A templom áldásai
A templom célt ad az életünknek. Békével tölti el a lelkünket – nem az emberek kínálta békével, hanem azzal, melyet Isten Fia ígért meg, mikor így szólt: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek…”
A templomban közel érezhetjük magunkat az Úrhoz
Úgy hiszem, nincs a világon még egy hely, ahol közelebb érzem magam az Úrhoz, mint szent templomainak egyikében. Idézve egy verset:
Hogy a menny milyen messze van?
Közelebb, mint gondoljuk.
Isten szent templomaiban,
Pont ott, ahol mi vagyunk.
Az Úr azt mondta:
„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják;
Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, a hol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és a hol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.
Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.”1
Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza tagjai számára a templom a legszentebb hely a földön. Ez az Úr háza, és ahogyan a templom külsején található felirat hirdeti, a templom „szentség az Úrnak”.
A templom felemel és felmagasztosít bennünket
Isten becses tervét tanítják itt. A templomban kötjük meg az örökkévaló szövetségeket. A templom felemel, felmagasztosít bennünket, és jelzőtűzként áll előttünk a celesztiális dicsőség felé mutatva. Ez Isten háza. Mindaz, ami a templom falain belül történik, felemel és nemessé tesz.
A templom a családokért van, akik a legnagyobb kincset jelentik számunkra a halandóságban. Az Úr nagyon világosan szólt atyáinkhoz, közölve, hogy teljes szívünkből szeretnünk kell a feleségünket, valamint gondoskodnunk kell róla és a gyermekeinkről. Azt is elmondta, hogy a szülők a legnagyszerűbb munkát az otthonukban végezhetik, és hogy az otthonunk mennyország lehet, különösen akkor, ha a házasságot Isten házában pecsételték meg.
Matthey Cowley elder, aki egykor a Tizenkét Apostol Kvórumának tagja volt, egyszer felidézte egy nagyapa szombat délutáni élményét, aki születésnapján kézenfogta kisunokáját, de nem az állatkertbe vagy a moziba vitte, hanem a templom kertjébe. A kert őrének engedélyével odasétáltak a templom hatalmas kapujához. A nagyapa azt javasolt a kislánynak, hogy simítsa meg a robusztus falakat, majd pedig a masszív ajtót. Ezután gyengéden így szólt hozzá: „Ne feledd, hogy ezen a napon megérintetted a templomot. Egy nap majd be is léphetsz oda.” A kicsinek adott ajándéka nem cukorka volt, vagy jégkrém, hanem egy sokkal jelentősebb, örökké tartó élmény: az Úr házának megbecsülése. Megérintette a templomot, és a templom is őt.
A templom békével tölti el a lelkünk
Amikor szeretettel eltelve mi is megérintjük a templomot, életünk visszatükrözi majd a hitünket. Amikor elmegyünk ebbe a szent házba, és emlékezünk az ott kötött szent szövetségekre, akkor képesek leszünk elviselni minden megróbáltatást, és legyőzni minden kísértést. A templom célt ad az életünknek. Békével tölti el a lelkünket – nem az emberek kínálta békével, hanem azzal, melyet Isten Fia ígért meg, mikor így szólt: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”2
Az utolsó napi szentek között hatalmas hit uralkodik. Az Úr lehetőséget ad, hogy lássa, követjük-e az Ő parancsolatait, követjük-e azt az ösvényt, melyen a názáreti Jézus járt, és hogy teljes szívünkkel, lelkünkkel, elménkkel és erőnkkel szeretjük-e az Urat és felebarátainkat éppen úgy, mint önmagunkat.3
Hiszek a példabeszédnek, mely így szól: „Bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből; a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Minden te útaidban megismered őt; akkor ő igazgatja a te útaidat.”4
Ez mindig is így volt, és így is lesz. Ha tesszük a dolgunkat, és tökéletesen bízunk az Úrban, akkor Ő megtölti templomait. Nemcsak a saját szertartási munkánkat végezhetjük el, hanem kiváltságunkban áll majd elvégezni ezt a munkát másokért is. Szent oltároknál térdelünk majd, hogy helyettesként szolgáljunk olyan pecsételéseknél, melyek az örökkévalóságra egyesítik a férjet a feleséggel és a gyermekeikkel. Az érdemes fiatal férfiak és fiatal nők 12 éves koruktól kezdve helyettesként szolgálhatnak azokért, akik a keresztelés áldásai nélkül hunytak el. Mennyei Atyánk ezt kívánja tőletek és tőlem.
Csoda történt
Sok évvel ezelőtt egy alázatos és hithű pátriárka, Percy K. Fetzer testvér elhívást kapott, hogy pátriárkai áldásokat adjon a vasfüggöny túloldalán élő egyháztagoknak.
Fetzer testvér Lengyelországba utazott azokban a sötét napokban. A határokat lezárták, és az emberek nem hagyhatták el az országot. Fetzer testvér találkozott azokkal a német szentekkel, akik ott ragadtak, mikor a második világháború után átrajzolták a határvonalakat, és a területet, ahol éltek, Lengyelországhoz csatolták.
E német szentek között Eric P. Konietz testvér volt a vezetőnk, aki szintén ott élt feleségével és gyermekeivel. Fetzer testvér Konietz testvérnek, Konietz nőtestvérnek, valamint az idősebb gyermekeknek megadta a pátriárkai áldásukat.
Amikor Fetzer testvér visszatért az Egyesült Államokba, felhívott és megkérdezte, eljöhet-e hozzám, hogy beszéljünk. Ahogy ott ült az irodámban, könnyekre fakadt. Azt mondta: „Monson testvér, mikor kezeimet a Konietz család fejére helyeztem, olyan ígéreteket tettem, melyek nem teljesülhetnek be. Megígértem a Konietz házaspárnak, hogy visszatérhetnek a saját hazájukba, Németországba, hogy nem lesznek a hódító országok önkényes döntéseinek foglyai, és hogy családként össze lesznek pecsételve az Úr házában. Megígértem a fiuknak, hogy missziót fog szolgálni, a lányuknak pedig, hogy Isten szent templomában köt majd házasságot. Mindketten tudjuk, hogy a lezárt határok miatt nem teljesülhetnek be rajtuk ezek az áldások. Mit tettem?!”
Azt mondtam: „Fetzer testvér, elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, pontosan azt tetted, amit Mennyei Atyád elvárt tőled.” Letérdeltünk az íróasztalom mellett, és kiöntöttük szívünket Mennyei Atyánknak, jelezve, hogy egy elkötelezett családnak olyan ígéreteket adtunk Isten templomával és más áldásokkal kapcsolatban, melyek most vissza vannak tartva tőlük. Csak Ő képes megtenni azt a csodát, melyre szükségünk van.
A csoda megtörtént. A lengyel kormány és a Német Szövetségi Köztársaság aláírt egy paktumot, mely szerint engedélyezték a területen ragadt német nemzetiségű embereknek, hogy Nyugat-Németországba költözzenek. Konietz testvér és nőtestvér gyermekeikkel együtt Nyugat-Németországba költöztek, és Konietz testvér lett a püspöke annak az egyházközségnek, melyhez tartoztak.
Az egész Konietz család elutazott a svájci szent templomba. És hogy ki volt a templomelnök, aki fehér öltönyben, tárt karokkal üdvözölte őket? Nem más, mint Percy Fetzer: a pátriárka, aki az ígéretet adta nekik. Most már a Svájci Bern templom elnökeként köszöntötte őket az Úr házában ezen ígéret beteljesedéseként, és egymáshoz pecsételte a férjet és a feleséget, a gyermekeket pedig a szülőkhöz.
Ifjú leányuk is végül az Úr házában kötött házasságot. A fiuk pedig megkapta az elhívását, és teljes idejű missziót szolgált.
„Találkozunk a templomban!”
Néhányunk számára a templom csupán néhány háztömbnyire van. Másoknak tengereket kell átszelniük, és sok-sok mérföldet kell megtenniük, mielőtt beléphetnének Isten szent templomába.
Néhány évvel ezelőtt, mielőtt befejezték volna a dél-afrikai templomot, részt vettem egy kerületi konferencián az akkor még rodéziai Salisburyben, és találkoztam Reginald J. Nield kerületi elnökkel. A feleségével és kedves leányaikkal akkor találkoztam össze, amikor beléptem a kápolnába. Elmondták, hogy gyűjtik a pénzüket, és készülnek a napra, amikor elutazhatnak az Úr templomába. De a templom oly messze van.
A találkozónk végén négy drága lányuk kérdezgetni kezdett a templomról: „Milyen a templom? Mi még csak egy képet láttunk róla.” „Milyen érzés belépni a templomba?” „Mire fogunk a legjobban emlékezni?” Körülbelül egy órán át beszélgettünk az Úr házáról a négy lánnyal. Amikor elindultam a reptérre, integettek, és a legfiatalabb így köszönt el tőlem: „Találkozunk a templomban!”
Egy évvel később a Salt Lake templomban üdvözölhettem a Nield családot. Abban a kiváltságban volt részem, hogy egy békés pecsételőszobában az örökkévalóságra éppúgy, mint az időre egyesíthettem Nield testvért és Nield nőtestvért. Azután kinyílt az ajtó, és négy gyönyörű leányuk lépett be a szobába, makulátlan fehér ruhába öltözve. Először az édesanyjukat, majd az édesapjukat ölelték meg. Könnyes volt a szemük, és szívük telve volt hálával. Nagyon közel éreztük magunkat a mennyekhez. Nyugodtan kimondhatták: „Most már örökkévaló család vagyunk.”
Ez a csodás áldás vár mindazokra, akik eljönnek a templomba. Éljünk mindannyian érdemes életet, szeplőtelen kezekkel és tiszta szívvel, hogy a templom megérinthesse az életünket és családunkat.
Hogy a menny milyen messze van? Bizonyságomat teszem, hogy a szent templomban egyáltalán nincs messze, mert az ég és a föld találkoznak ezeken a szent helyeken, és Mennyei Atyánk itt adja a legnagyobb áldásait az Ő gyermekeinek.
A Utahi St. George templom. Felszentelve: 1877. április 6. Újraszentelve: 1975. november 11.
A Fülöp-szigeteki Manila templom. Felszentelve: 1984. szeptember 25.
A Utahi Bountiful templom. Felszentelve: 1995. január 8.
A Svájci Bern templom. Felszentelve: 1955. szeptember 11. Újraszentelve: 1992. október 23.
Pecsételő szoba, Salt Lake templom