Kimball elnök (1895–1985), The Teachings of Spencer W. Kimball, szerk. Edward L. Kimball (1982), 253. o.