Kérlek, mentsd meg az édesapámat!
Az édesapám volt az, aki kereste az igazságot, és végül rátalált a misszionáriusokra. Tanították nekünk az evangéliumot, majd nem sokkal később, mindannyian – a szüleim és öt testvérem – megkeresztelkedtünk. A bizonyságunk egyre erősebb lett. Nagyon sok dolgot tanultunk, különösen a Szabadítóról és a családokról.
1992-ben édesapám egy egyházközség püspökeként szolgált a Fülöp-szigeteken, mikor egy nap szívinfarktust kapott. Az irodájából száguldottak vele a kórházba. A családomat nagyon megrázta a hír, amikor megtudtuk, hogy az intenzív osztályon fekszik. Félelem költözött a szívünkbe. Édesapám túlélési esélyei minimálisak voltak. Édesanyám sírva kért bennünket, hogy imádkozzunk.
Ezután elvesztettem az időérzékemet, csak emlékképek villanak be ezekről az órákról. Könnyes szemmel térdeltem le imádkozni. A fájdalomtól majd megszakadt a szívem. Kiáltani szerettem volna, hogy eltűnjön a fájdalom és a félelem jeges érzése. Ehelyett inkább egyszerűen imádkozni kezdtem: „Kérlek, mentsd meg az édesapámat!” Őszinte ima volt. Reméltem, hogy meghallgatásra talál.
Azon az éjszakán bemehettem az intenzív osztályra. Az édesapám kómába került. Édesanyámnak, testvéreimnek és nekem fel kellett készülnünk a legrosszabbra. Ez egy nagyon fájdalmas élmény volt az egész családom számára. A jövő zordnak és bizonytalannak tűnt. Amikor csendben elbúcsúztam tőle, eszembe jutott a legelső családi esténk. A családok örökkévalóak című egyházi filmet néztük meg.
Mielőtt aznap lefeküdtem volna, földi édesapám csendben visszatért Mennyei Atyjához.
Édesapám 22 éves koromban bekövetkezett halála számtalan változást hozott az életembe. Hiánya megtanított arra, hogy vannak olyan erősségeim, melyekről eddig nem is tudtam. A rám zúduló változások és fejlődési lehetőségek miatt sokkal többet kihoztam az életemből, mint egyébként tettem volna.
Amikor Mennyei Atyám nem adta meg, amit az imámban kértem, egy pillanatig sem gondoltam, hogy ez azért volt, mert nem hallgatott meg engem. Tudom, hogy figyelt rám. Pontosan tudta, hogy min megyek keresztül. Pontosan tudta, hogy akkor mire volt szüksége a családomnak, és Ő ezt meg is adta nekünk: erőt, hogy legyőzzük az élet kihívásait, erőt, hogy szembe tudjunk nézni a valósággal. Megtanította nekünk, hogyan kell hittel szembenézni a megpróbáltatásokkal.
Több mint 15 év telt el azóta a fájdalmas nap óta. Még mindig tanulok, még mindig fejlődök az evangéliumban. Ma már saját családom van, és nagyon hálás vagyok, hogy a templomban összepecsételtek bennünket. Soha nem tévesztem szem elől azt az utat, melyet az édesapám jelölt ki nekünk.
Tudom, hogy Jézus Krisztus engesztelése és feltámadása által egy napon a családom újra együtt lesz. Még hosszú utat kell megtennem, de boldogan gondolok arra, hogy az út végén újra láthatom az édesapámat.